Az óra, amely elvezetett a gyilkoshoz

Rutinvizsgálatnak indult a nyomozás, de végül egy hihetetlenül szövevényes ügyre derített fényt

Kapcsolódó cikkek

Vasárnap, 1996. július 28-án kora reggel John Copik halász és a fia, Craig, bárkájukkal, a Malkerryvel kihajóztak az Anglia déli partvidékén található Brixham kikötőjéből. A nyílt tengeren vízre tették vonóhálójukat. Két óra elteltével behúzták, de kevés halat találtak benne, ezért újra visszaeresztették. A helyzet néhány óra múlva sem lett sokkal jobb. Mivel a csekély zsákmány kedvüket szegte, úgy határoztak, hazaindulnak, de azért még harmadszorra is vízre tették a hálót.

Délután három felé, alig három kilométerre a parttól Copik intett a fiának: – Húzzuk be a hálót! – Ahogy a háló kiemelkedett a vízből, úgy tűnt, melléjük szegődött a szerencse. A háló tele volt hallal, s mintha egy különösen nagy is akadt volna közöttük. – Lehet, hogy barna delfin – gondolta az apa. Ahogy azonban a hálót közelebb húzta, Copik olyasvalamit látott, amitől végigfutott a hátán a hideg. Egy tátott szájú emberi arc meredt rá.

Beemelték a hálót, és megoldották a száját. A hulla és a halak kicsúsztak a fedélzetre. Copik rádiótelefonon értesítette a parti őrséget.

Ahogy a Malkerry behajózott a kikötőbe, Copik rögtön meglátta a mólónál várakozó rendőrautót. A rendőrtisztek között ott volt Ian Clenahan nyomozó is.

A fiatal detektív, akit nemrég helyeztek át ide, lehajolt, hogy szemügyre vegye a tetemet. A halott férfi tetőtől talpig fel volt öltözve. Koponyája hátulján hatalmas seb éktelenkedett. A jobb csuklóján rozsdamentes acél Rolex Oyster karórát viselt.

Másnap délután a patológus és Robin Little, a halottkém, hozzáláttak, hogy levetkőztessék a hullát. Minden ruhadarab külön műanyag zsákba került – a barna bőrcipő, a zöld kordbársony nadrág és az óra, amely mutatta a dátumot és az időt: július 22-e, 11.35. Észrevették, hogy az óra automata és önfelhúzós.

Egyetlen ismertetőjelet nem találtak a tetemen, mégis akadt valami, ami segíthetett az azonosításban: a férfi jobb kézfején a tetoválás mintha öt egymásba fonódó csillagot ábrázolt volna.

Másnap került sor a második; részletesebb vizsgálatra. Minden belső szervet eltávolítottak, megmértek és szemügyre vettek. Minden sebesülésnyomot feljegyeztek: a koponya hátulján a hasadást; a bal csípőn a jól körülhatárolható zúzódást; a kisebb sebeket a mellkason és a háton, amelyek onnan eredhettek, hogy a holttest több napig sodródott a tengerfenéken.

Csakhogy a patológus főorvos szerint ezeknek a sérüléseknek egyike sem okozhatta a férfi halálát. A koponyaseb keletkezhetett véletlenül is, például amikor az elhunyt a tengerbe zuhant. De abból, hogy a tüdő vízzel volt tele, a patológus arra következtetett, hogy a halál oka fulladás.

Ám továbbra sem tudták a legfontosabbat: ki az áldozat?

Az idő a megmondhatója
Múltak a napok, a rendőrség mégsem jutott közelebb a halott azonosításához. Aztán július 31-én Little egyik barátja felvetette, hogy mivel minden Rolexnek van sorozatszáma, talán a cég tud segíteni. Little föltárcsázta a Rolex 300 kilométerre levő képviseletét Bexley-ben, Kent grófságban, és vázolta a helyzetet a cég alkalmazottjának, Carol Hylandnek.

Hyland megerősítette: helytálló az értesülés. 1905 óta valóban minden Rolex karórát gyártási számmal látnak el, amely az óra hátlapján található. Következésképp a Rolex központi nyilvántartásában nyomon követhető az órán elvégzett minden javítás és tisztítás, mert ez szerves része a cég minőségi előírásainak.

Little kihúzta az órát a műanyag zsákból, és megfordította. Számot nem látott sehol. Az óra, jegyezte meg, nyilvánvalóan hamisítvány.

– A szám a tok oldalán található, ott, ahol a szíj csatlakozik – magyarázta Hyland. – Ki kell pattintani a szíjat tartó rugót.

A halottkém egy vékony tűvel kipiszkálta előbb az egyik, majd a másik rugót, és óvatosan eltávolította a szíjat. Az óra oldalán valóban ott volt a gyártási szám: 1544402.

Ahhoz, hogy a cég teljes képet tudjon adni az órán végzett karbantartási munkálatokról, fel kell nyitniuk az órát. A Rolex nyilvántartása szerint az órát az 1980-as években kétszer javították, mindkét esetben Harrogate-ben egy kereskedőnél.

Telefonáltak az illetőnek, és Clenahan a rendőrségen ellenőriztette a kapott nevet és adatot: Ronald Joseph Platt, született 1945. március 22-én. Az országos nyilvántartásban azonosították az áldozatot, aki Essex grófságban, Chelmsfordban lakott, a Beardsley Drive 100.-ban, négyszáz kilométerre keletre attól a helytől, ahol a tetemet megtalálták.

