Az én titkos Velencém

Noha ez a világ egyik leglátogatottabb városa, rengeteg izgalmas szeglete rejtve marad a turisták szeme elől

Kapcsolódó cikkek

Ahányszor csak Velencében járok, újra meg újra rácsodálkozom a szépségére. Szeretem, hogy fenséges pompáját valamiféle finom, de jól érzékelhető melankólia lengi át. Kétségtelenül csodálatra méltó a jádezöld vizű Nagy Csatorna, a Canal Grande, amelyet Canaletto festményei tettek híressé, és csodálatosak a partján álló paloták. De Velence több ennél: a tenger szeszélyes hullámaira épült város a holt lagúnában árnyak és szellemek otthona. A kíváncsi utazó számára csupa meglepetés és rejtelem.

Mint minden turista, aki a nyüzsgő Santa Lucia pályaudvarra érkezik, én is a Rialto-híd felé veszem utamat. Ha először járnék itt, a táblákat követve valószínűleg a Szent Márk térre tartanék, hogy megcsodáljam a Dózse-palotát, a Sóhajok hídját és a lagúna lélegzetelállító látványát a Riva degli Schiavoniról.

Ma azonban nem az ismert látnivalókra, hanem Velencének arra az arcára vagyok kíváncsi, amely a legtöbb látogatója elől rejtve marad. Ezért, ahogy keresztülsétálok a Ponte delle Guglién, és az ajándékboltokkal teli sikátorok elnyelik mögöttem a turistákat, balra fordulok. A halárus mögött, a fondamentán, ahogy a helyiek nevezik a csatorna rakpartját, merőben más világ tárul elénk. A Cannaregio sestierében (negyedben) állunk (1-es számmal jelölve a lenti térképen). Itt él Velence polgárainak több mint harmada: itt vásárolnak, itt cserélnek eszmét, itt adják tovább a pletykákat, és itt sétáltatják az ebeiket – mert bár a város jószerével alkalmatlan az állattartásra, a helyiek megszállott kutyabarátok.

Cannaregio teli van meglepetésekkel. Ha jobbra fordulunk, a második szűk sikátorba, máris a gettóban (2) vagyunk, ahová a 16. század elején, az egykori Velencei Köztársaságban a zsidókat kényszerítették. Lejjebb az utcában meglátok egy emléktáblát a falon, amely figyelmezteti a zsidókat: a kereszténység becsmérlése „kötél, börtön, gályarabság és korbács fájdalmát” vonja maga után.

Ma a gettó is turistalátványosság. Ajándékboltjaiban a hanuka ünnepén használt kilencágú gyertyatartóktól kezdve a muranói színes üvegből készült borospalackdugókig ezerféle tárgy kapható.

Ahogy elhagyjuk a Rio della Misericordiát – a gettó mellett futó, ironikus nevű Irgalom Csatornáját –, még csendesebb helyre jutunk. A turisták gondolái csak ritkán merészkednek idáig, az év jó részében a civakodó sirályok csapják a legnagyobb zajt.

Rejtett kincsek nyomában járok. Azon kevesek, akik a 14. századi Sant’Alvise-templomhoz (3) vetődnek, első pillantásra talán nem találják különösebben érdekesnek az épületet. Pedig odabent a 18. századi rokokó festő, Giovanni Battista Tiepolo három képe látható az oltár mellett.

A Sant’Alvise sok szempontból egyedülálló. A mennyezeti freskót festő művészek az erőteljes rövidülés eszközével azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy a képen látható oszlopok egyenesen a mennybe futnak. Elvéthettek azonban valamit, mert hacsak nem a templom kellős közepén állunk, a szemközti oszlopok mind rossz irányba dőlnek.

A templom hátuljában egy sor meglehetősen cizellálatlan, ószövetségi jelenetet ábrázoló temperakép látható. Az egyik feltűnően ide nem illő: rojtos sátor alatt egy uralkodót ábrázol, de a stílusa annyira nem európai, hogy bizonyára egy Keletről származó kép alapján festhették.

Itália 19. századi egyesítése előtt a több mint ezer éven át független Velence bármely más államnál jobban kapcsolódott a Kelethez: Levantéhoz, Perzsiához és még távolabbi régiókhoz. Építészetétől kezdve ötvösmunkáin át számos területen tetten érhető az arab és más keleti hatás.

