Az újrakezdésről

Rengeteg szívderítő történetet ismerek olyanokról, akik egy csapást követően talpra álltak, mint a gekkó

Kapcsolódó cikkek

 

When I was a child, I used to live in a big house, with a huge flower garden, a small vegetable garden and an orchard. Every once in a while a little gecko, white, almost transparent, would invade my room through the porch and would start running wild very close to the ceiling. In my childhood anguish, I was scared to death that the “terrible” insect might, cunningly, throw itself upon me if I made a single false move. I'd then go looking for a broom and a competent adult to end my torment with a single blow.

For my frustration, my parents were against the cowardly extermination of geckos. “They eat insects,” Dad would say. “They are so cute!”

Mom would chime in. With a swift move, broom in hand, they would scare the little thing away and it would run out the same door it had come in through.

Sometimes it would be hit on the rear. And thus its tail would be yanked out and would just hang there, severed from the body, for minutes. “That's okay,” my Dad would say. “The tail will soon grow back.”

That statement sounded like a complete absurdity to me, though my knowledge of animal anatomy was precarious. For years I'd know the ticket seller who propped himself up on crutches, with that stump of a leg that never grew back! And the popcorn guy at the school gate, who gave us change holding the banknotes with his elbow since his right forearm and hand had been amputated... Really, I just couldn't believe the gecko story. Until one fine day...

I was coming back from a birthday party, exhausted from so much fun. The doors of the balcony let the last rays of sun come through. I stretched out in bed, spreading sweets and trinkets on the bedspread. Feeling around and trying to reach yet another chocolate treat I suddenly held this ice-cold, slimy thing that brought me back to reality: right there, the little whitish reptile stared straight at me with two black dots, trying to slip away through my fingers.

The surprise was such that instead of letting it go screaming I started observing it up-close and saw that her tail was, in fact, growing back. Not as sharp as it used to be but with a roundish shape that suggested slow and careful growth, like someone who traces over a decal on a sketch with Chinese ink. In that joyful afternoon I wondered for the first time why mankind, as developed as it may be with relation to all others in the animal scale, was not given the power to regenerate.

It was only later that I was able to understand that the animal man, endowed with feelings and emotions at times uncontrolled, has a lot more to lose than a harmless tale. Other factors, other losses are at play.

I know a lot of beautiful stories about people who bounced back. The friend who overcame cancer. The widow who reclaimed her life after her husband's death. The 40-year-old who lost his job, got a Master's degree abroad and started a company in his hometown. The friend who stopped drinking and rebuilt her life after a distressing divorce.

Those who seek with sincerity do not get dispirited in the face of a difficult situation, no matter how big. Like a tree after being pruned, they grow back stronger and richer.

We are not like geckos that let go of their tails in adversity, certain that, in reconstructing them, they will experience the power of regeneration. We are better, if we consider that we can go forward in spite of the tracks and pieces of ourselves left behind in the reconstruction of our story.

Gyermekkoromban egy nagy házban laktam, amelyet hatalmas virágoskert, kisebb veteményes és gyümölcsfák vettek körül. Időről időre egy fehér, csaknem áttetsző gyíkocska, egy kis gekkó szabadult be a teraszon át a szobámba, és vadul futkározott a falon a mennyezet alatt. Halálra rémültem, hogy ez a „rettenetes” csúszómászó ravaszul rám veti magát, ha egyetlen rossz mozdulatot teszek. Ezért kerestem egy söprűt, meg egy alkalmas felnőttet, hogy egy csapással véget vessen kínjaimnak.

Csalódottan tapasztaltam, hogy szüleim ellenzik a gekkók gyáva kiirtását. – Rovarevők! – magyarázta apu. – Olyan helyesek!

Ilyenkor anyu bevetette magát, söprűt ragadott, fürgén elhessentette a kicsiny jószágot, az pedig eliszkolt ugyanazon az ajtón át, amelyiken bejött.

Előfordult, hogy anyu eltalálta a farkát. A testrész hirtelen levált, és a törzstől elkülönülve még percekig rángatódzott. – Semmi baj – nyugtatgatott apám. – Nemsokára kinő neki.

Ez a kijelentés teljes képtelenségnek hangzott, még ha az állatok anatómiájáról vajmi csekély ismeretekkel rendelkeztem is. Évek óta ismertem a kalauzt, aki mankóval járt, de a csonka lába sohasem nőtt vissza! Vagy ott volt a pattogatott kukoricás az iskola kapujánál, aki a könyökével fogta a pénzt, amíg előkotorta a visszajárót, mert a jobb alkarját amputálták. Egy szó, mint száz, nem akartam elhinni a gekkós mesét. Mígnem egy szép napon...

Épp születésnapi zsúrról jöttem haza, kimerülten a sok viháncolástól. A teraszajtón át besütöttek a lenyugvó nap utolsó sugarai. Elhevertem az ágyon, a zsúron kapott édességet és mütyüröket szétterítettem a takarón. Oldalra nyúltam, hogy elvegyek még egy csokit, de hirtelen megfogtam azt a jéghideg, síkos valamit, és azonnal visszazökkentett a valóságba: az a tejfehér kis hüllő egyenesen rám bámult a két fekete pontszemével, és megpróbált átsurranni az ujjaim között.

Annyira meglepődtem, hogy sikítozás helyett inkább alaposan szemügyre vettem, és láttam, hogy tényleg kinőtt a farka. Nem volt olyan hegyes, amilyen régen, hanem tömpe végű, ami lassú, megfontolt növekedésre utalt, mint amikor valaki egy vázlat vonalait követi a tuskihúzóval. Azon az emlékezetes délutánon életemben először tűnődtem el azon, hogy az ember, aki az állatvilág minden más lakójával rokonságban fejlődött ki, vajon miért nem képes ugyanígy regenerálódni.

Csak később értettem meg, hogy az időnként fékezhetetlen indulatokkal és érzelmekkel felruházott emberállatnak jóval több a vesztenivalója, mint a gekkónak. Más tényezők játszanak szerepet az életében.

Rengeteg szívderítő történetet ismerek olyanokról, akik egy csapást követően talpra álltak. Egy barátom legyőzte a rákbetegséget. Egy özvegy a férje halála után visszatért az élethez. Egy negyvenéves férfi, akit elbocsátottak, külföldön diplomát szerzett, és vállalkozást alapított a szülővárosában. Egy barátnőm a válási hercehurca után abbahagyta az ivást, és rendbe hozta az életét.

Aki igazán keresi a megoldást, a legkilátástalanabbnak tetsző helyzetben sem csügged. Akár a megmetszett fa, erősebb és dúsabb lombot növeszt.

Nem olyanok vagyunk, mint a gekkók, amelyek hátrahagyják egy testrészüket, mert azután úgyis regenerálódnak. Mi jobbak vagyunk, hiszen az akadályok ellenére továbblépünk, és újjáépülésünk közben magunk mögött hagyhatjuk azt, ami elveszett belőlünk.

Vote it up
201
Tetszett?Szavazzon rá!