Az újabb Exodus

A mindennapossá vált antiszemita támadások miatt zsidók kelnek útra Franciaországból, hogy Izraelben leljenek új otthonra

Kapcsolódó cikkek

Először csak a gépfegyver tűnik fel az embernek, amelyet a katona lazán átvetett a vállán. Az egyenruhás egy vastüskékkel megerősített betonakadály előtt áll, mögötte zsidó magániskola bejárata húzódik a Párizstól 20 kilométerre északra fekvő Sarcelles-ben. Egy áprilisi meleg délutánon gyerekek özönlenek ki a kapun az ott várakozó szülőkhöz, a hosszú inget viselő asszonyokhoz és fekete ruhás férfiakhoz. – A katonák azért vannak itt, hogy megvédjenek minket – vonja meg a vállát a hétéves Shana Haddad, egy mosolygós, vörös hajú kislány. De zavarba jön, amikor megkérdezem, miért kell védeniük őket. – Ez a dolguk – válaszolja bizonytalanul.

A szülei elmondták neki, mi történt 2015 januárjában Párizs egyik kóser üzletében, illetve az iszlámmal – és a többi világvallással is – gúnyos hangnemben foglalkozó szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo szerkesztőségében. A mészárlások részleteiről viszont keveset árultak el. A kislány nem látta a tévében, ahogy a rendőrök üldözik a fegyvereseket, és nem hallott híradásokat a tizennégy civil és három rendőr áldozat temetéséről.

A kislány édesapja, a cselgáncsedző Laurent Haddad és felesége, Daniella Haddad azonban megdöbbent. Ők nagyon is jól tudják, miért őrzik katonák a kislányuk iskoláját, miért járőröznek a zsinagóga és a zsidó közösségi házak környékén.

A Sarcelles-től húsz kilométerre fekvő, főként munkások lakta Villepinte zsidó családjainak több mint fele már elhagyta az országot. A kétszer felgyújtott helyi zsinagóga éppen hogy kitart, és mindennapos küzdelem, hogy összejöjjön a minján, vagyis a közösségi imához minimálisan szükséges tíz felnőtt zsidó férfi.

Most Haddadék is elmennek. Mivel eladni nem tudták, kiadták a házukat, és öt gyermekükkel, akik közül a legkisebb két hónapos, a legidősebb pedig a hétéves Shana, elhagyják Franciaországot, és Izraelbe, Haifába költöznek.

– A gyermekeink jövője miatt megyünk el – mondja nekem a 37 éves Laurent. – Szomorú, de az itteni erőszakos fenyegetés a mindennapjaink részévé vált.

2014-ben a 475 ezer fős zsidó közösségből 7231-en költöztek Izraelbe, szemben az előző évi 3280-nal, vagyis több mint kétszer annyian. Az erősödő antiszemitizmus és az elmúlt három évben tíz százalék körül stagnáló munkanélküliség miatt várható, hogy idén és jövőre is több ezren vándorolnak ki Franciaországból.

– Nem gondoljuk, hogy Izraelben varázsütésre minden megváltozik – mondja Laurent. – De meggyőződésünk, hogy jobb lesz, mint most itt.

Amióta zsidók élnek Franciaországban, azóta van jelen az országban az antiszemitizmus. A középkorban többször kiűzték őket, 1942 júliusában pedig 13 152 zsidót, köztük több mint 4000 gyermeket tereltek össze a nácik a francia rendőrök és köztisztviselők közreműködésével egy kétnapos razzia során.

Az elmúlt tizenöt évben azonban, amióta Gázában kirobbant a második intifáda (vagyis az Izrael elleni palesztin felkelés), a zsidógyűlöletet addig szító holokauszttagadó nacionalista jobboldali erőket felváltotta azok tömege, akik az Izraelre irányuló gyűlöletüket összekeverik a zsidók elleni általános ellenszenvvel. Ehhez jön még a munkanélküliség, a főleg bevándorlók lakta külvárosok nyomora, valamint a szélsőséges iszlamista ideológia térnyerése a francia börtönökben büntetésüket töltő elítéltek között, és máris megkapjuk a gyűlölet hatásos receptjét.