Visszasétálok a Fondamenta della Sensához, a kis Campo dei Morihoz (4), avagy Mórok teréhez, amely arról a három, kaftános, turbános szoboralakról kapta nevét, amely egy-egy falfülkében áll a tér házainak falában. A viharvert, kőorrukat vesztett mórok eredetét rejtély övezi. A közkeletű magyarázat szerint három selyem- és fűszerkereskedő testvérről mintázták őket, akik a 12. században menekültként érkeztek Velencébe a Peloponnészoszi-félszigetről, vagy ahogy a középkorban nevezték, Moreából. Ha azonban így történt, miért viselnek keleti öltözéket? És miért támasztja egy negyedik „mór” a következő sarkon annak a háznak a falát, amelyben Cannaregio leghíresebb szülötte, a késő reneszánsz kori festő, Tintoretto született?

A művész eredeti neve – Comin, azaz kömény –, amelyre nemrégiben derült fény, szintén Velence Kelettel való kereskedelmi kapcsolatára utal.

A közeli Madonna dell’Orto-templomban (5) Tintoretto gigantikus freskói, az Utolsó ítélet és Az aranyborjú imádása, 15 méter magasan futnak fel a boltíves mennyezetre. Útban a templom felé átkelek a Rio della Madonna dell’Orto csatornán, és visszanézek annak a nagy háznak a homlokzatára, amelyet állítólag a moreai fivérek építtettek maguknak. A ház falán lévő dombormű, amely egy tevét és egy férfit ábrázol, tovább erősíti bennem a gyanút az egykori lakók kilétével kapcsolatban.

A Madonna dell’Orto épülete mögött egy vaporetto-, vagyis vízibusz- megálló található. A 4.2-es számú járműre kell felszállnom, hogy eljussak a Fondamenta Nove színházhoz. – Mindent tőlünk telhetőt megteszünk, hogy összezavarjuk a külföldieket – mondja nevetve egy helybéli, miközben a hajóhídon várakozunk. Nemcsak arra utal ezzel, hogy a járatokat tizedes számokkal jelzik, hanem a házak számozására is, ami nem attól függ, melyik utcára vagy csatornára néznek, hanem hogy melyik sestieréhez tartoznak.

Egy csésze élénkítő espresso macchiato után elcsípem a 12-es járatot, ami Burano (6) szépséges szigetére visz, megcsodálom a szivárvány színeiben pompázó házakat, majd a Torcello (7) szigetére tartó 9-es vízibusszal időutazást teszek a múltba.

Az egykor népes Torcello ma már szinte teljesen lakatlan, de a vaporettomegállótól a sziget belsejébe vezető téglaút mentén akad pár étterem az ide látogatók számára. Hűvös szellő fújdogál, sirályok rikoltoznak. Ideje megebédelni, betérek hát a barátságos Osteria al Ponte del Diavolóba. Hagyományosan velencei ételt, spaghetti al nero di seppiét, azaz tintahalas spagettit rendelek. Mennyei.

A legtöbb ember számára Velence azt a Rialto-központú szigetcsoportot jelenti, amely madártávlatból egy nagy halra emlékeztet. A név azonban magába foglalja a lagúna többi kis szigetét is, s volt idő, amikor ezek közül Torcello volt a legjelentősebb és legnépesebb.

A Nyugatrómai Birodalom bukását követően germán törzsek özönlötték el az itáliai félszigetet, és az előlük menekülő lakosság a lagúna szigetein keresett menedéket. Legtöbben Torcellón telepedtek le, s a megmaradt „római” birodalom tőlük keletre fekvő székhelyéhez, Konstantinápolyhoz, avagy Bizánchoz tartoztak.

Ezzel magyarázható az is, hogy a 639-től épített bazilika, amely 1008-ban nyerte el végleges formáját, számos díszítőeleme tekintetében ortodox templomokra emlékeztet. Egyetlen fénykép sem adhatja vissza rendkívüli művészi értékű mozikjainak – az oltár mögötti Szűz Mária- és a nyugati falon lévő utolsó ítélet-ábrázolás – roppant arányait.

A Basilica di Santa Maria Assuntát sok évre bezárták a harangtorony felújítása miatt, tavaly azonban ismét megnyitották. Minthogy a spagettitől új erőre kaptam, nekivágok a lépcsőfokoknak. Egyedül vagyok a harangtoronyban, csak a szél fütyörészik. Elmélyülten bámulom az alattam elterülő mezőket és zöldségültetvényeket, amelyeket rozoga fahidacskákkal keresztezett csatornák szabdalnak zsebkendőnyi darabokra. Úgy vélem, nem sokban különbözhet eza látvány attól, ami a 7. században a templom építőinek szeme elé tárult.

A Giudeccán (8) állok, azon az angolna alakú szigeten, amely a hal formájú mellett húzódik. Ez a városrész, ha lehet, még inkább a helyieké, mint Cannaregio: itt laknak a város postásai, szemetesei, a vízi járműveken dolgozók és a mosodások.

