Az út végén a szabadság

Egy észak-koreai kislány drámai beszámolója életük ellehetetlenüléséről és a szülőhazájából való szökésükről

Kapcsolódó cikkek

Már közel egy hete egyedül vacogtam kicsi, fagyos lakásunkban az észak-koreai Undok városában, ahol születtem. A szüleim majd minden bútorunkat eladták, hogy ennivalót vegyenek. A szőnyeget is pénzzé tették, ezért a dermesztő betonpadlón aludtam régi ruhákból eszkábált hálózsákban. A kopár falon csak két bekeretezett fotó lógott: „Örökös Elnökünk”, Kim Ir Szen meg a fia és utóda, Kim Dzsongil portréja. A fotók eladása szentségtörésnek számított volna, és halálbüntetést von maga után.

Az áramot kikapcsolták a lakásban, fűteni sem tudtunk. De nemigen törődtem a hideggel, mivel teljesen letaglózott az éhség: több napja nem ettem. Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld és én eltűnök a mélyben. Biztosra vettem, hogy éhen fogok halni. De nem akartam úgy eltávozni a földről, hogy ne hagyjak nyomot magam után.

Ezért kezdtem el leírni az utolsó kívánságomat, a végrendeletemet. 1997 decemberében jártunk, tizenegy éves voltam. Édesanyám és a nővérem, Kumszun hat nappal korábban egy közeli városba, Radzsin-Szonbongba utaztak, hogy ennivalót szerezzenek. Közölni akartam a mamámmal, hogy vártam rá, meg hogy nagyon egyedül éreztem magam.

Fogtam a füzetemet, összekuporodtam a földön a szürkületben, és írni kezdtem: „Mami, vártalak. Hat napja várlak. Úgy érzem, hamarosan meghalok. Miért nem jöttél vissza hozzám?”

Sírva fakadtam, miközben rám sötétedett. Lefeküdtem, és becsuktam a szemem. Biztos voltam benne, hogy nem kelek fel többé.

Dalolunk
Kisgyerekként el nem tudtam volna képzelni, hogy az életünk ilyen hirtelen megváltozhat. Kilencéves koromig boldog kislány voltam. Undok Észak-Korea északkeleti részén fekszik, kevesebb, mint 15 kilométerre a Tumen folyótól, amely elválasztja az országot Kínától és Oroszországtól. Télen rettenetes hideg van, gyakran sűrű hóesésben gyalogoltam el az iskolába.

A születésnapom nyáron van, épp azon a napon, amikor azt ünnepeltük, hogy 1945-ben Korea felszabadult a japán uralom alól. A születésnapom mindig boldogságban telt.

Bár gyárak vették körül, szülővárosom nem számított nagynak. Több katonai bázis volt a környéken, mint mindenütt máshol az országban. A távoli hegyekben itt-ott lehetett látni néhány fát, de a közeli dombokon mindet kivágták tűzifának. Az Undokot átszelő folyó fölött híd kötötte össze a két városrészt.

A legnagyobb, ötemeletes házak betonból épültek. A kopár falakra csak néhány plakátot ragasztottak, amelyek Kim Dzsongil „Kedves Vezetőt” dicsőítették, és a „szocialista paradicsomot”, amellyé Észak-Koreát változtatta.

Én egy háromemeletes, repedezett falú épületben laktam. Ennek ellenére elégedett voltam. Iskola után a papám jött értem. Néha megálltunk egy utcai árusnál, hogy nengmjont (hideg tésztát) vegyünk, vagy elvitt moziba, ha a munkahelyén, a fegyvergyárban jegyhez jutott.

A mamám kórházban dolgozott, és néha hozott ennivalót a munkahelyi étkezdéből, így nem éheztünk.

Kisgyerekként szerettem iskolába járni. Mama még sötétben felébresztett minket. Megmosakodtam, felvettem tengerészkék szoknyámat és fehér blúzomat, majd a nyakamba kötöttem a kis piros kendőt, amely azt jelezte, hogy az Úttörőszövetség tagja vagyok. Találkoztam az osztálytársaimmal, és együtt meneteltünk az iskolába, miközben az ország vezetőit dicsőítő dalokat énekeltünk.

Miután a tanárok ellenőrizték az egyenruhánkat, Kim Dzsongilról olvastunk. Az országvezetők életének tanulmányozása az egyik legfontosabb tantárgy volt a matematika, a koreai nyelv és irodalom, illetve a kommunista erkölcstan mellett.