Ezen információ birtokában Clenahan fölhívta a chelmsfordi rendőrséget, és megkérte, hogy nyomozzanak ki mindent, ami az áldozatról kideríthető. Peter Redman őrmester hamar használható adatra bukkant: a háziúr, akitől Platt a lakását bérelte, még őrzi annak az embernek a mobiltelefonszámát, akit Platt referenciaképpen megadott neki, amikor hat hónappal korábban odaköltözött. Az illetőt David Davisnek hívták.

Redman továbbította Clenahannak a számot. Amikor a detektív föltárcsázta, egy férfi jelentkezett. – David Davis?

– Igen.

– Az a David Davis, aki referenciát adott a Chelmsfordban lakást bérlő Ronald Plattról?

– Igen. Kivel beszélek?

– lan Clenahan vagyok a cornwalli rendőrségtől. Tengeri baleset történt, és egy holttestet találtunk. Feltételezhető, hogy az ön barátja, Mr. Platt az illető.

– Teremtőm! Egészen biztosak benne?

– Szinte teljesen – felelte Clenahan. – De a részleteket talán nem telefonon kellene megbeszélnünk. Megtenné, hogy befárad a chelmsfordi őrszobára, és elmond mindent, amit Plattról tud?

– Természetesen.

Augusztus 22-én 185 centi magas, fekete szakállas, elegáns férfi lépett be a chelmsfordi rendőrség épületébe. Ovális arc, erőteljes áll, csillogó, barna szempár, magabiztos és higgadt fellépés. David Davisként mutatkozott be.

A barátságos, kerek képű, rövidre nyírt hajú nyomozó, Redman őrmester szívélyesen köszöntötte a látogatót. – Ismerte Ronald Joseph Plattot? – kérdezte.

– Igen – felelte Davis. – Néhány éve ismerkedtünk meg. Barátok voltunk. Hogy ne mondjam: rokon lelkek. Sok volt bennünk a közös vonás. De úgy tudtam, hogy üzleti ügyben Franciaországba utazott.

– Mikor látta utoljára?

– Júniusban, ha jól emlékszem.

– Meghagyta a címét?

– Nem. De számítottam rá, hogy majd jelentkezik.

Davis még megemlítette, hogy mielőtt Platt elutazott, a leveleit átirányította az ő címére, a Little London Farmra. Redman ekkor tárcsázta Clenahant, és átadta a telefont Davisnek, hogy a két férfi közvetlenül beszélhessen egymással.

Davis elmondta a rendőrnyomozónak, hogy Plattnak két fivére van. Hogy hol élnek, azt nem tudta pontosan, de azt igen, hogy az anyja High Wycombe-ban lakik. Továbbá azt is, hogy Platt egy rövid ideig szolgált a hadseregben.

Csupa hasznos információ – gondolta Clenahan. Szerencse, hogy nyomára bukkantak ennek a Davisnek. Ha a dolgok továbbra is jól alakulnak, hamarosan lezárhatja ezt az esetet. Ezt most különösen fontosnak tartotta, mert elfoglalta hivatalát Devon és Cornwall új detektív-főfelügyelője, Phil Sincock.

Kérdéses személyazonosság
Sincock első ízben 1990-ben került az országos érdeklődés középpontjába, amikor elvállalt egy tíz éve megoldatlan gyilkossági ügyet, és rábizonyította egy bűnözőre, akit egyszer már elítéltek emberrablásért. Ez idáig olybá tűnt, hogy a Platt-ügyben nem lesz szükség kivételes képességeire. Balesetként könyvelték el, és hála a Davis szolgáltatta információknak, az ügy felgöngyölítése jól haladt. A hadseregnél vett fogminta alapján sikerült teljes bizonyossággal megállapítani Platt személyazonosságát. Ezután a rendőrség előkerítette az áldozat egyik bátyját, Briant.

Az idősebbik testvér a halottban határozottan felismerte az öccsét, Ronaldot, továbbá azt is elmagyarázta, hogy a tetoválás a férfi kézfején nem ötágú csillagot ábrázol, hanem Kanada jelképét, a juharlevelet. Az öccse ugyanis Kanadában nevelkedett, és nagyon szeretett ott élni.

Brian további hasznos információt szolgáltatott: Ron barátnőjét Elaine Boyesnak hívták. Majd tizenkét évig többé-kevésbé együtt éltek, de 1993-ban szakítottak.

Mire a nyomozás idáig eljutott, már jócskán benne jártak az októberben. Két és fél hónap telt el azóta, hogy megtalálták a holttestet. Végre úgy tűnt, Platt tetemét és az egész ügyet el lehet temetni.

Csupán egyetlen kérdés maradt még: hogyan került a hulla a tenger fenekére?

Mivel minden bizonnyal David Davis volt a halott egyetlen barátja, Clenahan még egyszer beszélni akart vele. Mobiltelefonon nem sikerült elérnie, ezért újabb szívességet kért chelmsfordi kollégájától: menjen már ki Davis házához és kérje meg, hogy hívja fel őt a rendőrkapitányságon.