Velence ezen része kezd alternatív negyeddé alakulni: számtalan művészeti galéria nyílt a fő szigetre néző rakparton. Az egyik épp most tartja megnyitóját. Bentről nevetés és poharak csilingelése hallatszik.

Nem messze innen felfedezem a Generator nevű hostelt, amelyet egy régi magtárépületből alakítottak át. A divatos, bár kissé körmönfontan retró berendezésű bár olyan, mintha Berlin valamelyik trendi negyedében lenne. Épp a megfelelő hely arra, hogy bedobjak egy aperitifet vacsora előtt. Választásom a velenceiek kedvelt italára, az Aperol spritzre esik (olasz keserűlikőrből, valamint fehér habzóborból kevés szódával készült fröccs), s a pultostól még némi olívabogyót és diófélét is kapok mellé.

Másnap nyerek egy kis időt, mert a San Lazzaro degli Armeni szigetre, ahová el szeretnék látogatni, csak naponta egyszer, 15 óra 10 perckor indul a vaporetto. Úgy döntök, először megnézem a biennále helyszínét, azt a városrészt, ahol a nemzetközi kortárs művészeti fesztivált szokták rendezni. A közeli kertekben van egy szépséges 19. századi üvegház, a Serra dei Giardini (9), amely manapság részben kertészetként, részben kávézó-étteremként üzemel. Ideális hely egy ráérős délelőtti kávézáshoz.

A Via Garibaldira nyíló sikátorokon át kijutok egy száradó ruhákkal teliaggatott kis térre. Ahogy átvágok rajta, az egyik ház falában megpillantok egy ereklyetartó fülkét. A csipkefüggöny keretezte szentélyben, virágok és vázák mögött a Madonna bizánci stílusú ikonja néz le rám.

Ez adja az ötletet, hogy felugorjak a Szent Márk térre induló vaporettóra. Nem megyek el a térig, néhány megállóval előtte kiszállok. Pár száz méterre innen, túl a Pensione Wildner hotelen, ahol Henry James az Egy hölgy arcképe című regényét befejezte, a Santa Maria della Pietà és a Hotel Metropole közötti utcácska elején van egy kis dombormű a szálloda falán. Talán ezerből, ha egy turista veszi észre a fiát tartó Szűz kőből faragott alakja alatt az adományok bedobására szolgáló kis nyílást.

Még kevesebben lehetnek, akik megszemlélik a jobbra lévő zöld ajtót és az ajtó felett kinyúló fából faragott szerkezetet, amely úgy fest, mintha egy néhai forgóajtó része volna. És valóban, a zöld ajtó mögött egy forgatható faajtó található, amely régen a hotel pénztárát rejtette. Egykor azonban szomorúbb célt szolgált: ezen a forgóajtón át adták le az anyák világra hozott, nem kívánt gyermekeiket az apácáknak.

Ha az utcácskán továbbsétálunk, a görög negyedbe jutunk, s rövid gyaloglás után a Rio dei Greci csatorna mentén elérjük a Szent Györgyről elnevezett bámulatos ortodox templomot. A szomszédos múzeum ikongyűjteményének egyik legrégebbi darabja a 15. században készült. Konstantinápolyból mentették meg, amikor az török kézre került.

Pontosan 15.10-kor ellökik a parttól a 20-as számú vaporettót, és elindulunk San Lazzaro degli Armeni (10) legendás szigete felé. Valaha lepratelep volt, és az örmény katolikus egyház fennhatósága alá tartozott, amelynek szerzetesei 1717-ben ide menekültek, miután a törökök megszállták Moreát.

A kolostor múzeuma valóságos kincsesbánya az egzotikus emlékek kedvelői számára: akadnak itt leletek Urartuból, az eltűnt királyságból, egy kézirat, amely a holt geez nyelven íródott, és egy kard, amely a hajdani örmény királyság, Kilikia utolsó uralkodójának tulajdona volt.

Látogatásom végén a templom türkiz mennyezete alatt egy fekete szakállas szerzetessel beszélgetek, aki elmeséli nekem, honnan származik.

– A szíriai Kesab egykor a Kilikiai királysághoz tartozott – magyarázza, majd megrázza a fejét. – Szomorú nap ez – mondja. – Ma egy éve, hogy a dzsihadisták megszállták Kesabot és elűzték a keresztény lakosságot. Kifosztották a várost, és megszentségtelenítették a temetőt.

Lám, Velence ma is visszhangozza a Kelet távoli hangjait.

Vote it up
177
Tetszett?Szavazzon rá!