Az újjászülető város

Látogasson el velünk a spanyol fővárosba, ahol a lánglelkű polgárok összetartással és jó kedélyükkel győzik le a válságot

Kapcsolódó cikkek

Kívülről nézve az előttem magasodó téglaépület elhagyatottnak látszik. Madridban a 2008-as spanyol ingatlanválság kirobbanása óta nincs hiány elnéptelenedett épületekben, ám ez valahogy különbözik a többitől. Rusztikus kapuja, amely ahelyett, hogy le lenne láncolva és lakatolva, virít a színes graffitiktől és hámló poszterektől, hívogatón nyitva áll.

Odabent mindenféle korú és bőrszínű emberek jönnek-mennek jókedvűen, céltudatosan. Néhányan az aktuális eseményeket és álláslehetőségeket listázó plakátokat böngészik, mások viszont láthatóan tudják, merre tartsanak: rajzórára, mesemondó összejövetelre, afrikai táncműhelybe igyekeznek.

A nyüzsgés zaján dobok ütemes, lüktető hangja kerekedik felül. A ritmus az épület barlangszerű főhajójából árad. Egy csapat fiatal és idősebb madrileño (azaz madridi férfi) táncol körbe-körbe, bokájukon csengettyűk, arcukon mosoly. Fejük felett a füstölőkből szürkeség gomolyog az ég felé. Összeakad a tekintetem egy ősz hajú férfiéval, aki egy oszlopnak dőlve nézelődik. – Azt hittem, ez a hely teljesen üres – kiáltom neki spanyolul, túlharsogva a dobokat.

– Korábban az volt – feleli. – Isten hozta a Tabacalerában!
 

Madrid Európa egyik évszázados múltú, lenyűgöző fővárosa, melynek ma 3 millió lakosa van. Nyolcvan éve átesett egy pusztító polgárháborún, majd évtizedekig nyögte Francisco Franco kegyetlen diktatúráját, hogy aztán az 1970–80-as évek káoszában kulturálisan is újjászülessen. Amikor már úgy tűnt, nyugalom köszönt a városra, kitört az ingatlanválság, és az ország gazdasága depresszióba zuhant a „La Crisis” következtében. Ez 2008-ban történt.

Spanyolország egyike volt azoknak a nemzeteknek, amelyeket a legkeményebben sújtott az egész Európát érintő válság. A munkanélküliség a fiatalok körében 50 százalékra nőtt.

Több tízezer épületet zálogosítottak el. Az emberek fizetése – már ha megmaradt a munkájuk – drasztikus mértékben csökkent. A nyugtalanság 2011-ben érte el a tetőpontját. Május 15-én húszezer spanyol gyűlt össze Madrid főterén, a Puerta del Solon.

A tömeg heteken át nem távozott, tiltakozásul a megszorítások és a gazdasági egyenlőtlenség ellen. A megmozdulás végül világszerte mozgalmakat indított útjára.

Most, öt év elteltével, a statisztikák azt mutatják, hogy a város életszínvonala szerény ütemben, de növekedésnek indult. Vajon maradt-e lelkierő az emberekben az egy évtizede dúló gazdasági nehézségek közepette?

A Tabacalerában állok ezen a májusi reggelen, és valósággal érzem Madrid lüktetését. Szakadatlan ritmusát annak a lázadó, dacos energiának, amely méltán tette ezt a várost Spanyolország – a világ talán legszenvedélyesebb embereinek otthont adó ország – fővárosává.

– Régen dohánygyár volt – mondja Begoña Torres, a madridi képzőművészeti minisztérium igazgatóhelyettese. Amikor a gyár 1999-ben végleg bezárta kapuit, a kulturális minisztérium kapta meg az épületet. Nagyszabású tervek születtek egy káprázatos vizuális művészeti központról, ám 2010-re világossá vált, hogy nincs pénz a megvalósításukra.

– Egy rom volt a birtokunkban – mondja Begoña Torres. – Elhatároztuk, hogy azért így is kezdünk vele valamit.

A 32 ezer négyzetméteres alapterület egy részét a város saját irányítású galériává és stúdióhelyiséggé nyilvánította, a maradék területet pedig felkínálta a környék művészeti és kreatív csoportjai számára, hogy kezdjenek vele, amit szeretnének.

Az autonómia, amit a Tabacalera használatba vevői kaptak, ritkaságnak számít. Vajon miért mondott le a kormány az ellenőrzés jogáról? – Kísérletről van szó – mondja Señora Torres –, amely jelen pillanatban sikeresnek látszik. Ha nincs pénz, minden eltűnik: nincsenek támogatások, nincsenek fesztiválok. Csakhogy ilyenkor üti fel fejét a találékonyság és jelenik meg a géniusz.

Ebből a géniuszból született a Tabacalera is: egy kaptárnyi független, alkotó csapat, amely szinte pénz nélkül létezik, köszönhetően tagjainak, valamint a hivatalnak, amely hajlandó volt rábízni a közösségre, hogy gondoskodjon magáról.