Az osztályteremben néma csendben kellett ülnünk. A legkisebb fegyelmezetlenség is nyilvános büntetést vont maga után. Én soha nem kaptam ki, de a tanár az osztály szeme láttára fegyelmezte a gyerekeket a pálcájával.

Jól tanultam, ám ez nem mentett fel az önkritika alól, amelyet mindenkinek gyakorolnia kellett az országban, gyári munkásoknak és iskolásoknak egyaránt. Tanítás után mindenkinek nyilvánosan be kellett vallania, milyen bűnt követett el. Emlékszem, egyszer rosszalló megjegyzést tettem, amikor a tanár kertjében kellett dolgoznunk, ami a jó tanulók „kiváltsága” volt.

– Minek kell begyűjtenünk ezt a sok kukoricát? Ennyit nem tud megenni a tanár – morogtam.

Miután az egyik osztálytársam beárult, a tanár kihívott magához, és lehordott: – Ez az individualista hozzáállás megengedhetetlen a szocialista Észak-Koreában!

Vértócsák
Kedvenc dalom, az „Ezer mérföldes tanulás” Kim Ir Szen vándorlását mesélte el a kínai hegyekben, miután a japánokkal harcolt. Eszem ágában nem volt vezetőink diktátori módszereit kritizálni. De még alsó tagozatos iskolás voltam, amikor egy esemény elhintette bennem a kételkedés magvait.

Egy reggel tanárunk közölte velünk, hogy oktatásunk fontos eseményéhez érkeztünk: egy „súlyos bűnöket” elkövetett személy nyilvános kivégzését fogjuk megnézni.

A tanárok a belvárosba vezettek minket. A központi híd melletti üres területen tömeg gyülekezett. Minket, kicsiket, a hídra állítottak. Jól láthattuk az eseményeket, nem maradtunk le erről a fontos pedagógiai leckéről.

Elsötétített üvegű autó állt meg. A rendőrök kirángattak néhány férfit, akiknek kendő takarta az arcát és a fejét. A tömegben riadt mormogás hallatszott.

Jelképes kihallgatás következett, amelynek a végén a vádlottak elismerték bűneiket. Ezután a folyó mentén felállított cölöpökhöz kötözték őket. Nem értettem, hogyan maradhattak olyan nyugodtak, amikor tudták, hogy halál vár rájuk.

Aztán fülsiketítő zaj hallatszott. Ijedten ugrottam fel. Úgy tűnt, hogy a puskaropogásnak sose lesz vége. Majd néma csend következett.

A füstfelhőn keresztül is láttam a vértócsákat meg a húscafatokat. Ekkor tanultam meg, milyen az együttérzés; elárasztott a szánalom azok iránt, akiket ilyen könyörtelenül lemészároltak.

Az első kivégzés nagyon megviselt, aztán hozzászoktam. Ennek ellenére minden alkalommal kételyek támadtak bennem.

Emlékszem, egyszer azért került a kivégzőosztag elé egy férfi, mert „megsértette Nagy Vezérünket”: leszedett néhány bronzbetűt egy nyilvános Kim Dzsongil-idézetről. Minden bizonnyal azért tette, hogy eladja a bronzot a kínaiaknak és ételt vehessen a pénzből. De ez halálos bűnnek számított.
 

Sorsdöntő elhatározás
Bár azon a decemberi estén olyan törékeny voltam, mint egy vékonyka faág, tonnás súlyt éreztem magamon. Eldőltem a kemény betonpadlón, és elnyelt a sötétség. Elszállt belőlem az erő. A mamám elhagyott. Akkor sem mozdultam meg, amikor léptek hangzottak a lépcsőházban. Azon a dermesztő decemberi éjszakán 1997-ben, tizenegy évesen, biztos voltam benne, hogy meghalok, még mielőtt elérném a kamaszkort.

Hirtelen elfojtott hangokat hallottam. Álmodtam? Félig kinyitottam a szemem. Egy árnyalak körvonalai jelentek meg előttem, amely egyre nagyobb lett. Ijedten ültem fel, amikor megláttam, hogy ismerős az az alak. Az édesanyám volt, és mögötte a nővérem, Kumszun. Életerő áradt szét a testemben, és a félelmem elpárolgott. Még soha nem éreztem ilyen boldogságot.

Csak néhány órája írtam meg a végrendeletemet, és most újra a családommal lehettem. De az örömöm hamar szertefoszlott, amikor megtudtam, hogy a mamám és a nővérem üres kézzel tért haza. Anyám fáradtnak tűnt, és elkeseredettnek. Ivott egy pohár vizet, s körbenézett a sötét, üres szobában.

