Az én históriám: Otthon a házban

Fiaim megtanulták: nem külsőségek tesznek otthonná egy lakást. Az otthon mindig az, ahol anya és apa van

Megjelent: 2005. december

Kapcsolódó cikkek

Havas esőt fújt az arcunkba a metszően hideg szél 1969 vacogtatóan hideg decemberében, amikor fiaimmal, férjemmel és édesanyámmal új otthonunkba indultunk. Fájt a szívem, hogy el kell hagynunk a Kocsér községhez közeli kis tanyát, ahol születtem, és ahol a nehézségek ellenére harmonikus gyermekkorom telt, s ahová házasságkötésünk után, 1958-ban a férjem is költözött. Mivel tudtuk: nagy családot szeretnénk, mielőbb saját otthont akartunk teremteni, hiszen a gyerekeinket nem akartuk volna villanyáram nélküli, szoba-konyhás házikóban felnevelni. Férjem mindenféle munkát elvállalt, csak hogy minél többet hozhasson a családi konyhára. Én 1963-ban világra hoztam első gyermekünket, Miklóskát, három és fél évvel később pedig második kisfiunkat, Béluskát. Csak a két gyerek születése után követtem a férjemet a téeszbe, ami akkor szinte az egyedüli munkalehetőség volt a környéken.

Még a harmincat se töltöttem be – 1969-et írtunk –, mire sikerült összekuporgatnunk a házhelyre valót. A spórolt pénzünk feléből sikerült megvennünk a telket, s reméltük, a maradék elég lesz a részben bontott, részben új építőanyagra. Menet közben kiderült, hogy mégsem elég a pénz, így el kellett adnunk kedves öreg tanyánkat. Bizonyára megszakadt volna a szívem, ha nem vár a régóta vágyott új otthon – legalábbis annak néhány lakhatóvá vált helyisége.

Azon a hideg decemberi napon valójában egy szoba-konyhába indultunk, mert közel száz négyzetméteres házunkból csak ennyi készült el. Eladott tanyánkról viszont már mennünk kellett. Özvegy édesanyám pedig a mi leendő, tágas otthonunkért feláldozta a sajátját.

Már beesteledett, mire az összeázott-fázott gyerekekkel új házunkba értünk. Míg férjem ellátta az állatainkat, addig mi édesanyámmal gyorsan begyújtottunk egyetlen tűzhelyünkbe, amely nem csak főzésre, fűtésre is szolgált. Azon voltunk, hogy minél hamarabb ágyba dugjuk a két kisfiút. Épp a fekhelyüket igyekeztünk összeállítani, amikor hároméves Béluskám belém csimpaszkodott, belefúrta arcát a ruhámba, és sírós hangon azt selypítette: – Aja, mosmá dejünk haja!

Azt el tudta fogadni az én koromfekete szemű, dundi kisfiam, hogy kora reggel óta húztuk-vontuk a decemberi hidegben, hősiesen viselte a pakolást, az utazást, a havas esőt. Ám estére elfogyott a türelme, és csak annyit kért: menjünk haza a megszokott, barátságos otthonunkba, és aludjunk a saját ágyunkban. Új házunkban egyelőre döngölt padlón állt a szalmazsákkal bélelt deszkaágy, és a vályogtéglából készült falak vakolására sem futotta a pénzünkből. Pici fiamat sehogy sem tudtuk rávenni, hogy ezen az idegen helyen lefeküdjön. Akármivel udvaroltunk neki, ő egyre csak ugyanazt hajtogatta. A költözés fáradságától elcsigázottan, érveinkből kifogyva tornyosultunk a kis ember fölött, amikor odalépett hozzá hat és fél éves nagyfiam, Miklós.

Gyere, Béluskám, én is lefekszem. Ezentúl ez lesz a mi házunk

– Gyere, Béluskám, én is lefekszem. Ezentúl ez lesz a mi házunk. Ebben az ágyban fogunk aludni – mutatott a deszkaoldalú fekhelyekre –, itt van apa, anya és a mama is. Tudod, nekünk az az otthonunk, ahol ők vannak.

A kicsi annyira elámult a magyarázaton, hogy egyetlen hang nélkül hagyta magát levetkőztetni, és bemászott az ágyba. Két kisfiamat összebújva, jóéjt-puszimmal a homlokukon pillanatok alatt elnyomta az álom.
 

Harminchat év telt el, és a férjem meg én azóta is mindennap ebben a három lakószobás házban hajtjuk álomra a fejünket.

A gyerekek persze régen kirepültek. Miklóskám itt lakik a faluban a feleségével meg a lányunokámmal. Béluskám Kecskemétre nősült, három gyereket nevelnek. 1973-ban megszületett kislányom, Annamária, aki Nagykőrösön él férjével meg kisfiával.

Legutóbb karácsonykor gyűlt össze nálunk a nagycsalád, és megint szóba került a már oly sokat emlegetett történet – az első itt töltött éjszakáról. Unokáim mindig nevetnek, ahogy hároméves Béluskámat utánozom selypítve: – Aja, dejünk haja!

Két felnőtt fiam gyermekkora óta tudja: nem a tornyosra faragott, dunnás ágy meg a hófehér vakolat tesz otthonná egy lakást. Az otthon mindig az, ahol anya és apa van.
 

Kíváncsi további olvasói történetekre? Kattintson!