Ezen a délutánon a központi negyed, a Lavapiés tarka utcáit járom, és a Tabacalerához hasonló jó példákat keresek. Beugrom egy kávézónak látszó helyre. Ahogy belépek, kiderül, hogy a Ciudadano Grantnak (Polgári adomány) nevezett kávézó könyvesbolt, galéria és bár is egyben. A sarokban magas polcokon művészeti albumok, a falak mentén képregények sorakoznak. A pult mögött egy férfi kávét, mindenféle italt és finomságot készít a laptopjaik fölé görnyedő, újságot, könyvet olvasó vendégeknek. Lent egy közösségi művészeti kiállítás megnyitója zajlik éppen – az alkotások a környező utcákon láthatók.

A pult mögött álló, elfoglalt férfi Goyo Villasevil, halk szavú, barátságos, szakállas figura. – Egyszer a kutyánkat sétáltattuk, és megláttunk egy cetlit a kirakatban: „kiadó” – meséli, miután megkérdem, miként vágott bele a vállalkozásba. Ez 2014-ben történt, és Goyo társával, Sergio Banggel épp nagy döntéseket készült hozni.

A krízis előtt Sergio PR-vezető volt a spanyolországi Motorsportszövetségnél, Goyo pedig egy kis produkciós céget vezetett. Amikor a válság beütött, Sergio elveszítette az állását, Goyo ügyfelei pedig a korábbinál jóval kevesebb pénzért több munkát követeltek. – Minden megváltozott – meséli Goyo. – Alig kaptunk levegőt.

Mivel világéletükben érdekelte őket a művészet, és Sergio mindig arról álmodott, hogy egy nap könyvesboltot nyit, belevágtak az üzletbe. – A számok szerint lehetetlen volt, hogy a Ciudadano Grant profitot termeljen – mondja Goyo –, de úgy gondoltuk, tennünk kell egy próbát.

Két év telt el azóta, és a Ciudadano Grant kapuja – bár nem dől rajta befelé a pénz – még nyitva áll, így a helyi közösség magáénak tudhat egy alternatív könyvesboltot, galériát és találkozóhelyet. – A krízis után az embereknek újra kellett értelmezniük az életüket – véli Goyo. – Akadtak, akik ezt a lelkiismeretükre hallgatva tették meg.

Másnap értem meg, mire utalt ezzel. Észak felé sétálva megérkezem a Calle Gran Víához, a város hatsávos ütőeréhez, amelyet csillogó fehér épületek sora szegélyez, 20. század eleji stíluskavalkádban. Az elegáns üzletek és butikok ajtaján jómódú emberek sétálnak ki-be.

A Gran Vía végén, a Plaza de España fölé magasodó 28 emeletes, elhagyatott Edificio España 2005 óta üresen áll. A Santander nevű spanyol bank 2010-ben megvette az épületet, de végül nem kezdett bele a renoválásába. 2014-ben jókora veszteséggel eladta egy kínai befektetőnek, aki luxuslakásokat és hotelt akar létesíteni az ingatlanban. Lám, nem mindenki hallgatott a lelkiismeretére, amikor meglovagolta a válság hullámait.

Későre jár, éhes vagyok, ezért az éttermeiről híres, zsúfolt, régi La Latina negyed felé veszem az irányt. Az Antonio Sánchez tabernát keresem, amely fából készült, súlyos kapuit 1830-ban nyitotta meg. A vendéglő nevét egy matadorról kapta, és sötét faburkolatú falait is rég elhunyt torreádorokról készült, elhalványult festmények díszítik. A névadóját felöklelő bika hatalmas fekete feje most is onnan néz le, ahová egykor felszegezték. Valaha Hemingway ült itt kedvenc márványlapú asztalánál, s körmölt a gyertyafényben, sokszor éjfél után is.

Cocido madrileñót, jellegzetes madridi fogást rendelek. A csicseriborsóból, krumpliból, chorizo kolbászból és véres hurkából készült gazdag egytálétel barna kerámiaedényben, gőzölögve érkezik az asztalomra. Miközben boromat kortyolgatom, azon töprengek, vajon ezek a vendéglők, amelyek több megpróbáltatásnak voltak kitéve, mint bármely más intézmény a városban, miként álltak talpra a válság után.

– Az emberek ritkábban mozdulnak ki otthonról – mondja Oscar Priego, aki apjától örökölte a tabernát –, és ha mégis, akkor kevesebbet esznek. – Ám Oscar szerencsésnek vallja magát. A vendéglő jó hírnévnek örvend, és a turisták már csak a díszes termei miatt is látogatják. – Mégsem a turistáknak köszönhető, hogy talpon maradtunk – mondja Oscar –, inkább a törzsvendégeinknek, akik sosem maradnak el.
 

Néhány Madridi számára nem újdonság a nélkülözés. Másnap délután a Plaza de España egyik kis kávézójában találkozom Pepe Froment de las Herasanddal és Matilde Martin de Sanchóval. Ízig-vérig madridiak.

– 1941-ben születtem… vagyis a minap! – mosolyog Matilde. Madrid e két idős polgárával a Cicero Madrid nevű cégen keresztül ismerkedtem meg, amely történelmi várostúrákat vezet a helyieknek. Matilde és Pepe történelemrajongók, akik átélték mindazt, amiről az útikönyvek beszámolnak.