– Mindez hullámokban zajlik – mondja Shimon Samuels, a híres „nácivadász” alapította emberi jogi szervezet, a Simon Wiesenthal Központ nemzetközi kapcsolatok osztályának vezetője. – Ehhez társulnak mostanában a magasan képzett iszlamisták is.

Az évek során a zsidóellenesség sokféle megnyilvánulásával lehetett találkozni, a gúnyolódástól és a rasszista szórólapoktól a tettlegességen és az utcai támadáson át a zsidó sírok meggyalázásáig. Az afrofrancia stand-up humorista, Dieudonné M’bala M’bala a színpadi fellépésein szítja a gyűlöletet. 2006 januárjában elrabolták a mobiltelefonokat árusító Ilan Halimit, mivel úgy gondolták, hogy a zsidók, csak mert zsidók, elég gazdagok ahhoz, hogy váltságdíjat fizessenek. A férfit három hétig kínozták, végül belehalt a sérüléseibe.

A világ döbbenten fogadta, amikor 2012 márciusában egy dzsihádista megölt három gyereket és egy édesapát egy toulouse-i zsidó iskola előtt, mert szerinte „a zsidók elpusztítják fivéreinket és nővéreinket Palesztinában”, majd idén újra elszörnyedt a Charlie Hebdo szerkesztőségében és az HyperCacher üzletben történt mészárlások láttán. De a Franciaország bizonyos részein élő zsidók számára az antiszemitizmus mára olyannyira a mindennapok részévé vált, hogy a világ által hangoztatott „soha többé” elvesztette jelentését.

2013 júniusában Párizstól északra egy fehér férfiakból álló csoport rátámadt egy zsidó családra, és olyan rasszista sértéseket kiabáltak, mint hogy: „Heil Hitler, el kellett volna égetnünk titeket, és befejezni a munkát 1940-ben.” Mindezt pusztán azért, mert az egyik hozzátartozó megkérte az utcán fel-alá motorozó bandatagot, hogy tartsa tiszteletben a 30 kilométeres sebességhatárt.

A párizsi Copernic utcai zsinagóga elleni 1980-as merénylet után alapított Zsidó Közösségi Védelmi Szolgálat nyilvántartása szerint csak tavaly az antiszemita támadások száma az előző évhez képest több mint kétszeresére nőtt (851 eset). Ezek között szerepel egy sokkolóval elkövetett támadás, az utcai harcokba torkollott júliusi Palesztina melletti szimpátiatüntetés, amely füstbe és lángba borította Sarcelles utcáit, valamint egy decemberben, Créteil-ben elkövetett szörnyű támadás, amelynek során egy ifjú párt a saját otthonában megkötöztek és kiraboltak, majd a nőt csoportosan megerőszakolták.

Tavaly márciusban Richard Krawczyk középiskolai tanár a járdán fekve tért magához Párizs 19. kerületében. Az orra betört, súlyos zúzódásai voltak, és a testére fekete tintával horogkeresztet rajzoltak. Az 50 éves férfi a barátaival vacsorázott egy kóser étteremben, majd a metróhoz indult. Egyszer csak három férfi vette körül, s azt kiabálták: „Büdös zsidó! Halál a zsidókra!” A támadók elmenekültek, ahogy meghallották a sziréna hangját. A férfi az éjszakát kórházban töltötte, s egy hétig nem mehetett dolgozni, az esetről pedig rendőrségi jegyzőkönyv készült.

– Számomra zsidónak lenni életforma – meséli nekem Richard. – Keresztény asszonyt vettem el, gyermekeinket sem a zsidó vallás szerint neveltük. A családtagjaim tisztelik a döntéseimet. De amikor valahol idegenek között sétálok az utcán, az emberek gyűlölettel néznek rám.