Október 14-én a polgári ruhát viselő Redman kiautózott a Little London Lane-re, ahol négy házat talált. Kettőnek ki volt írva a neve, de egyiket sem hívták Little London Farm-nak, ahogyan Davisét. Maradt tehát a másik két ház.

Ötven százalék az esély – gondolta Redman. Bekopogott az egyik házba, mire egy idős úriember nyitott ajtót.

– Elnézést a zavarásért, uram, nem ez a Little London Farm?

– Ez a Little London House – felelte a férfi.

– Az ott – mondta, és a verandára kilépve a szomszéd házra bökött – a Little London Farm.

– Nagyon szépen köszönöm – mondta Redman, s elindult a megadott irányba. Aztán eszébe jutott, hogy talán nem árt tovább kérdezősködni. Visszafordult. – Ugye, abban a házban David Davis úr lakik?

– Dehogy, fiatalember – felelte az öregúr –, már megint téved. Ott semmiféle Davis nem lakik. Az Ronald Platt úr háza.

Redman megdöbbent. – Ronald Platté?

– Igen. A feleségével, Noëllel és a két gyerekével lakik ott.

– Megmondaná, hogyan néz ki ez a Platt úr? Bizonyára rossz címet adtak meg.

– Ötven körüli. Amerikai a fickó. Szívélyes, jó kedélyű, sötét hajú, szakállas. Visszavonult bankár New Yorkból. Sokat jár ki Devonba a hajójával.

A személyleírás tökéletesen ráillik Davisre, eszmélt rá Redman. – Akkor egészen biztosan nem őt keresem – mondta színlelt nyugalommal.

Megköszönte a segítséget, és az autójához sietett. Visszaszáguldott a munkahelyére, és nyomban felkapta a telefont. Amikor a túlsó végén Clenahan felvette, Redman azt mondta: – Itt valami bűzlik.

Sorsdöntő találkozás
Miután végighallgatta az őrmester jelentését, Clenahan letette a telefont, s egyenesen Sincock irodájába indult. – Az a Davis nevű ürge, aki olyan készségesen segített nekünk a Platt-ügyben, jelenleg Platt neve alatt él – hadarta el.

Aztán beszámolt arról is, hogy Davisnek hajója van valahol Devonban. Attól a pillanattól fogva a Platt-ügy nem volt többé egy eset a sok közül.

Másnap reggel a főfelügyelő tanácskozásra hívta össze a beosztottjait. Utasította őket, hogy vegyék górcső alá a Little London Farmot és lakóit; ellenőrizzék a bankszámláikat, telefonszámláikat és hasonló dokumentumokat. Clenahan Harrogate-ben kinyomozta Platt hajdani barátnőjének, Elaine Boyesnak a címét, és október végére megbeszélt vele egy találkozót. A szemüveges, konzervatív stílusban öltözött nő őszintének tűnt, és bizalomkeltően viselkedett.

A nyomozó magával vitt egy fotót, amelyet a halott kézfején található, juharlevelet formázó tetoválásról készítettek.

– Igen – mondta Elaine, akit megrázott a látvány –, ez volt Ron kezén.

A rendőrség egy bizonyos David Davist is értesített, mondta a nőnek Clenahan.

– Davis mióta tudja? – kérdezte az asszony.

– Immáron jó néhány hónapja.

Elaine Boyes megdöbbent. Alig egy hete beszélt Davisszel, és érdeklődött Platt felől. A férfi mindössze annyit mondott, hogy Platt elutazott Franciaországba.

Az asszony, aki még ekkor sem tért magához, beszámolt róla Clenahannak, hogy élettársával, Ron Platt-tal hogyan ismerték meg David Davist. 1990 nyarán kezdődött. Az akkor harmincegy esztendős Elaine Harrogate-ben dolgozott: a Henry Spencer and Sons aukciósház recepciósa volt.

Egy nap beállított egy férfi, aki néhány képet szeretett volna megnézni. Ugyanakkor megszólalt a telefon. Elaine fölvette, egymás után kapcsolta a hívásokat, válaszolt a kollégák kérdéseire, s időnként biztatón odabiccentett a türelmesen várakozó látogatónak. – Parancsoljon – mondta végül. – Miben segíthetek?

– Figyelem magát egy ideje – felelte a férfi. – Az emberek jönnek-mennek, csörög a telefon, és maga mindenkivel egyformán kedves és türelmes. Nekem is szükségem lenne olyasvalakire, mint maga.

– Tessék?

– Azt tervezem, hogy hasonló műkereskedést nyitok. Sok időt töltök ideát, és hamarosan végleg átköltözöm Amerikából. Rendesen megfizetném, utazhatna, és beiratkozhatna a Sotheby’s londoni tanfolyamaira is.

– De hiszen nem is ismer.

– David Davis vagyok – mondta a férfi, és mosolyogva kissé meghajolt.

– Elaine Boyes – felelte a nő, és kezet nyújtott. – De teljességgel lehetetlen. Én nem változtathatok állást, Mr. Davis. Megígértem a barátomnak, hogy átköltözöm vele Kanadába. Ő ott nőtt fel, és csak arról beszél, hogy minél előbb vissza akar oda térni. Ez a szíve vágya.

– Elaine – mondta Davis, és itt bizalmas suttogásra váltott –, én annyit fizetnék magának, hogy egy éven belül mindkettejük útiköltségére meglenne a pénz.

