Az új Bill Clinton

A tíz éve leköszönt egykori elnök arról próbálja meggyőzni a milliárdosokat, hogy törődniük kell a világ szegényeivel

Megjelent: 2010. december

Kapcsolódó cikkek

William Jefferson Clinton nagyvilági ember, utazó híresség, aki éppolyan valószínűséggel bukkan föl a dél-afrikai futball-világbajnokságon, mint indonéziai humanitárius küldetésben. Az Egyesült Államok 42. elnökeként még szövetségesei is Big Mac-faló, szaxofonozó, minden hájjal megkent déli ügyvédnek titulálták. Ugyanakkor ellenfelei is elismerték sármját, intelligenciáját és politikai érzékét.

Clinton ma is szemmel tartja a politikát – változatlanul figyelemmel kíséri a közvélemény-kutatásokat, különösen egy bizonyos külügyminiszter népszerűségi mutatóit –, de mindennap szakít időt arra is, hogy irányítsa a William J. Clinton Alapítványt, amely bolygónk legégetőbb kérdéseivel foglalkozik. Az alapítvány legfőbb ismertetőjegye a Clinton Globális Kezdeményezés (CGI), amely öt év alatt kétezer „cselekvési kötelezettséget” hozott tető alá a munkájában részt vevő állami intézményeknél, nonprofit szervezeteknél és magánszemélyeknél, összesen hozzávetőleg 63 milliárd dollár értékben – támogatásokat ugyanis nem osztogat.

A CGI programjai több mint 170 országban csaknem háromszáz millió embert segítettek jobb egészségügyi ellátáshoz, egészséges ivóvízhez, szakképzéshez, a résztvevők kötelezettséget vállaltak erdőtelepítésre és orvosi kutatásokra, valamint ezreknek juttattak kis összegű kölcsönöket. Nelson Mandela dicsérte a kezdeményezést, amely „Földünk több millió lakójának életére gyakorolhat közvetlen hatást”. Barack Obama elnök „figyelemre méltón eredményesnek” nevezte Clinton fáradozásait.

Ez évi közgyűlésének vendéglistáján az Egyesült Államok jelenlegi elnöke és annak felesége, valamint hatvan mai és volt államfő mellett Bill Gates, Katie Couric, Ben Stiller és más hírességek szerepeltek. Abból, ahogyan a világ ismét tiszteletét tette Bill Clintonnál, egyértelműen kitetszett, hogy alapítványával nemcsak új kereteket adott a szegénység elleni globális küzdelemnek, de új példát mutatott arra nézve, mit tehetnek a Fehér Ház lakói hivatali idejük letelte után.

Clinton elnök lakóhelyén, a New York állambeli Chappaquában adott terjedelmes interjút Carl Cannon volt fehér házi tudósítónak, a politicsdaily.com internetes hírmagazin felelős szerkesztőjének.

RD: Haiti egyik súlyos problémája, hogy a jó néhány esztendeje kiirtott erdőket azóta sem telepítették újra. Erről jut eszembe az elnökségének első esztendejében Oregonban rendezett erdőügyi csúcsértekezlet, amelyen a foglalkoztatás és a környezetvédelem közötti hamis választási kényszerrel szállt szembe. Hogyhogy ez még ma is időszerű?
BC: A legtöbb szegény ember számára, nemcsak Haitin, hanem a világ mindazon tájain, ahol az erdőirtás gondot jelent, ez nem hamis felfogás. Nagyon is valós választási kényszer, mert senki sem megy oda hozzájuk, hogy a környékükön munkahelyeket teremtsen. Senki sem kínál nekik lehetőséget, hogy fenntartható társadalom részeseivé válhassanak. Ők csak annyit tudnak, hogy a gyerekeiknek ma is enni kell adniuk, és ha kivágják ezt a fát, azután eladják faszénnek, akkor még pár napig nem halnak éhen. Valami más megélhetést kell teremtenünk nekik.