Raphaël Enkaoua a kóser szendvicsboltját kínálta eladásra tavaly, hogy Párizs 17. kerületéből a Tel-Avivtól délre fekvő Asdódba költözhessen. Az elmúlt öt évben egyre rosszabbul megy az üzlet az azelőtt főleg zsidók lakta környéken. A bolt pinceajtajára naptár van szögezve, és x-ek jelölik azokat a napokat, amikor Raphaël az életét féltette.

Ott kell nemet mondanunk a gyűlöletre és viszálykodásra, ahol ez igazán számít – mondja Michel Serfaty rabbi

Fenyegetést jelentett, amikor egy férfi, meglátva az 54 éves, négy gyermeket nevelő Raphaëlt kipával a fején, a földre köpött, de az is, ha egy erőszakos tinédzserekből álló bandával találkozott. Idén márciusban egy nap Raphaël épp a pult mögött állt, amikor az üvegajtó csattanására felnézve látta, hogy idegen férfi közeledik felé, a szemében indulat. – Mit akar? – kérdezte tőle Raphaël, miközben az utcát pásztázta, nem jár-e arra katona vagy rendőr. Tudta, hogy a szomszédban katonai különítmény állomásozik; a félsaroknyira lévő Simon Wiesenthal Központ európai székhelyére vigyáztak.

A férfi szidalmazni kezdte, mire Raphaël erősen szorította a pultot. Aztán bekémlelt egy rendőr, erre a férfi hirtelen távozott. – Talán semmi nem történt volna, de az ember sosem tudhatja – mondja Raphaël. – Mi franciák vagyunk. Én itt születtem – folytatja egy kanna mentatea mellett. – De amikor az emberek belépnek a boltba, és meglátnak egy zsidót a pult mögött, egyszerűen kimennek. Már 2010-ben sem volt könnyű, amikor ez elkezdődött. Mára viszont megszokottá vált, és a forgalom 20-30 százalékkal csökkent. Ez így nem mehet tovább.
 

A párizsi Simon Wiesenthal Központban dolgozó Shimon Samuelsszel beszélgetünk egy kávéházban, a Place de la République közelében. A teret a francia köztársaságot szimbolizáló Marianne-szobor uralja, amelyre most egy „Je suis Charlie” (Charlie vagyok) feliratú transzparens került. A nyugati világ nagy része ezzel a mondattal fejezte ki szolidaritását a januári mészárlás áldozataival és túlélőivel.

Samuels egyszerre mérges, kiábrándult és realista. – Elgondolkodom, hogy ugyanígy reagáltak volna-e az emberek, ha csak az HyperCacher-t éri támadás – mondja. – A Charlie Hebdo miatt ez egy mindnyájunk ellen elkövetett bűntetté vált. De el tud képzelni egy transzparenst „HyperCacher vagyok” felirattal?

A hasonló tettekre válaszul idén áprilisban Manuel Valls francia miniszterelnök bejelentette, hogy a kormánya 100 millió euró támogatást nyújt egy országos antirasszista program megvalósításához, amelynek része egy figyelemfelkeltő kampány, szigorúbb büntetések és a világhálón terjesztett gyűlöletbeszédek fokozott nyomon követése.

Samuel megvonja a vállát. Bár nem mentek el azonnal, hozzá hasonlóan sok francia zsidó több eshetőségre is bebiztosítja magát. Ingatlant vásárolnak Izraelben, sőt a családjukat kiköltöztetik, de itt maradnak dolgozni. – Négy óra a repülőút Párizs és Tel-Aviv között – mondja. – Az én jeruzsálemi otthonom környékén a héber már csak a második nyelv. Mindenütt franciául beszélnek.

Mégis sok zsidó marad, és szerintük a megoldás nem a menekülés, hanem a párbeszéd. Az ismert történész, Diana Pinto óvatosságra int az olyan kijelentések kapcsán, mint hogy Franciaország rossz hely a zsidók számára. A helyi zsidó közösség méreténél fogva „olvasztótégellyé” is válhatott volna a többi európai zsidó számára, és jó néhány antiszemita támadást követnek el az ország határain túl is, például Brüsszelben vagy néhány hónapja Koppenhágában.