A nő ugyan nem mondott nyomban igent az ajánlatra, de megígérte, hogy gondolkodik a dolgon. Amikor 1991 februárjában ismét találkoztak, bemutatta a barátját, Ron Plattot is. Addigra Elaine eldöntötte, hogy elfogadja Davis ajánlatát.

Áprilisban Elaine titkárságvezető és különleges ügyvivő lett a Cavendish részvénytársaságnál, Davis új műtárgy-kereskedelmi vállalkozásában. Egyedül látta el főnöke jogi képviseletét, miközben felhatalmazással bírt, hogy számlákat nyisson meg, összegeket helyezzen el és szükség esetén pénzt vegyen ki.

Akkoriban vallotta meg neki Davis első házasságának „tragédiáját”, s azt is, hogy a volt felesége odahaza, az Egyesült Államokban tartásdíjért ostromolja. Ezért döntötte el, hogy áttelepül Londonba. Egyik lánya, Noël, úgy határozott, vele tart, ezért létfontosságú, hogy a neve ne szerepeljen semmiféle hivatalos dokumentumon.

„Megyek haza”
Elaine Boyesnak jó oka volt rá, hogy pontosan végrehajtsa Davis utasításait. A férfi nagyvonalúsága ugyanis minden várakozását fölülmúlta. Nemcsak ötven százalékkal több fizetést adott neki, mint amennyit Spencernél valaha kapott, de hozzásegítette őket ahhoz is, hogy Platt-tal egy elegáns, két hálószobás lakást vehessenek. Dé úr – ahogyan Platt nevezte – majdnem százezer dollárral járult hozzá a lakás vételárához.

Davis és Platt, közel egykorúak lévén, hamar összebarátkoztak. Davis üzlethelyiséget vett bérbe Plattnak, és segített beindítani saját tévé- és videoszerelő műhelyét. Még 23 ezer dollárt is adott az induláshoz.

Ami Elaine munkáját illeti, hát abba egyáltalán nem kellett beleszakadni, mesélte az asszony Clenahannak. Davis elküldte Franciaországba, Olaszországba és Svájcba, hogy vegyen részt régiségaukciókon vagy nézzen meg bizonyos ingatlanokat, s ha már ott van, helyezzen el meghatározott összegeket a saját nevére megnyitott számlákon mint a Cavendish Rt. titkárnője. Davis állítása szerint ez mind hozzátartozott ahhoz a stratégiához, hogy elkerülje a tartásdíjfizetést.

1991–92-ben minden a legnagyobb rendben zajlott. Elaine körberöpködte Európát. Miután hazatért, és megérkezett a bankoktól az elhelyezett összegről szóló visszaigazolás, azt odaadta Davisnek, aki az összeg egy részét visszautaltatta vele a Cavendish cég számláira.

Ám 1992 végén Davis szólt Elaine-nek, hogy szüksége van arra az összegre, amit a lakás megvételére kölcsönzött nekik. „Likviditási” gondokra hivatkozott. A pár meghirdette a lakást. Néhány hét múlva Davis közölte Ronnal, hogy már nem tudja fizetni az üzlete bérleti díját; mostantól egyedül kell megállnia a lábán.

1992 karácsonyától mintha minden megváltozott volna. Davis vacsorára hívta meg Elaine-t és Plattot a házába, s kezükbe nyomott egy kártyát, amelyre a következőt írta: „Két repülőjegy Kanadába. Február végéig érvényes.”

– Ideje, hogy Elaine-nel megvalósítsák az álmaikat, Ron – mondta.

A pár örömében azt sem tudta, hogyan köszönje meg a nagylelkű ajándékot, bár Elaine később rávette a férfit, hogy retúrjegyet váltson, biztos, ami biztos.

Viszonzásul Davis is kért egy szívességet. Mivel mostantól kénytelen lesz egyedül működtetni a Cavendish Rt.-t, ahhoz, hogy hozzájusson a pénzéhez, szüksége lesz Elaine és Platt aláírására. Ugye, készíttetnek neki egy gumibélyegzőt?

A kérés logikusnak tűnt, így hát mindketten beleegyeztek. 1993. február 11-én Elaine közjegyző előtt megbízta Davist, hogy adja el a lakást. Ez az irat felhatalmazta arra is, hogy „pénzt tegyen be, vegyen ki, aláírja a nevemet, átvegye a postámat, és általában minden tekintetben eljárhasson személyes ügyeimben”, emlékezett vissza a nő.

A sima modorú Davis arra is rávette Plattot, hogy hagyjon ott neki néhány másolatot a születési bizonyítványáról és a jogosítványáról.

1993. február 22-én búcsúestet rendezett a párnak, mielőtt útnak indultak Kanadába. Az est során Ron Platt egyszer csak Rolex órájára pillantva megjegyezte: – Holnap ilyenkor már ott leszek! Megyek haza.

Sötét és hideg
Elaine számára, aki szinte egész életét a szelíd éghajlatú, zöldellő Harrogate-ben élte le, Calgary ijesztőnek tűnt télvíz idején. Nem is emlékeztetett a Platt gyerekkori emlékeiből megismert tágas, barátságos városra. Sötét volt, és hideg.

Mivel sem Elaine-t, sem Plattot nem várta állás, olcsó szállást kellett keresniük maguknak. Nyomasztó élmény volt. Végül ráakadtak egy kis alagsori lakásra. Éjszakánként ébren vergődve hallgatták az alig néhány utcányira, a Trans-Canada autópályán dübörgő kamionok lármáját.

