Az örök lány Ipanemából

Szinte hihetetlen! Elmúlt 70 éves Heloísa Pinto, a brazil tinédzser, aki a világ egyik legtöbbször feldolgozott dalát ihlette

Kapcsolódó cikkek

Az 1960-as évek elején a magas, napbarnított, fiatal és elragadó Heloísa Eneida de Menezes Paes Pinto gyakorta végigment Ipanema utcáin. Hol a tengerpart felé igyekezett, hol pedig az iskolába.

Aligha sejtette, hogy a zenészek és értelmiségiek körében igen népszerű Veloso bárban ücsörgő Antonio Carlos (Tom) Jobimot annyira elbűvölte a szépségével, hogy ringó csípője ihletésére írta meg később Vinicius de Morais költő közreműködésével a The Girl from Ipanema című számot, amely egyike lett a világ legtöbbször feldolgozott slágereinek.

Heloísa 19 éves volt akkoriban. Nemrégiben, 70 évesen mesélt a Reader’s Digestnek arról, hogyan változtatta meg az életét ez a dal.

Reader’s Digest: Mikor tudta meg, hogy ön „a lány Ipanemából”?
Heloísa Pinto: Egy nap Yllen Kerr fotográfus megemlítette: – Most találkoztam Tommal és Viniciusszal a Velosóban, és azt mondták, írtak hozzád egy dalt. – Nem hittem el. Arra gondoltam, ha ez igaz, miért pont hozzám? Én csak egy átlagos lány vagyok.

1965-ben a szám világsláger lett, miután elnyerte az év lemezének járó Grammy-díjat, és mindenkit érdekelni kezdett, hogy ki ihlette a dalt. Vinicius és Tom kicsit félt nyilvánosságra hozni, hogy én voltam a múzsájuk, mert az apukám a hadseregnél szolgált, és akkoriban diktatúrában éltünk.

Sokan Astrud Gilbertót hitték a szerzők múzsájának, azt az énekesnőt, aki a dal első előadója volt, mire Vinicius elhatározta, hogy feltárja az igazságot. Levelet írt egy magazinnak, amelyben elárulta, hogy én ihlettem a dalt. Azon a napon fenekestül felfordult az életem.

A 22 éves Heloísa 1965-ben, abban az évben, amikor híressé váltRD: Sokáig tartott, amíg feldolgozta a történteket?
HP: Akkor egyszerűen boldog voltam: Hú! Írtak rólam egy dalt! Ez nagyszerű! Ennyi. Aztán beletelt némi időbe, amíg megértettem, hogy egy csodálatos történet ihletője voltam.

RD: Okozott ez önnek bármiféle konfliktust?
HP: Azt képzeltem, hogy az alakomnak szoborszerűen tökéletesnek kell lennie. Hiszen a dal úgy szól: „Hintázó járása fesztelen, mint a szamba, és oly lágyan ringó, hogy bárki mellett elhalad, azt mondja: Ó!” Mániám lett, hogy nem hízhatok meg, nem vágathatom le a hajam… Azt reméltem: rám nézve mindenki azt mondja majd: „Igaza van a dalnak.”

RD: Még most is érzi ezt a kényszert?
HP: Ma már nem veszem különösebben komolyan. Az öregedés elkerülhetetlen, el kell fogadnunk. Különben is, a szépség nem minden. A szüleim azt mondták: „Az embernek a lelke ragyog a legfényesebben.”

RD: A szülei milyen szerepet játszottak a szakmai pályafutásában?
HP: Szót fogadtam nekik, azt akartam, hogy boldogok legyenek. Persze emiatt bizonyos terveimet nem tudtam megvalósítani. Akkoriban egyszerűen mentek a dolgok: „Nem lehet”. És ezzel vége volt. Az 1960-as években minden brazil család azt remélte, hogy a lányuk tanítani fog.

RD: Szóval önt is tanárnak szánták?
HP: A szüleimnek ez volt a tervük. Egy darabig tanítottam is egy általános iskolában. De a lelkem mélyén tudtam: arra születtem, hogy a rivaldafényben álljak.

RD: Pár szappanoperában játszott főszerep után tévés műsorvezető lett. Megvalósultak az álmai?
HP: Azt csinálom, amit szeretek. A show az idősebbeknek szól, egészségről, divatról, főzésről van szó benne. Erre vágytam.

Vote it up
227
Tetszett?Szavazzon rá!