Az ígéret

Nagyapám volt az, aki ráébresztett saját lehetőségeimre, és mély áhítatot keltett bennem a világegyetem iránt

Hatéves voltam, amikor egyik reggel nagyapa azt mondta, hogy délután napfogyatkozás lesz.

– Mi az, hogy napfogyatkozás? – kérdeztem.

Odasétált a konyhában a polchoz, levette a bors- és a sószórót, s az asztalra tette. Ökölbe szorította a jobb kezét, és rám nézett ragyogó kék szemével.

– Nézd, Joey – válaszolta –, képzeld azt, hogy a sótartó a Hold, a borstartó a Föld, s az öklöm a Nap. – A sótartót a borstartó és az ökle között elhúzva bemutatta, hogyan fog a Hold a „Nap útjába állni”, és hogyan takarja el majdnem egészen, csak egy vékonyka sávot hagyva.

Azon a júliusi délutánon bronxi házunk udvaráról néztük, hogyan áll a Hold a Nap útjába. Furcsa, csalárd szürkület borult a tájra, s hűvös szellő támadt. Mély benyomást tett rám ez a rejtélyes égi színjáték, de este vacsoránál nagyapa azon tűnődött, hogy hiba volt itthon maradni, mert így csak részleges napfogyatkozást láthattunk.

– El kellett volna mennünk Maine államba – mondta. – Ott teljes volt a napfogyatkozás. – Azután arról a teljes napfogyatkozásról mesélt, amelyet kamaszkorában, 1925-ben, egy fagyos januári délelőttön Manhattan északkeleti részén látott. – Ez volt a legnagyszerűbb látvány, amelyben valaha is részem volt – mondta. – Jó volna még egyszer ilyet látni!

Nagyapa megtudta, hogy a legközelebbi teljes napfogyatkozás az Egyesült Államok felett hét év múlva, 1970 márciusában lesz Florida fölött. – Jegyezd fel a naptárba – mondta. – Elmegyünk. Megígérem.
 

Két évvel később elváltak a szüleim. Édesanyám, kishúgom és én a nagyszüleimhez költöztünk. Felcseperedésem idején nagyapára mindig számíthattam, amikor arra volt szükségem, hogy helyettesítse hiányzó édesapámat.

Sokat jártunk együtt a New York-i Hayden Planetáriumba. S hogy ébren tartsa érdeklődésemet a csillagászat iránt, vett nekem egy távcsövet.

– Olyan csodálatos a világegyetem, amilyenről még csak nem is álmodtál – mondta. – S azt akarom, hogy lássad. – Sok éjszakát töltöttünk el az udvaron a csillagokat bámulva.

Nagyapámnak megvoltak a maga álmai. Hatéves korában a családja kivándorolt Nápolyból Amerikába. Néhány főiskolai kurzus elvégzése után műszaki rajzolóként dolgozott, és esti iskolába járt, hogy okleveles építész lehessen. Azonban jött a nagy gazdasági válság, szinte minden építkezés leállt, s az ő munkájának is vége lett.

Taxisofőr, majd buszvezető lett. De soha nem szűnt meg az építészet iránti rajongása. Vacsora után olykor kipakolta a konyhaasztalra rajztábláját, rajzeszközeit és tervrajzait, majd nekiállt vázlatokat készíteni. Egyszer azt mondtam neki: – Azt hittem, buszsofőr vagy.

– Csak nappal – felelte. – Éjjel építészmérnök vagyok.

Gyerekkoromban heti zsebpénzt kaptam tőle, beíratott az ifjúsági baseballcsapatba, és megtanított biciklizni. Egyszer szülői értekezleten volt édesanyámmal, ahol megtudta a spanyoltanáromtól, hogy bukásra állok. – Kihajítom a távcsövet az ablakon, ha nem javulnak a jegyeid – mondta fagyos tekintettel.

Hevesen tiltakoztam, mondván: én nem vagyok képes megtanulni egy idegen nyelvet!

– Marhaság! – harsogta. – Az összes csillag és csillagkép nevét tudod. S milyen nyelven vannak ezek? Görögül! Arabul! Latinul! És azt próbálod bemesélni nekem, hogy nem tudsz megtanulni spanyolul?

Másnap reggel úgy tett, mintha mi sem történt volna – egészen addig, míg el nem indultam iskolába. Az előszobaajtónál megállított, és azt kérdezte: – Emlékszel még az esti beszélgetésünkre? – Megadóan bólintottam. – Hadd legyek büszke rád! – Osztályzataim javultak spanyolból, és nem buktam meg.
 

Végül eljött 1970, a teljes napfogyatkozásra tett ígéret éve. Ám az év elején nagyapa hangja rekedtté, reszelőssé vált. A diagnózis: gégerák. Ahhoz, hogy túlélhesse, ki kellett operálni a gégéjét.

A műtét március 6-án, egy nappal a napfogyatkozás előtt volt. Másnap New York ismét csak részleges napfogyatkozást láthatott.

Amikor meglátogattam nagyapát a kórházban, rögtön nyúlt a palatábláért, és ráfirkantotta: „Láttad a napfogyatkozást?”

Bólintottam.

„Mikor lesz a következő?”

Azonnal rávágtam: 1972 júliusában, a kanadai partok felett.

Azt írta: „Ott leszünk!” – és mosolygott.
 

