Az én históriám: Különleges ünnep

Ebben az évben rendhagyó volt az anyák napi köszöntő

Megjelent: 2010. május

Kapcsolódó cikkek

A Rétsági Általános Iskola családunk minden tagja számára az okosodás első lépcsője: a férjem is ide járt felső tagozatba, meg én is, és ez az iskola lett gyermekeim tanulmányainak is a színtere. (A kisebbik, Daniella lányom még oda jár.) Az iskola épülete, amely a ’60-as évek végén és a ’70-es évek elején épült, a város egyik nagyon nyugodt részén van, az egyetlen téren, amelynek neve – kell-e mondani? – Iskola tér.

A mi iskolánkban nagy hagyománya van az anyák napi ünnepségeknek. Dániel fiam soha nem volt az a szereplős típus, mindig gyorsan a végére akart érni a versnek, és nem kért hosszabb szövegeket.

Amikor öt évvel ezelőtt Dániel ötödikes volt, osztályfőnöke, Zsuzsa néni úgy döntött, hogy a többi felsős osztállyal ellentétben ők az osztályteremben tartanak anyák napi ünnepséget. Drága fiacskám dugdosta előlünk itthon a papírlapot, amelyre a rá kiosztott vers volt írva, nehogy idő előtt bármi kitudódjék.

Elérkezett a nagy nap, én talán jobban izgultam, mint a fiam, drukkoltam, nehogy elrontson valamit, és ez rosszulessen neki. A tanárnő kérésére a gyerekek kicsit előbb bementek az iskolába, szépen kiöltözve – Dániel fehér ingben, sötét öltönyben. Amikor minden anyuka és nagymama megérkezett, akkor invitáltak csak be minket az osztályterembe, ahol a padok egymáshoz voltak tolva a terem egyik végében, középen, kör alakban pedig székek áll- tak sorban. Ide vezettek a gyerekek minden jelen lévő vendéget. Ők maguk pedig a tábla előtt álltak meg, kicsit félszegen. Nagyon puritánnak tűnt, semmi nem utalt arra, hogy itt ünnepség lesz. Elég furán festett, mert az alsó tagozatból megszoktuk az ilyenkor szokásos szép díszítést.

Az előző években minden műsor az osztály közös szereplésével kezdődött, énekeltek és verseket mondtak. Ez évben másként történt. Amikor az osztályfőnök megadta a jelet, az egyik gyerek odalépett az anyukája elé, és elmondta a versét, csak neki. A többiekre nem is nézett. Miután elmondta a verset, odaadott egy szál szegfűt, és visszament a helyére.

És így jöttek szépen sorban, a bátrabbak először, mert bizony, nem volt még sorrend sem, ahogy esett, úgy puffant. Hát bizony nagyot puffant! A döbbenet és a meghatottság könnyein át mindenki csak a saját gyermekét figyelte. Soha ilyen egyszerű és mégis ennyire egyedi műsort nem adtak még a gyerekek.

A versek után tapsok egyre halványultak, helyükbe a szipogás, orrfújás hangjai léptek

A versek után felhangzó tapsok egyre halványultak, helyükbe a szipogás, orrfújás és mély sóhajok hangjai léptek.

Az én szemem sem maradhatott szárazon, de nem is ez volt a legmeglepőbb, hanem az, hogy az én drága kicsi fiam már felkészülten érkezett a műsorra. Amikor ő következett, elém állt, és elkezdte mondani a versét. Ő sem nézett sehová, csak rám, és tudtam, hogy most csak nekem akar kedveskedni ezzel a versecskével. Na, nekem se kellett több, kapásból elbőgtem magam. Erre az én figyelmes fiacskám előhúzta a szivarzsebéből az előre odakészített zsebkendőt, és megértő mosollyal odaadta, de közben még a versét sem hagyta abba!

A versre, amelyet elmondott, nem is emlékszem, de kedves, megértő mosolya, ahogy átnyújtotta a zsepit könnyező anyukájának, az aztán örökre a szívembe égett. Nagyon hálás vagyok Zsuzsának, az osztályfőnöknek ezért az élményért! Még ma is meghatódom, amikor erre a kis esetre gondolok, hiába telt el öt év, és hiába közel két fejjel magasabb ma már nálam az én „kicsi” fiam. Azt hiszem, mindannyiunknak szükségünk van ilyen élményekre.
 

Kíváncsi további olvasói történetekre? Kattintson!

Vote it up
172
Tetszett?Szavazzon rá!