Platt egyre rosszkedvűbb és morózusabb lett. Elaine nagyon örült, hogy ragaszkodott a retúrjegyhez. Nyáron visszarepült Angliába a nővére esküvőjére. Az ünnepségen összetalálkozott Davisszel, és megmondta neki, hogy nem megy vissza Kanadába.

– És Ronnal mi lesz? – kérdezte Davis. – Hiszen szüksége van a maga támogatására, Elaine. Az az érzésem, hogy nagyon igyekszik.

Elaine hallgatott.

– Adnia kellene neki még egy lehetőséget – mondta Davis.

A nő nem hatódott meg.

1995 márciusában Davis levelet kapott. Amikor kinyitotta, arról értesült, hogy Ronald Joseph Platt visszatér Angliába. Mint írta, elege van az alkalmi munkákból.

Amikor Platt azon a tavaszon visszatért, Davis talált neki munkát, nem messze High Wycombe-tól, hogy az anyja közelében legyen. Ám a férfi azt az állást elvesztette, és közölte: Chelmsfordba akar költözni, hogy közelebb legyen Davishez. Hat hónap múlva holtan találták.

Letartóztatás és felfedezés
Phil Sincock és csapata 1996. október végére elég terhelő bizonyítékot szedett össze David Davisről. Összegyűlt például számos irat Ron Platt eredeti aláírásával, amelyek közül néhány nem hasonlított azokra, amelyek Davis kezéből kerültek ki. Ha másért nem, hamisításért eljárást indíthattak ellene.

A főfelügyelő úgy érezte, ha sikerülne bejutnia a Little London Lane-en lévő házba, bizonnyal rengeteg felhasználható anyagra tehetne szert. Október 31-én szándékozott házkutatást tartani.

A tervezett házkutatást megelőző napon Clenahan megszerezte Davis mobiltelefonjának híváslistáját. Ebből kiderült, hogy július 7-e és 23-a között a férfi sokszor telefonált Devonból, tehát a gyilkosság feltételezett időpontjában pontosan ott tartózkodott, ahol később megtalálták Platt tetemét. Megalapozottnak tűnt a gyilkosság gyanúja. A következő lépés azoknak a bizonyítékoknak a begyűjtése volt, amelyek majd a bíróság előtt is megállják a helyüket.

Október 31-én a hajnali órákban rendőrautók vették körül a Little London Farmot. Délelőtt tíz órakor, miközben a rendőrség a jelre várt, hogy a házat körülzárja és az akciót megindítsa, egy taxi fordult be a Little London Lane-hez vezető keskeny ösvényre. A sofőr melletti ülésen David Davis ült.

Ekkor két rendőrkocsi gyorsan kikanyarodott az útra, és sietve elvágták a taxi mögött az utat. A következő pillanatban az egyik rendőrautó nekilódult, és intett a taxinak, hogy húzódjon félre. Miközben a sofőr letekerte az ablakot, egy rendőr állt meg mellette, és bekiabált Davisnek: – Kiszállni!

A férfi engedelmeskedett, és feltartotta a kezét. Ekkor odalépett egy civil ruhás alak. – Jó napot, Mr. Davis. Emlékszik rám, ugye?

Peter Redman őrmester volt az, a chelmsfordi őrsről.

– Hogyne, persze. Mi folyik itt?

– Letartóztatom, mivel Ronald Joseph Platt meggyilkolásával gyanúsítjuk – közölte Redman. Majd ismertette Davisszel a jogait.

Az őrszobán a gyanúsítottnál a következőket találták: David W. Davis születési bizonyítványát, R. J. Platt nevére szóló hitelkártyát, fitneszklubba és múzeumokba szóló belépőket David Davis névre, továbbá James J. Hilton genfi, William Favre sugárút 146. alatti lakos névjegykártyáit. Újabb személyazonosság.

Talán még továbbiak is vannak? – tűnődött Sincock. Vajon ki ez az ember, akit őrizetbe vettek?

Odahaza, a Little London Farmon Noël Davisszel is közölték, hogy letartóztatják. Az őrszobán kiürítették a zsebeit és a táskáját. Előkerültek az Elaine Boyes nevére szóló iratok: egy telefonszámla, egy csekkfüzet, hitelkártyák és egy társadalombiztosítási kártya. Volt nála egy férfitárca is, amelyből előkerült Ronald Platt születési bizonyítványa, jogosítványa és bankkártyája.

Kezdetben Noël csökönyösen kitartott a betanult szöveg mellett, miszerint ő Long Island-i, és a férje, David annak idején az apja jó barátja volt. A rendőrség újra meg újra kihallgatta, míg végül megmondta az igazat, hogy David Davis az apja.

Miután Platt és Elaine átment Kanadába, magyarázta Noël, az apja meg ő felvették a személyazonosságukat. Davisék leköltöztek Devonba, ahol Noël két gyereke közül az első megszületett. A kicsi miatt az apa azt ajánlotta, hogy tegyenek úgy, mintha férj és feleség volnának.

Ami az igazi Ronald Plattot illeti, Noël azt állította, hogy az 1995-ben együtt elfogyasztott karácsonyi vacsora óta nem látta. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi júliusban Devonban járt. Egészen mostanáig nem is sejtette, hogy Platt meghalt.