Nagyapa meggyógyult, és hamarosan megtanulta a nyelőcsövi hangképzést – ami azt jelenti, hogy az ember a rekeszizom segítségével levegőt szív a nyelőcsőbe, és mintegy „kiböfögi” a szavakat. Nemsokára már újra bámultuk a csillagokat az udvarról.

Ahogyan közeledett az 1972-es napfogyatkozás, egyre izgatottabb lettem. Azon a tavaszon nagyapa biztatására beneveztem a városi tudományos kiállításra. „Július 10-én elsötétül a Nap” című munkám első díjat nyert Bronxban. Nagyapa kitette a nappali falára, és ragaszkodott hozzá, hogy minden látogatónk megcsodálja.

Úgy döntöttünk, hogy Gaspé-félsziget északi csücskéből, a québeci Cap-Chat városkából nézzük majd a napfogyatkozást. Nagyapa több mint 1400 kilométert vezetett viharvert kocsiján. Édesanyám, húgom és a nagymamám, akit Nannynek becéztünk, elkísért bennünket.

Nanny egész úton azt kérdezgette: – Mi értelme ekkora utat megtenni mindössze néhány perc sötétségért? – Montrealban és Québec városában megálltunk éjszakára. Július 10-én hajnalban már csak az utolsó szakasz volt hátra a napfogyatkozás övezetéig.

Amikor röviddel napkelte után bezsúfolódtunk a kocsiba, nagyapa fölnézett a felhős égre, s összefutott a szemöldöke: – Csúnyának tűnik – szólt.

Elhagytuk a felhőket, de a Szt. Lőrinc-folyó menti sajátos bájú városkákon végighajtva alig néhány embert láttunk csak. Nanny kuncogva kérdezte: – Biztosak vagytok benne, hogy tényleg ma lesz?

Ám a kilométerek szaporodásával az emberek és távcsövek száma is gyarapodott. Az apró Cap-Chatet többezernyi látogató árasztotta el. A város mellett, egy füves tisztáson felállítottuk távcsövünket, és lestük a látványosság kezdetét. Csaknem olyan volt, mint a váróban, a szülőszoba előtt. Idegenek jöttek, és kérdezgettek bennünket: – Ez lesz az első?

Reménykedtünk, hogy a teljes fogyatkozás hamarabb következik be, semhogy a felhők, melyek Québec óta követtek bennünket, eltakarnák az eget.

Végül megkezdődött! A Nap képét távcsövünkből egy fehér ernyőre kivetítve néztük, amint a Hold körvonala sötét kagylóként megjelenik a napkorong alsó pereménél. Halálos csönd volt, amint elenyészett a gyérülő napfény utolsó sugara.

Egykettőre elnyelt bennünket a sötétség óránként több mint 4000 kilométeres sebességgel mozgó, hatalmas fala. Eltűnt a Nap. A felhőgomolyok, melyek pillanatokkal korábban még hadihajó-szürkeségűek voltak, most különös lazac- és sáfrányszín árnyalatokat öltöttek. Mindezek fölött ott trónolt a napkorona gyöngyházfényű, finom szegélye.

A tisztásra némaság borult, melyet csak nagyapa hangja tört meg, aki mindegyre azt hajtogatta: – Épp olyan, mint 1925-ben. – A fogyatkozás teljes fázisának közepe táján Nanny felsóhajtott: – Ó, nézzétek! Ez tényleg csodálatos!

Hamar elröppent a teljesség két perce. Hirtelen ért véget: egyszer csak megjelent egy kicsiny, de erős fénycsepp, amely olyan kápráztató „gyémántgyűrűt” hozott létre az égen, hogy rá sem lehetett pillantani.

Üdvrivalgás fogadta a visszatérő Napot, melyet a vastag felhők azonnal el is nyeltek. Szerencsénk volt, mert néhány kilométerrel arrébb ugyanezek a felhő eltakarták az egész fogyatkozást.

Aznap késő este, lefekvés előtt hosszan magamhoz öleltem nagyapát. Elcsigázottnak tűnt a sok vezetéstől, mégis elvigyorodott. – Fogadok, hogy életed végéig emlékezni fogsz erre a napra – mondta.

Igaza lett. Sohasem feledhetem azt a csodálatos napot – éppúgy, mint ahogyan az őszinte álmok emberét sem, aki mély áhítatot keltett bennem a világegyetem iránt, s aki ráébresztett saját lehetőségeimre is.
 

Ma a Hayden Planetáriumban oktatok, és időjárás-előrejelző vagyok a televízióban. Alkonyat után Long Island-i udvarunkról gyakran fordítom az ég felé távcsövemet, hogy feleségem, Renate, s két gyermekünk, a hatéves Joseph és a négyesztendős Maria kíváncsi szeme előtt is feltáruljon a világegyetem. Nemrégiben vacsora előtt elmeséltem nekik nagyapa történetét, aki először mutatott nekem napfogyatkozást.

– Mi az a fogyatkozás? – kérdezték kórusban.

Odasétáltam a konyhapolchoz, fogtam a só- és borsszórót, s az asztalra tettem őket. Aztán jobb kezemet ökölbe szorítva így szóltam: – Képzeljétek el, hogy a sótartó a Hold, a borstartó a Föld, az öklöm pedig a Nap...

A következő teljes napfogyatkozás február 26-án lesz, a Karib-tengeren. – Írjátok fel a naptárba – mondtam a gyerekeknek. – Mindannyian ott leszünk. Ezt biztosra vehetitek.

Vote it up
1
Tetszett?Szavazzon rá!