– Nekünk már csak a halál maradt – mondta halkan, megadó hangon.

Csendben lefeküdt a sarokban kialakított hálóhelyre. A nővérem meg én odabújtunk hozzá. Beborított minket a sötétség, és én gyorsan elaludtam. Éheztünk, és tehetetlenek voltunk – de legalább nem egyedül fogok meghalni.

Reggel felébresztett minket az utcazaj, de nem keltünk fel. Anyám mozdulatlanul hevert, mint egy szobor. Ő volt az utolsó reményünk, miközben az országban napról napra több áldozatot szedett az éhínség.

1995 óta sorban haltak meg a rokonaink, és most már csak mi hárman maradtunk. Két éven belül meghalt az anyai nagyanyám és nagyapám. Aztán egy hónapja az apám került sorra. Törékeny teste láthatóan vesztett az erejéből, amióta a gyárban megszűnt az élelmiszeradagok osztása. Arca lassan belesüppedt a koponyájába. Egyik éjjel hazacipelt egy csomó szenet, majd a szemünk láttára összeesett a kimerültségtől.

Nem sokkal később ismét összeesett, de akkor már nem tért magához. Nem volt pénzünk rendes temetésre. Egy gödör lett hát a végső nyughelye a sárban, amelyet egy fatáblával jelöltünk meg, és ráírtuk a nevét, hogy megőrizzük az emlékét. Néhány héttel később valaki ellopta a fatáblát, alighanem tüzelőnek kellett. Az emberek bármire képesek voltak a túlélésért.

Anyám mozdulatlanul feküdt a hevenyészett hálózsákon. Az utazás Radzsin-Szonbongba volt az utolsó reménye. Azt hitte, ott tud szerezni ételt vagy pénzt, és megmenekülünk. De a vállalkozás kudarcot vallott.

Aztán furcsamód úgy éreztem, hogy megszületik a fejében egy elképzelés. Odakint már fényesen sütött a nap. Hirtelen anyám felállt, és a tekintete eltökéltséget sugárzott. Úgy döntött, a tettek mezejére lép.

Lassan odament a falhoz, ahol vezetőink portréja lógott. Lábujjhegyre állt, felnyúlt, és leakasztotta a szögről Kim Ir Szen meg Kim Dzsongil képét. Aztán óvatosan kiszedte a szent portrékat a keretből. A két vezető éjjel-nappal nézett minket kora gyermekkorunk óta, miként minden észak-koreai otthonban.

Már nem volt más eladnivalónk, de azzal, hogy anyám levette a képkereteket a falról, halálos bűnt követett el. Darabokra törte a kereteket, hogy ne lehessen kitalálni, honnan valók. Aztán a biztonság kedvéért elégette a fotókat.

Anyám eladta a fadarabokat a piacon, és végre vett nekünk ételt. Három nap után először vehettem a számba ennivalót.

De még most sem tudtuk, mi fog történni. Hogyan maradunk életben?

Ahogy teltek az 1997–98-as tél napjai, anyámnak egy perc nyugta nem volt. Odakint a hőmérséklet nemegyszer lement mínusz 15 fok alá, de mi nem tudtunk fűteni. Folyamatosan éheztünk. A szomszédok azt mondták, apám szelleme majd visszajön anyámért.

Ekkor kezdett el anyám arra gondolni, ami lehetetlennek tűnt: a szökésre. Terveket szövögetett, hogy miként menekülhetnénk el Észak-Koreából idegen földre, ahol talán életben maradhat ő is és a két lánya is. Kínába készültünk.

Fagyos folyó
Undok alig egyórányira fekszik a kínai határtól, mégse gondoltuk soha, hogy ilyen kockázatot vállaljunk. Most viszont úgy láttuk, nincs esélyünk az életben maradásra Észak-Koreában. Barátaink meséltek olyan családokról, amelyek átszöktek Kínába, és most jól megy a soruk.

Anyám elhatározta magát. Végül is nem volt vesztenivalónk. Szökevények leszünk hát, hazaárulók.

Persze okaink távol álltak a politikától. Csak a túlélési ösztön hajtott minket, nem a rendszer elleni lázadás. Ételhez akartunk jutni és életben maradni. Jóval később, a szabadságba vezető hosszú, kockázatos utunk vége felé kezdtem megérteni, milyen alávetettségben kellett élnünk Észak-Koreában, s milyen embertelen az a rendszer.