Gyűlnek a bizonyítékok
Sincock és csapata éjt nappallá téve dolgozott. Davis ujjlenyomatát az Interpol segítségével továbbították az amerikai hatóságoknak, hogy megtudják, odaát nincs-e rajta a körözöttek listáján. Vitorlás hajóját, a Lady Jane-t kikötőbe vontatták, és lefoglalták, hogy törvényszéki vizsgálatnak vessék alá. A rendőrség ellenőrizte Davis telefonhívásainak listáját.

A főfelügyelő jól sejtette: a Little London Farm valóban tele volt fontos anyaggal. A ház ura gyűjtögető életmódot folytatott. Mintha minden egyes papírt, ami David Davis kezén valaha is átment, elraktároztak volna: banki elszámolások, jogi iratok, levelezés – még régi vonatjegyek is előkerültek.

Ugyanakkor semmi sem volt régebbi hatévesnél: ennek az embernek, úgy tűnt, nincs számottevő múltja. A talált iratok között volt egy számla, amely szerint Davis július 8-án egy Sport Nautique nevű üzletben több sportcikkel egyetemben vásárolt egy ötkilós vasmacskát is.

A rendőrség abban a pillanatban nem tudta, mi jelentősége lehet a számlának, de a lefoglalt irathegy részeként azt is lajstromba vette.

November harmadikára a nyomozók elegendő terhelő bizonyítékot szedtek össze ahhoz, hogy Davis letartóztatásának meghosszabbítását kezdeményezzék. Noëlt szabadlábra helyezték.

November 4-én hivatalosan vádat emeltek David Davis ellen Ronald Joseph Platt meggyilkolásáért.

Közben tovább folyt a nyomozás, amely immáron hetven detektívnek adott munkát. Az újabb nyomok újabb helyszínekre vezették el a rendőrséget. A Solutions in Therapy (Terápiás megoldások) nevű intézményben, ahol Davis terapeuta tanácsadóként dolgozott, a rendőrség az egyik irodahelyiségben elrejtve öt aranyrudat talált; a genstari raktárházból további készpénz és arany, valamint egy hajókon használatos műholdas helyzetjelző berendezés került elő; a chelmsfordi raktárházból pedig egy halom bőrönd, tele Ronald Platt személyes holmijával.

Sincock elküldte a detektíveket, hogy kérdezzék ki John Copikot. A halász újból előadta az 1996. július 28-án történteket. Ezúttal az is eszébe jutott, hogy egy kollégája, Derek Meredith észrevett egy vasmacskát Copik hálójában. Kicsi volt, úgy nyolcvan centi körüli, de ásóforma éle annál veszedelmesebb.

– Kell neked? – kérdezte Meredith.

– A tiéd lehet – felelte Copik.

A nyomozók megkeresték a halászt. – A barátnőmnek adtam a vasmacskát – mondta Meredith. – Ha jól tudom, az anyjával, Patricia Johnsonnal együtt eladták egy ócskásnak.

Délután a nyomozók már Patricia Johnson házának ajtaján kopogtattak. Az asszony megerősítette, hogy valóban beadta a vasmacskát egy kiárusításra, csakhogy nem kelt el. Amikor előhozta, kiderült, hogy pontosan úgy néz ki, mint az a vasmacska, amelyet David Davis július 8-án vett meg a Sport Nautique-ban.

Egy másik helyszínen ezalatt a törvényszéki szakértők porral hintették be a Lady Jane-t, hátha találnak ujjlenyomatokat. Bármily hihetetlen, az egész hajón nem akadt egyetlen használható ujjlenyomat sem.

Ekkor a nyomozóknak eszükbe jutott, hogy a hajón talált Sport Nautique-bevásárlószatyrot is ellenőrizzék. Azon végre megtalálták Ronald Joseph Platt ujjlenyomatait. És még valamit találtak: vért. Három mikroszkopikus méretű cseppet fedeztek fel a felcsavart vitorlákon, a párnákon pedig némi hajat és fejbőrdarabokat, amelyről a vizsgálatok bebizonyították, hogy hasonlít Plattéra.

A rendőrség megvizsgálta a genstari raktárban tárolt műholdas berendezést. A gyártó elmagyarázta, hogy ez a speciális modell arra is alkalmas, hogy rögzítse az időt és helyet, ahol a műszert kikapcsolták. A nyomozók megnézték, és kiderült, hogy az utolsó mért időpont 1996. július 20-a, 20 óra 59 perc, Platt halálának valószínűsíthető napja. Davis hajója ekkor hét kilométerre tartózkodott attól a helytől, ahol később Copik kifogta a holttestet.

Azonban még ekkor sem volt bizonyíték arra nézve, hogy Davis valóban a tett színhelyén tartózkodott az adott időpontban – míg Noël vissza nem emlékezett arra, hogy július 20-án az apja azt mondta, kimegy a tengerre egyedül. Ő a gyerekekkel otthon maradt abban a nyaralóban, amelyet bérbe vettek.

Máskor is előfordult, hogy Davis egyedül ment ki vitorlázni, de délután hatra mindig visszatért, mondta Noël. Ám azon a napon nem így történt. Noël vacsorát készített, majd leült a televízió elé. Davis 20 óra 59-kor még nem volt otthon.