Annyit mondhatok, Hillary jobban vágyik a nagymamaságra, mint az elnöki posztra valaha is

RD: Ugyanez a választási kényszer merült föl a mexikói-öböli olajszennyezés kapcsán is, amikor az olaj még tovább szivárgott: „Nem lehet szabályozni, mert az munkahelyekbe kerülne.” Ennyire leragadtunk egy régi gondolkodásmódnál?
BC: Nézzük Lousianát, amelyet emiatt ostoroztak. Amikor arról kezdtek beszélni, hogy talán be kellene szüntetni a tengeri olajkitermelést, ez azonnal ellenérzést szült. Miért? Mert az ottaniak abból élnek, és fogalmuk sincs arról, mi mással kereshetnék a kenyerüket, és mert senki sem vázolta nekik, milyen szerep várna rájuk... Rendületlenül hiszem, hogy az amerikaiaknak mindeddig nem magyarázták el kellőképpen, hogyan teremthetünk kismilliószor több munkahelyet a nap- és szélenergia szélesebb körű kihasználásával. Tavaly felmérés készült a nagy országok nap- és szélenergiát hasznosító létesítményeiről, és úgy emlékszem, hogy a szélenergiában második, a napenergiában harmadik helyen végeztünk. Ez még a közelében sincs a ténylegesen elérhető hatásfoknak. Új világot kell felépítenünk ezen a téren. A régi világ szervezett, az új szervezetlen; a régi bizonyos, az új bizonytalan. Ezért a vál-tozás elutasítói rendre legyőzik a változás támogatóit, márpedig ezen felül kell kerekednünk – méghozzá nagyon célirányos módon.

RD: Az immár ötéves CGI eddig 63 milliárd dollár támogatás összegyűjtésében segédkezett. Hogyan csinálja? Együtt száll be mondjuk a liftbe Carlos Slim mexikói milliárdossal vagy valamely más gazdag, reménybeli adományozóval. Milyen szöveggel veszi le a lábáról?
BC: Mindig azt mondom, hogy egymásra vagyunk utalva a világban, ennélfogva mindaz a jó, amire eddig rávenni próbáltam az embereket, tulajdonképpen önös érdekük. Érdekes, hogy épp Carlost említi, ugyanis ő az egyik legnagyobb támogatónk. Néhány évvel idősebb nálam – nincs semmi bajunk, de hatvan fölött járunk. Meddig húzhatjuk még, maximum húsz évig, harmincig? Tegyük fel, hogy még harmincig élünk és virulunk. De ha a gyerekeinkre és az unokáinkra gondolunk, világosan látszik, mennyire tarthatatlan, hogy ennyi gazdagság összpontosuljon ilyen kevés kézben, miközben a gyönge középosztályból könnyen lecsúszhatnak, elszegényedhetnek az emberek. Igyekszem minden gazdagot meggyőzni arról, hogy az adakozás nemcsak a saját, de gyermekeink és unokáink érdeke is.

RD: Azt mondják, Jimmy Carter példát mutatott arra, hogyan tegye magát hasznossá egy volt elnök. Amikor ön leköszönt, tanácskozott vele?
BC: Hivatali időm alatt szinte állandó kapcsolatot tartottam Carterrel. Elmentem a Carter Könyvtárba, és figyelemmel kísértem mindazt, amit választási megfigyelőként, az emberi jogok és a mezőgazdasági önellátás előmozdítása terén tett. Tanulmányoztam más eredményes korábbi elnökök pályáját is, így William Howard Taftét, aki a későbbiekben a legfelsőbb bíróságon dolgozott, és Theodore Rooseveltét, aki új politikai mozgalmat indított. Herbert Hoover a szövetségi kormányzat átszervezését felügyelte... Bár Thomas Jeffersont nem szokták méltatni emiatt, voltaképpen ő maga is a rendkívül sikeres leköszönt elnökök közé tartozott. Visszavonult a birtokára, Monticellóba, és támogatta az utódait, Madisont, valamint Monroe-t.