– Vannak környékek, ahol nem tanácsos kipában megjelenni, de a régi kép a bőröndbe pakoló, pogrom elől menekülő zsidókról egyszerűen téves – folytatja. – A valóságban a zsidók többsége, beleértve engem is, nem megy sehová.

Michel Serfaty rabbi a Párizstól délre található Ris-Orangis aktivistája. A város közelében áll a toronyház, amelyben az HyperCacher túszejtője lakott. A rabbira három civil testőr vigyáz a nap 24 órájában, átfésülik a bokrokat, ellenőrzik a parkolókat és gépkocsikat, gyanús csomagokat keresnek, figyelnek, nem tűnik-e fel egy tüzelésre kész fegyver.

A régebben a Nancyi Egyetemen nyelvészetet és zsidó tudományokat oktató tanár, a komoly, szakállas Serfaty rabbi úgy gondolja, hogy a megoldást a kevésbé tehetős és kevésbé tanult rétegek megszólítása jelenti. Amikor nem a gyülekezetét szolgálja, „békebuszon” járja Franciaországot, hogy népszerűsítse a 2005-ben az ő közreműködésével létrehozott Zsidó–Muzulmán Baráti Társaságot.

– Amikor valaki azt mondja nekem, hogy „megköveznek, ha odamész”, arra azt mondom, hogy az jó, mert akkor az embereink tudni fogják, hol van szükség munkára – meséli nekem. – Ott kell nemet mondanunk a gyűlöletre és viszálykodásra, ahol ez igazán számít.

A maga módján Laurent Berros rabbi ugyanezért dolgozik. Tavaly júliusban sikerült közel 300 zsidó férfit toboroznia, hogy megvédjék a Paul Valéry sugárúti zsinagógát, amikor a Palesztina melletti szimpátiatüntetés résztvevőinek egy csoportja kivált a tömegből, és vasúti síneket fegyverként használva, kezükben fáklyával megrohamozták a zsinagógát. Mivel a kísérletük meghiúsult, több zsidó tulajdonban lévő üzletet felgyújtottak, köztük egy gyógyszertárat, egy ABC-áruházat és egy bevásárlóközpontban lévő éttermet.

A támadást követő héten a halk szavú, korán őszülő, kerek arcú Berros sorra járta az üzleteket, hogy maradásra bírja a tulajdonosokat és dolgozókat. – Az Izraelben élő emberek felhívnak, és azt mondják, „gyertek, majd mi adunk nektek egy zsinagógát” – meséli. – De a mi otthonunk Franciaország, és az itteni helyzet nem menthetetlen, mint a Titanicé volt. Csak egyensúlyban kell tartanunk a hajót.

Laurent Haddad és felesége, Daniella nem a pillanat hatására döntötték el, hogy elmennek. Tényleg ki kell szakítaniuk a gyermekeket az ismerős közegből? Vajon sikerül-e Laurent-nak annyira megtanulnia héberül, hogy jó munkát találjon?

Míg Daniella Izraelben született, Laurent Franciaországban, és bár az Izraelbe költöző zsidók azonnal megkapják az állampolgárságot, a férfit megviseli, hogy itt kell hagynia szüleit, testvéreit, rokonait. – Úgy érzem, hogy lemondok arról a helyről, amit szeretek, a hazámról – vallja be.

De valahányszor megbánná a döntést, mindig felidézi magában a tavaly januári szemcsés fotókat – annak a négy halott zsidó férfinak a fényképét, akik korábban megpróbálták ártalmatlanná tenni a dzsihádistát, vagy a rettegő túszokét, akik a pincében lévő hűtőkamrában bújtak el. Emlékszik annak a három gyermeknek és az édesapának az arcára is, akiket egy toulouse-i zsidó iskola előtt öltek meg. És emlékszik a créteil-i támadásra és a csoportos nemi erőszakra.

– Ezért ismétlem magamban, hogy el kell jönnünk innen – mondja.

Vote it up
166
Tetszett?Szavazzon rá!