Ez volt az az időpont, amikor öt kilométerre a devoni parttól egy kéz kikapcsolta a Lady Jane műholdas helyzetjelzőjét. Pontosan 15 perccel naplemente előtt. Abban a megvilágításban, abból a távolságból a hajósnak már nem volt szüksége a készülékre. Szabad szemmel visszatalálhatott a kikötőbe.

November 25-én, Platt holttestének újbóli boncolása során egy további ütésnyomot találtak a bal lábán, valamivel a térde fölött.

A tetemet kiterítették a boncasztalra, majd behoztak egy négy és fél kilós horganyzott vasmacskát, olyat, mint amilyet Patricia Johnsonnál találtak, és Platt bal oldalára fektették. Egyértelműen megállapítható volt, hogy a két vágást – az újat és azt, amelyiket már korábban észleltek a férfi bal csípőjén – okozhatta a vasmacska.

A nyomozók arra is felfigyeltek, hogy megközelítőleg harminc centiméterre az övcsattól több olyan nyom is észlelhető a bőrön, amely horganyt tartalmaz, ugyanazt az ötvözetet, amellyel a vasmacskát bevonták.

Ez a bizonyíték azt a feltevést támasztotta alá, miszerint valaki a vasmacskát Platt öve alá erősítette, hogy a tetemet a víz alatt tartsa. Egyre gyűltek David Davis ellen a közvetett bizonyítékok.

Kicsoda David Davis?
Csakhogy egyvalami továbbra is tisztázásra várt. Sincock egészen biztosra vette, hogy nem David Walliss Davis a gyanúsított igazi neve.

A rendőrség kutatásai végül azt az eredményt hozták, hogy csak egyetlen David Walliss Davis létezett, aki Angliában született, és gyerekkorában – 1949-ben – ismeretlen helyre távozott.

Akkor hát ki ez az ember, aki azt állítja magáról, hogy Angliában látta meg a napvilágot; aki állítólag angol nyelv és irodalom szakon végzett az Edinburgh-i Egyetemen; aki azt állította magáról, hogy bankárként tevékenykedett az Egyesült Államokban, Svájcban és Angliában, mielőtt visszavonult és pszichiáter lett?

Ezen állítások egyike sem volt igazolható. Sincock megbízott két nyomozót, hogy a Little London Farmon talált minden papírfecnit megvizsgáljanak. A rendőrség ezek után összeállított egy nemzetközi körözvényt, amely tartalmazta Davis személyleírását, fényképét és ujjlenyomatát. Átadták az Interpolnak, hogy juttassa el Kanadába, Svájcba, Olaszországba és Franciaországba.

November 22-én, pénteken az Országos Bűnügyi Hírszerző Szolgálat londoni irodája üzenetet kapott a svájci Interpoltól. A svájciak közölték, hogy David W. Davis nagyon hasonlít valakire, aki szerepel az Interpol körözési listáján, mégpedig egy bizonyos Albert Johnson Walker kanadai születésű szélhámosra.

Devonban kitörő örömmel fogadták a hírt. Kezdett úgy festeni a dolog, hogy igazi nagy hal akadt a horgukra.

Közben a gyilkosság ügyében tovább folyt a nyomozás. Mint az hamarosan bebizonyosodott, Davis valóban azonos Walkerrel, az Ontario állambeli Parisben tevékenykedő kanadai bankárral, aki hat évvel korábban távozott ismeretlen helyre otthonából tizenöt éves kislányával, Sheenával – azaz Noël Davisszel – és befektetőinek több millió dollárnyi pénzével. Ez volt az a pénz, amelynek mosásában Elaine Boyes a tudtán kívül segédkezett.

A rendőrség becslése szerint mindent összevetve Walker több mint kétmillió dollárt csalt ki a befektetőitől. Közel 700 ezer dollárt átutalt a nevén levő különböző európai bankszámlákra, ezekből megközelítőleg 475 ezer dollárt vett fel aranyban, angol fontban, francia és svájci frankban.

S hogy ki volt az igazi David Walliss Davis? A rendőrségi nyomozás kiderítette, hogy a férfi szintén Kanadában élt, és Walkertől kért segítséget egy bankkölcsön-kérdőív kitöltésével kapcsolatban. Ennek során Walker kicsalta tőle a születési anyakönyvi kivonatát.

1996. december 9-én a vádlottat vizsgálati fogságba helyezték, ezúttal végre a saját nevén, Albert Johnson Walkerként.

Terhelő vallomás
Az összegyűlt bizonyítékokhoz nem fért többé kétség. Sorra hallgatták ki a tanúkat, akiknek a vallomásából kiderült, hogy még július 10-én is látták együtt Walkert és Plattot devoni bárokban és hotelokban.

Ezek az állítások éles ellentétben álltak Walker lányának, Sheena Walkernek azzal a kijelentésével, miszerint az apja azt mondta neki, hogy júniusban látta utoljára Plattot, amikor kikísérte a franciaországi vonathoz. A többi bizonyíték fényében ez is terhelő adatnak számított. Azt az elméletet támasztotta ugyanis alá, hogy Walker készült valamire – méghozzá Ronald Platt meggyilkolására.

