Az újjászületés folyója

A férjem halála után hónapokig szenvedtem, aztán egy túra tanított meg az elengedés művészetére

Kapcsolódó cikkek

A Grand Canyon mélyén voltam, és magam alatt. Kilenc hónappal korábban halt meg John. Harmincöt éven át éltünk együtt, két gyereket neveltünk fel, nemrég született egy újabb unokánk.

Mit kerestem én ott? Kathryn nővérem, aki végig mellettem volt John haldoklásakor, imádja a Grand Canyont, ő szervezte az utat.

– Menjünk, Neshama – biztatott. – Életre szóló kaland. Johnnal nem mehettél, mert orvos közelében kellett lennetek. Gyerünk!

– Szerinted készen állok? – kérdeztem.

– Kilenc hónap alatt egy gyereket is kihordanak – felelte.

Gépre szálltam hát, és Arizona fölött baritonná mélyült a hangom. Gondoltam, egy kis nátha, de a kanyonban már csúnya bronchitisem lett. Ápolónő testvérem aggódott. Próbált felhajtani valami antibiotikumot, de hiába. Ezután odajött hozzám, és kinyitotta a tenyerét. Fokhagymagerezdeket tartott a kezében.

– Olasz penicillin – mondta, én meg lenyeltem mind.

A tutajon nem voltam népszerű. Dőlt belőlem a fokhagymaszag.

A többiek sikongattak a gyönyörtől a zúgókon áthaladva. Én kapaszkodtam, és az életemért rettegtem. Amikor partot értünk, kivánszorogtam, a földre rogytam, és csak hagytam, hadd nyüzsögjenek körülöttem.

Gyengének éreztem magam, magányosnak. Rendszerint én vagyok az, aki kiadogatja a holmikat a csónakból, tűzhelyet keres és segédkezik a főzésben. De most csak feküdtem.

Még erősebben tört rám a magány, amikor a többiek szétszéledtek kisebb túrákra. Az árnyékban heverve döbbentem rá, mi van velem. A föld mély árkában, a makulátlan kék ég alatt értettem meg, mi történt. Azt hittem, hogy letudtam a gyászt, pedig úgy éltem tovább, mint korábban, a vállamon hordtam a jelenlét súlyát, a hiány súlyát.

Johnt a tüdeje vitte el, és én most levegőért kapkodtam. Mintha bennem élne

Johnt a tüdeje vitte el, és én most levegőért kapkodtam. Mintha bennem élne. Semmi nem terelhette el a gondolataimat. Csak varjak károgtak, és a folyó csobogott. Annyira rosszul voltam, hogy még az olvasás sem nyújtott menedéket. Feküdtem, és szenvedtem.

Egyszer csak jobban lettem. Fogjuk rá az olasz penicillinre.

Aztán eljött az idő. Senki nem tudta, hogy magunkkal hoztuk Johnt a folyóhoz. Azt terveztem, hogy szétszórom a hamvait.

A kedvenc helyét szemeltük ki, a Little Coloradót, a folyó kedves kis mellékágát. Míg a többiek pancsoltak, mi felfelé gyalogoltunk a parton. Egy csendes völgynél álltunk meg.

Arra számítottam, hogy a hamvak majd kavarognak a levegőben és belehullanak a Coloradóba. A tapasztaltak persze tudják, hogy a hamu nem így viselkedik, pláne, ha a szél is fúj.

Fogtam hát a zacskót, kiszórtam a hamvakat... az meg rám hullott, és belepett.

John teljesen beborított. Nem volt mit tenni, lemerültem, és bőgtem, aztán megint merültem, bőgtem. Tudniuk kell, hogy nem vagyok az a pityergős fajta.

Úgy-ahogy lemostam magamról a férjem, és csatlakoztam a többiekhez, akik arra készültek, hogy lecsorognak a Little Coloradón. Fordítva bújtam bele a mentőmellénybe, mint egy pelenkába (így óvja az ember az ülepét a folyófenék köveitől). Kinyújtottam a lábam, és hagytam, hogy magával ragadjon a víz. Három kört mentem.

Amikor utoljára kecmeregtem ki a vízből, az egyik vezetőnk megszólított. – Mi történt, Neshama? Még senkit sem láttam ilyen üdvözült mosollyal a Little Coloradóban.

– Johnnal mentem, a férjemmel – feleltem. – És megtanultam, hogyan eresszem el.