RD: A 2004-es szökőár után, amikor George H. W. Bushsal fölkeresték a katasztrófa sújtotta térséget, láthatták, hogy az Egyesült Államok haditengerészete olyan szerepet játszik, amelynek semmi köze háborúskodáshoz, annál több a humanitárius segítségnyújtáshoz.
BC: A cunami nyomán többek között azt tapasztaltuk a helyszínen, milyen [hasznos] az a pszichológiai gondozás, amelyben a megrázkódtatáson átesett gyermekek részesültek. A kicsiknek le kellett rajzolniuk, mit éreznek és gondolnak a szörnyűségekkel kapcsolatban, amiket átéltek. Láttuk, hogy az egymást követő foglalkozásokon milyen rajzok születtek. Eleinte minden gyerek nagyon komor képeket rajzolt – halált, pusztulást, ilyesmit –, a végén pedig jellegzetes kölyöktémákat ábrázoltak: napsütést, virágokat, vidáman játszó alakokat. Előbb-utóbb mind elkezdtek a megmenekülésről szóló rajzokat alkotni, és valahogy mindegyiken megjelentek az egyenruhás amerikaiak, amint megmentik a gyerekek vagy a szüleik életét. Csak néztük azokat a képeket Bushsal, és vigyáznunk kellett, nehogy elsírjuk magunkat.

RD: Ha már a korábbi elnökökről beszélük: George W. Bush épített az ön afrikai AIDS elleni küzdelemére, és a Kongresszussal nagy összeget szavaztatott meg erre a célra. Miután ön leköszönt a hivataláról, elindította a CGI-t. Mintha baráti versengést folytatnának azért, hogy jót cselekedjenek a világban.
BC: Határozottan támogattam George W. Bush PEPFAR programját [Elnöki Rendkívüli AIDS-segélyprogram] az AIDS, majd egyre inkább a malária ellen, és hálás vagyok neki érte. Haiti után pedig érdeklődést mutatott, hogy ugyanúgy együttműködjem vele, ahogyan a cunami ügyében az édesapjával. Bárcsak a törvényhozás és a pártok vezetői a hivatali idejük alatt éppúgy megbíznának egymásban, ahogyan a volt elnökök!

RD: Milyen általános tanulságot szűrhetünk le ebből mi, akik nem voltunk elnökök?
BC: Keressenek maguknak egy fontos ügyet, amelyben a rendelkezésükre álló idővel és pénzzel elérhetnek valamit. Ahogy öregszem, egyre inkább szeretném tudni, vajon a távozásomkor jobban áll-e majd az emberiség, mint amikor elkezdtem a pályámat.

RD: Ha tanácsot adna az egyetemet most befejező fiataloknak, a politika, az újságírás vagy a humanitárius munka felé terelné őket?
BC: Felhívnám a figyelmüket, hogy olyasvalamivel dicsekedhetnek, amit a történelem során az emberek zöme nélkülözött: hozhatnak efféle döntéseket. Attól fogva, hogy réges-régen fölegyenesedtünk az afrikai szavannán, az emberek elsöprő többségének nem volt választása, hogyan éljen. Különleges kiváltság tehát, hogy ők most eldönthetik, mitévők legyenek. Szóval azt mondanám, az a leglényegesebb, hogy keressenek valamit, ami nem közömbös számukra. Azután arra buzdítanám őket, hogy ha a fegyveres erőkhöz csatlakoznak, ha tanítanak, ha alapvetően másokat szolgálnak, azt szívvel-lélekkel csinálják. Ha pedig olyan hivatás érdekli őket, amely legfeljebb közvetve kapcsolódik más emberekhez, de ahol valamelyes anyagi sikert érhetnek el, akkor szenteljék az életük egy részét másoknak, mert olyan világban élünk, amelyben egymásra vagyunk utalva, és amelyben sajnálatosan nagy az egyenlőtlenség és sok a bizonytalanság.