– Akkoriban Madrid a szomszédok városa volt. Mindenki ismert mindenkit, és mindenki tudta, hogyan él a szomszédja – meséli Matilde a gyerekkoráról, amelyet Madrid központjában töltött Franco tábornok idején. – Az embereknek nem volt pénzük, mégis eljártak szórakozni.

Franco elszigetelődés-politikája a polgárháborút követően letarolta a gazdaságot két teljes évtizedre, így aztán Pepe és Matilde életében nem a 2008-as válság volt az első „krízis”. De mit lehet csinálni egy nagyvárosban, ha az embernek nincs pénze? – Korzózni! – felelik szinte egyszerre a kérdésemre, mintha ez volna a világ leginkább magától értetődő dolga. És valóban, ha körülnézek, a parkok, a terek, az utcák ma is teli vannak „korzózó” emberekkel.

– Madrid szeret kimozdulni, szeret eleven lenni – magyarázza Matilde.

Pepe pedig örömmel ecseteli tovább, mi teszi a madridiak jó kedélyét: – A napsütés, a klíma meg az érzés, hogy az élet arra való, hogy éljük – mondja csillogó szemmel.

A jó kedély és életerő, ami Pepéből és Matildéból árad, arra ösztönöz, hogy magam is korzózzam egyet, így hát elindulok délnyugatnak, a városközpont irányába. Utam a Puerta del Solon halad keresztül. Ez a hely ma turistákkal van tele, ám öt évvel ezelőtt elégedetlen spanyol állampolgárok foglalták el, akik hetekig itt „kempingeztek”, tiltakozva a kormány intézkedései, az elszegényedés és a korrupció ellen. A 15 M mozgalomnak nevezett tömegmegmozdulás azóta rég elhagyta a Puerta del Sol teret, de vajon hová tűntek ifjú irányítói, akik rászabadították Madridra a lázadás és összefogás szellemét, és reményt adtak a városnak?

Egyikükre tágas, nyitott terű irodájában akadok rá, a nyüzsgő Calle Atocha felett. Jon Aguirre Such annak az öt fiatal építésznek az egyike, aki 2011-ben elhatározta, hogy megalapítja a Paisaje Transversalt. Ez a cég számos olyan projekten dolgozott már, amely a feje tetejére állította és felpezsdítette Madrid iparát.

– A 15 M tettekre sarkallta, megerősítette az embereket, akik hosszú időn át csak nagyon csekély segítséget kaptak a kormánytól. Maguk veselkedtek hát neki nehézségeik megoldásának – mondja a bajuszos Jon, aki a mozgalom egyik szószólója volt.

Jon szerint a mozgalom szellemisége ma is él. – Betölti a környéket, és helyi projektekben ölt testet.

Az építész és csapata rájött, hogy egy olyan országban, ahol épületek milliói állnak üresen, nem csupán új otthonok és irodák létrehozásában kell gondolkodniuk. – Az elmúlt öt évben Madrid megtapasztalhatta az általunk új urbánus aktivizmusnak nevezett jelenség robbanását. Ami azt illeti, a világ élvonalában járunk – mondja Jon, azzal kihajtogat egy óriási várostérképet, amelyen száz pötty van elhelyezve.

Minden pontocska egy-egy állampolgári kezdeményezést jelöl, a városi farmtól a kooperatív foglaltházon át a közösségi és művészeti társulásokig. A projektet Los Madrilesnek hívják, a térkép online változatát pedig a felhasználók maguk frissíthetik és egészíthetik ki.

A csapat szakértelmének köszönhetően egész kerületek alakulnak át. A dimbes-dombos, elővárosi Virgen de Begoñát például lépcsők szövik keresztül-kasul, így ott az idősek és a mozgáskorlátozottak számára eddig rendkívül bajos volt a közlekedés. Jon és csapata most a teljes körzetet akadálymentesíti az ott élők hozzájárulásával és segítségével.
 

Másnap reggel elutazom, de mielőtt a vasútállomásra mennék, Jon Aguirre Such javaslatára megállok az Esta es una Plaza nevű közösségi kertnél. Egykor betonfallal körülvett telek állt itt. Ma a falakon színes állatfestmények láthatók, a betonalapzatot pedig termékeny földre cserélték, amelyen zöldség, gyümölcs meg virág nő. A telek egyik csücskében könyvtár, a másikban játszótér áll, a távolabbi végében pedig egyfajta amfiteátrumot építettek fel használt raklapokból.

A reggeli nap erősen tűz, s egy csapat ember máris összegyűlt a konyhakertben. A helyi organikusélelmiszeregyesület tagjai ők, akik egy hatalmas vegetáriánus paellát akarnak készíteni. A spanyol nemzeti étel gigantikus példányából bárki ehet majd, aki betér ide. Madridi kalandom stílusos befejezéseként egyszerre közösségben találom magam. Körülöttem nevetés, mindenki azon van, hogy segítsen a másiknak. Hogy ami jó, egy kicsit tovább tartson.

Vote it up
134
Tetszett?Szavazzon rá!