Új személyazonosságra volt szüksége. Az általa használt David Davis fedőnévnek ugyanis megvoltak a maga korlátai. Bár rendelkezett Davis születési anyakönyvi kivonatával, de semmi egyéb dokumentuma nem volt. Ronald Platt viszont egy teljesen új élet kulcsát adta volna a kezébe. Ha azonban Platt visszatér Angliába, mindennek vége.

Walker tudta, hogy találkozását Platt-tal titokban kell tartania. Tehát Sheena vallomása lehet a vád leghatékonyabb fegyvere.

Albert Walker, magára maradván cellájában, bizonyára rádöbbent erre a veszélyre. 1997. február 2-án felhívta telefonon a lányát, aki ekkorra visszatért az édesanyjához Kanadába, és megkérte, hogy vonja vissza a vallomását.

Nem sokkal ezután Sheena is telefonált. Kanadából felhívta a devon-cornwall-i rendőrséget, és közölte: a börtönből telefonált az apja, és utasította, hogy változtassa meg a vallomását.

Mindez a bomba erejével robbant. Phil Sincock rádöbbent, hogy perdöntő bizonyíték van a kezében.

Március 24-én, a per kezdetét megelőző kihallgatáson, amelynek azt kellett eldöntenie, elegendő bizonyíték gyűlt-e össze a tárgyalás megkezdéséhez, Walker egy ügyvéd magabiztosságával lépett be a tárgyalóterembe. Sötét öltönyt viselt, kék inget és nyakkendőt. Őszes haja gondosan nyírva. Megnyerő jelenség; ha a bilincsektől el lehet tekinteni, kifejezetten vonzó.

A vád képviselője számító alaknak festette le, aki rávette Plattot, hogy költözzön Kanadába, aztán elorozta a személyazonosságát. Amikor Platt képtelen volt ott megvetni a lábát, és visszatért Angliába, Walker, aki ellen már körözést adtak ki, belátta, hogy könnyen lebukhat az új alteregójával. Ezért úgy határozott, megöli Plattot.

Megvette a vasmacskát, kivitte Plattot a tengerre, leütötte, majd az eszméletlen férfi testére erősítette a vasmacskát, és kilökte a hajóból. Csakhogy két árulkodó hibát követett el: Walker csuklóján hagyta a karóráját, amely végül segített az azonosításban, és tudtán kívül rögzítette a dátumot, a gyilkosság helyét és idejét a műholdas készüléken.

A Walker védelmét ellátó ügyvédek megpróbálták elérni, hogy a bíróság ejtse a vádat. Azt állították, hogy a vádnak nincs megalapozott bizonyítéka. Szemtanú nélkül lehetetlen bebizonyítani, hogy Plattot meggyilkolták. A halálát öngyilkosság is okozhatta.

Ráadásul arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy a Patricia Johnson házában talált vasmacska azonos azzal, amelyet John Copik kifogott a hálójával. Sőt az sem bizonyítható, hogy a szóban forgó vasmacska azonos azzal, amelyet Walker 1996. július 8-án vásárolt. A gyártó ezrével állított elő hasonló eszközöket, s ezek közül bármelyik lehetett az, amelyik előkerült.

S ami még ennél is fontosabb, hangsúlyozták a védők, a vádnak nem sikerült bebizonyítania, hogy Platt rajta volt Walker hajóján aznap, amikor az állítólagos gyilkosság történt, de még azt sem, hogy maga Walker ott járt volna azon a napon. Azzal is érveltek, hogy még a halál beálltának időpontját sem sikerült egyértelműen megállapítani. Az óra ugyanis valóban 11 óra 35 perckor állt meg, csak épp eldönthetetlen, hogy délelőtt vagy éjszaka.

A vád bizonyítékai szerint július 10-én látták együtt utoljára Plattot és Walkert. A fulladásos halál beálltát megközelítőleg tíz nappal későbbre datálták.

Csakhogy a bírót korántsem győzték meg a védők érvei. – Megfontolt véleményem szerint elegendő bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy az ügyet a büntető törvényszék elé terjesszük.

A tárgyalást 1998. június 22-re tűzték ki. A bizonyítékokhoz nem fért kétség. Walker nem tudott számot adni arról, hová lett a vasmacska, amelyet július 8-án vásárolt; nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra nézve, miért mutatja a műholdas szerkezet azt a helyet és időpontot, amelyet mutat, illetve hogy miért használta Platt vezetői jogosítványát, születési bizonyítványát és bankszámláit. Végül arra sem tudott elfogadható magyarázatot adni, hol volt és mit csinált július 20-án este.

Ehhez hozzájött még Sheena Walker fájdalmas tanúvallomása. Miután az apja felhívta a börtönből telefonon, lehullott a hályog a szeméről, és végre rádöbbent: egy elképesztően ügyes csalóval áll szemben, aki a bőrét mentendő, mindenre képes, többek között arra is, hogy megpróbálja rávenni a saját lányát az igazság elkendőzésére.
 

Albert Johnson Walkert 1998. július 6-án bűnösnek találták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Az egyik legszigorúbban őrzött angol fegyintézetben, a Long Lartinben kezdte letölteni a büntetését. 2005-ben Kanadába szállították, hogy csalás miatt is bíróság elé álljon. Ebben az ügyben is bűnösnek bizonyult, és jelenleg egy brit columbiai börtönben ül.

Vote it up
156
Tetszett?Szavazzon rá!