Az én múzeumom az én váram

Miért teszik fel az életüket arra, hogy szorgos gyűjtőmunka árán megmutassák nekünk a világ egy érdekes szeletét?

Megjelent: 2010. augusztus

Kapcsolódó cikkek

Vasfüggöny a Vashegyen
Ön aknára lépett, felrobbant! – világít a felirat, és hatalmas dörrenés hallatszik. Goják Sándor a felsőcsatári Vashegyen tíz éve megnyitott múzeumában szemléletes módon mutatja be a látogatónak, hogy milyen volt az aknamező, és mennyire képtelenségnek bizonyult rajta átjutni. Szerencsére persze nem igazi aknák, csak a talajba épített érzékelők mutatják be testközelből a vasfüggöny 1948 és 1989 közötti, ma már képtelennek tűnő korszakát.

– 1965 és 1968 között szolgáltam a nyugati határon mint sorállományú határőr – mondja Goják Sándor. – Már akkor nagyon érdekelt a vasfüggöny, ám a múzeum ötlete csupán a rendszerváltozás után fogant meg. Nyitottam ugyanis egy borozót, ahol a vendégek közül sokan kérték, meséljek erről a korszakról. Végül úgy döntöttem, meg is mutatom.

Saját telkén rendezte be tehát a Vasfüggöny Múzeumot, amely három korszakra lebontva mutatja be, hogyan igyekeztek őrizni a Keletet Nyugattól elválasztó határt. Aknák, szirénák, szögesdrótok, elektromos érzékelők, őrtorony: a tárgyi relikviák és a múzeum alapítója együtt mesélik el a vasfüggöny történetét.

– Emléket akartam állítani azoknak, akik a vasfüggöny áldozatai lettek – mesél Goják Sándor. – Hogy mennyien voltak, sohasem fogjuk megtudni, hiszen a határőrizettel kapcsolatos iratokat öt év után megsemmisítették.

A múzeum alapítója az elmúlt egy évtizedben egykori szemtanúk után kutatott. Olykor több száz kilométert tett meg egy-egy beszélgetés kedvéért, és rengeteg adatot gyűjtött össze. Igaz, ezek egy része még titkos, mert a nyilatkozó haláláig nem hozható nyilvánosságra.

Az Egyesült Államokból is érkeznek látogatók a felsőcsatári múzeumba, és hamarosan új gazdája lehet a gyűjteménynek. – Hatvanhárom éves vagyok, még bírom erővel, de ki tudja, mi lesz holnap? A családban senki nincs, aki folytatná a munkámat – panaszolja Goják Sándor. Így tárgyalásba kezdtek Kőszeg városával, hogy mindenestül átveszik és a határon rendezik be újból a múzeumot. Ha nem sikerül Kőszegen létrehozni a múzeumot, Sándor a magyar államnak ajánlja fel a gyűjteményt.

Szakkörből múzeum
Nemzetközi hírű Steigauf Józsefné, Róza asszony abádszalóki babamúzeuma, de megszületését mégis a véletlennek köszönheti. – A rendszerváltozáskor kezdődött a történet, amikor megszűnt az úttörőmozgalom – mondja a múzeum megálmodója. – Pedagógusként valami értelmes foglalatosságot próbáltam kitalálni a gyerekeknek. Azért választottam a babázást, mert ez felkészíti őket a szülői szerepre, és a gyerekek versenghettek is, hogy ki tud szebb és hitelesebb népviseleti ruhákat varrni a babákra.

Az abádszalóki babaszakkör ötlete felvillanyozta az országot a ’90-es évek elején. Egy nyugati cég adományozott felöltöztetésre váró babákat a Tisza-tó parti iskolának, és máshonnan is érkeztek a felajánlások. Steigauf Józsefné pedig az ötletért és azért, hogy gyermekek tucatjainak adott értelmes foglalatosságot, 1996-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend bronzfokozatát.

– Ezután nyugdíjba mentem, a szakkör megszűnt, de ott álltam a sok-sok babával. Így múzeumot kellett alapítani nekik – meséli Róza asszony.

A babamúzeumot 11 éve hozta létre az önkormányzat segítségével. Jelenleg 568 magyar népviseletbe öltöztetett babát mutatnak be, amelyből ötszáznál is több az alapító munkája.

Vote it up
657
Tetszett?Szavazzon rá!