Az újra megtalált karácsony

Megható történet arról, hogy a szívfájdalmat is képes kioltani az összetartozás érzése

Kapcsolódó cikkek

Gyermekkoromban a karácsony csendes ünnepnek számított. A szüleimen és rajtam kívül senki sem volt jelen. Megfogadtam, ha férjhez megyek, hat gyerekem lesz, és karácsonykor az otthonom megtelik élettel és szeretettel.

Megtaláltam álmaim lovagját, de nem számoltunk a terméketlenséggel. Az örökbefogadás mellett döntöttünk, és egy éven belül fiúgyermek érkezett a házhoz.

Karácsonyi fiunknak hívtuk, mert pontosan abban az örömteli időszakban került hozzánk, hatnapos korában. De a természet újabb meglepetéssel szolgált. Gyors egymásutánban két saját gyermekkel bővült családunk létszáma. Nem voltunk ugyan annyian, mint amennyit szerettem volna, de nyugodt gyerekkoromhoz viszonyítva a három is tömegnek számított.

Évről évre, ahogy karácsonyi fiunk növekedett, világossá tette, hogy kizárólag ő ért a karácsonyfa kiválasztásához és feldíszítéséhez. Nagyon készült az ünnepre. Már novemberben, a hálaadás napja körül összeírta ajándéklistáját. Rávett bennünket, hogy karácsonyi énekeket énekeljünk. Szépen zengő hangjához képest a miénk csak brekegésnek tűnt. Minden ünnepnapon felpezsdített bennünket, lelkesen vezette át a családot az ünnepek vidám kavargásán.

A barátainknak igazuk volt: az örökbe fogadott gyerekek nem olyanok, mint a többiek. Kivételes öröklött képességei folytán a mi karácsonyi fiunk színt hozott az életünkbe: visszafojthatatlan jókedvet, ellentmondást nem tűrő okosságot. Kihozta belőlünk a legjobbat, s így a ténylegesnél különbnek mutatkoztunk.

Huszonhatodik karácsonyán éppoly váratlanul ment el, ahogyan érkezett. Autóbalesetben halt meg egy jeges denveri utcán, miközben hazafelé tartott fiatal feleségéhez és újszülött lányához. De előtte még eljött hozzánk, hogy feldíszítse a karácsonyfánkat. Olyan szertartás volt ez, amiről sosem feledkezett meg.

Rettenetes bánatunkban az apja és én eladtuk házunkat, ahol minden szobához emlékek kötődtek. Kaliforniába költöztünk, hátrahagyva barátainkat és egyházunkat.
 

A halálát követő tizenhét évben özvegye újra férjhez ment; lánya befejezte a középiskolát. Férjemmel elég öregnek éreztük magunkat ahhoz, hogy nyugdíjba vonuljunk, és 1986 decemberében elhatároztuk, hazatérünk Denverbe. Hóvihar után, fényárban úszó utcákon érkeztünk a városba. Elfordítottam fejem a csillogástól, és a távoli hegyeket néztem, ahová fogadott fiunk úgy szeretett kirándulni, keresve a tökéletes fát. A hegy lábánál volt a sírja, amelyet képtelen voltam felkeresni.

Régóta nem vettünk már részt a szívünket fájdító karácsonyi istentiszteleten

Apró kockaházba költöztünk, amely egyáltalán nem hasonlított arra a házra, ahol életünket leéltük. Csöndes volt, mint gyermekkori otthonom. Másik fiunk megnősült, és tőlünk távol élve teremtette meg saját karácsonyi szokásait. Lányunkat, úgy tűnt, kielégíti művészeti karrierje.

Egy nap a hófödte hegyeket bámultam, amikor hallottam, hogy kocsi áll meg a ház előtt. Hamarosan türelmetlen csengetés hallatszott. A küszöbön lányunokám állt, zöldesszürke szemében és hetyke mosolyában a mi karácsonyi fiunkat láttam viszont.

Mögötte, jókora karácsonyfát vonszolva, jött az anyja, a mostohaapja és tízéves féltestvére. Izgatott nevetéssel viharzottak el mellettünk; bort nyitottak, és a hazatérésünkre koccintottak. Feldíszítették a fát, és színes kis csomagokat raktak alá.

– Ismerősek a díszek? – kérdezte a volt menyem. – Az övéi voltak. Megőriztem nektek.

Amikor a felidézett fájdalom hatására azt mormogtam, hogy már tizenhét éve nem volt karácsonyfánk, éles nyelvű unokánk megjegyezte: – Akkor már épp ideje!

Úgy mentek, ahogy jöttek, egymást taszigálva kifelé az ajtón. De nem felejtettek el meghívni bennünket másnap délelőttre a templomba, majd hozzájuk ebédre.

– Azt hiszem – kezdtem –, nem tudunk elmenni.

– Dehogynem – rekesztette be a vitát unokám, ugyanolyan ellentmondást nem tűrően, mint annak idején az apja. – Én éneklem a szólót, és szeretném, ha ott lennétek.
 

Régóta nem vettünk már részt a szívünket fájdító karácsonyi istentiszteleten, de most, kényszer hatására, egyene háttal ültünk az első sorban, és alig bírtuk visszatartani a könnyeinket.

Majd következett a szóló. Unokánk csodálatos szopránja tisztán zengett. A Csendes éjt énekelte, ami keserédes emlékeket ébresztett bennem. A gyülekezet az élmény hatására elragadtatottan tapsolt. Hogy élvezte volna az apja ezt a pillanatot!

Figyelmeztettek minket, hogy „rengetegen” jönnek ebédre, de harmincöt vendégre nem számítottunk. A különféle rokonok megtöltötték a ház minden zegét-zugát, hemzsegtek a zajos és eleven kisgyerekek. Nem tudtam kitalálni, ki kihez tartozik, de nem is volt rá szükség. Mindannyian egymáshoz tartoztak. Minket is befogadtak: elárasztott bennünket a vidám összetartozás érzése. Karácsonyi dalokat énekeltünk – hangosan és hamisan, kivéve annak a csodálatos szopránhangnak a tulajdonosát.

Valamikor ebéd után, a téli naplemente előtt hirtelen eszembe jutott, hogy a család nem mindig rokoni kapcsolatokból áll. Ha nem lett volna a fogadott fiunk, most nem vennének körül bennünket ezek a kedves, gondoskodó idegenek, akik segítettek, hogy újra meghalljuk a zenét.

Később az unokánk arra kért bennünket, tartsunk vele. – Majd én vezetek – mondta. – Van egy hely, ahova szívesen járok.

Beugrott a kormány mögé, és az újdonsült sofőr önbizalmával máris robogott a hegyoldal felé.

A sírkő mellett szív alakú töredezett kődarab pihent, amelynek lekopott felületére művész lányunk azt festette rá: „Bátyámnak szeretettel”. A fejfán színes karácsonyi magyalkoszorú ékeskedett. Megtudtuk, hogy kisebbik fiunk minden évben küld egyet.

Amit a hűvös, de valamiképpen mégis vigasztaló csöndben álltunk a sírnál, nem tudhattuk, mi lesz kiszámíthatatlan unokánk következő lépése. Az apjáéra annyira hasonlító hangján ismét dalt énekelt: a hegyoldal visszaverte a Joy to the World gyönyörűséges dallamát.

Az utolsó akkord elhangzása után fiunk halála óta először éreztem megnyugvást, az élet folytonosságának, a megújult hitnek és reménynek az erejét. Szívünk újra nyitva állt a karácsony igazi üzenete előtt. Halleluja!

Vote it up
15
Tetszett?Szavazzon rá!