RD: Tíz esztendő telt el azóta, hogy elhagyta a hivatalát, és most fizikailag fittebbnek látszik, mint akkoriban. Csak nem azért, mert már nem kell a fehér házi tudósítókkal birkóznia?
BC [nevet]: Nem. Ma sem dolgozom kevesebbet, de a szívműtétem és a sztent beültetése után elhatároztam, hogy új, szívkímélő étrendre térek át, és figyelek arra, mit eszem. Ezenkívül igyekszem sokat gyalogolni, egy kicsit súlyzózom is. Remekül érzem magam.

RD: Idén nyáron férjhez ment a lánya. Nem esik nehezére megszoknia Chelsea új családi állapotát?
BC: Ez igazi korszakváltás az ember életében, de tudja, több mint tíz éve ismerem ezt a srácot [újdonsült vejét, Marc Mezvinskyt]. Három éve kezdtek el együtt járni, de már régóta barátok. Szeretem és becsülöm Marcot, szerintem eljött az ideje, hogy Chelsea megtegye ezt a lépést. Bízom a lányomban, mindig is jó ítélőképességgel hozott döntéseket.

RD: Gondolt már arra, hogy nagyapa lesz?
BC: Nos, ez természetesen a fiataloktól függ, de annyit mondhatok, hogy Hillary sokkal jobban vágyik a nagymamaságra, mint az elnöki posztra valaha is.

RD: Beszéljünk a Clinton Globális Kezdeményezésről. Ön „négy tartóoszlopot” emleget: az egészségbiztonságot, a gazdasági jogosítványokat, az állampolgároknak járó szolgáltatásokat és a korszerű politikai vezetést. De még ha erre a négy területre szűkítjük is le a világ gondjait, sokkal több szükséglet marad, mint amennyit valaha is kielégíthetnének. Hogyan választják ki azokat a konkrét kérdéseket, amelyekkel foglalkozni akarnak?
BC: Például évről évre tagjaink kívánságai szerint igyekszünk árnyalni, alakítani ezeket. Idén olyan vállalásokat ösztönzünk, amelyek valami konkrét kedvező változtatást céloznak meg, mondjuk kevésbé energiafüggővé tesznek egy országot vagy települést, de közben munkahelyeket is teremtenek. Vagy megnézzük, hogyan javíthatjuk azon országok lányainak-asszonyainak tanulási lehetőségeit, ahol egyébként háttérbe szorulnának az oktatásban, és így a gazdaságban is. Megvizsgáljuk, miként hasznosíthatnánk a műszaki fejlődést, hogy ne csak a mi gyermekeinkhez hasonló helyzetűek javát szolgálja, hanem az Egyesült Államokban és szerte a világon az alacsony jövedelmű családok gyermekeiét is.

RD: Harmincöt éve foglalkozik Haitival. Ellátogatott az országba, elnökként odaküldte az Egyesült Államok fegyveres erejét, hogy stabilizálja a helyzetet – nyilvánvalóan a szívén viseli az ottaniak sorsát. Haiti azonban mintha elmaradna a korszerű politikai vezetés azon szintjétől, amelyet a CGI oly fontosnak ítél. Az amerikaiak zöme úgy véli, Haiti nem tud újra a saját lábára állni, amíg nincs jobban működő politikai rendszere.
BC: Meggyőződésem, hogy a haitiak tudják, nem építhetnek fenntartható országot olyan politikai és közigazgatási rendszer nélkül, amelyik képes jó döntéseket hozni. A felerészt haitiakból, felerészt adományozókból álló mostani bizottsággal azt szeretném elérni, hogy a helyi társadalom és a helyi kormány képessé váljon hosszú távon önfenntartó országgá tenni Haitit. Nem tudom, sikerül-e megvalósítanunk ezt, de legalább tudják, és magam is tudom, hogy ez az igazi kérdés.

Vote it up
68
Tetszett?Szavazzon rá!