Undokra leszállt az este. Közeledett a tavasz, de még mindig vacogtam a hidegtől. Kumszun, anyám és én kisurrantunk a lakásból. Anyám becsukta az ajtót, ezúttal örökre.

Kis hátizsákba pakoltam értékes emlékeimet, köztük édesapám fényképét. Anyám fejszét és fűrészt vitt magával, amelyet egy barátjától kért kölcsön, mondván, fát kell vágnunk. Persze tudta, hogy már nem fogja visszaadni a szerszámokat, amelyekkel majd élelmiszert szerzünk hosszú utunk során.

Koromsötétben értünk a kínai határ közelében lévő faluhoz, miután egy órát zötykölődtünk egy roskatag teherautón. Elrejtőztünk a bokrokban, és a sötétben észrevettem egy feliratot: „Tumen folyó”. A folyó túlpartján már Kína húzódott, ahol a szabadság – és ami még fontosabbnak tűnt: rizs! – várt ránk.

Több órát várakoztunk némán, mozdulatlanul. Anyám azt számolgatta, milyen gyakran járnak erre a határőrök. Éjfél körül, amikor épp elment egy határőr, anyám jelt adott, aztán elindult a homokos part felé, nyomában a nővérem és én. Amikor leértünk a folyóhoz, beleléptem a jéghideg vízbe. Nem tudtam úszni, de anyám erős kézzel tartott.

A víz először csak a térdemig ért, aztán a nyakamig. Nagyon féltem. Amikor anyám rájött, hogy a folyó túl mély a lányainak, visszamentünk a partra, ahonnan elindultunk.

Azt mondta, várjuk meg, ő elmegy és keres nekünk való gázlót. A körvonalai lassan eltűntek a távolban. Vacogott a fogam, miközben azt néztem, hogy elnyeli a sötét. Borzasztóan féltem, hogy megfullad, és mi magunkra maradunk. A torkomban dobogott a szívem.

Aztán hirtelen megjelent anyám, csuromvizesen. Egész teste remegett, alig tudott menni. Azt mondta, egy helyen már csak pár méter választotta el a kínai oldaltól, amikor elsodorta a víz.

Tehetetlennek éreztem magam. Hogyan segíthetne két lány a mamájának, aki ledermedt a jeges vízben?

– Hát legyen. Keressük meg a határőröket – mondta beletörődve a vereségbe.

Otthontalanul
A határőrségen a parancsnok hallgatott ki minket. Anyám azt mondta, hogy fát akartunk vágni, hogy eladjuk és ételt vegyünk belőle magunknak – ezért volt nálunk fejsze meg fűrész, ezért voltunk a folyónál.

A férfi egy szavunkat se hitte el. De adott nekünk kukoricakorpából és tejporból készített palacsintát, és hagyta, hogy lefeküdjünk a földre aludni.

Szerencsénk volt. Másnap reggel a parancsnok további faggatózás nélkül elengedett minket. A helyzetünk persze ettől még kilátástalan maradt. Anyám úgy döntött, hogy Undokba nem mehetünk vissza. Szomszédjaink tudtak a szökési kísérletünkről, és ott semmilyen ételt nem találhattunk.

Ezért inkább Radzsin-Szonbong felé vettük az irányt. Esett az eső, és nem tudhattuk, hol hajtjuk a fejünket nyugovóra. Sötéten láttuk a jövőt. Ráadásul apám fényképe megrongálódott a Tumen folyóban. Szétkenődött rajta a nyomdafesték, és apám arca az enyészeté lett.

Radzsin kikötőjébe mentünk, ahol a rákászok kipakolják a zsákmányukat. Eladtuk a szerszámokat, és vettünk néhány rákot. Befaltuk az ételt, és nem törődtünk azzal, hogy mit hoz a holnap.

Radzsinban nem segíthetett nekünk senki, ezért úgy döntöttünk, Cshongdzsinba megyünk tovább, ahol anyámnak éltek rokonai. Felkapaszkodtunk egy vonat végébe, és két napig bujkáltunk a kalauzok meg a tolvajok elől.

Anyám nővérének elakadt a szava, amikor ajtót nyitott nekünk, hajléktalanoknak. Hamar kiderült, hogy nem látnak minket szívesen. Nekik sem volt mit enniük. A nagynéném férje nem akarta, hogy ott maradjunk. Két óra elteltével meg is kértek minket, hogy álljunk odébb.

Kimentünk az állomásra, és felszálltunk a zsúfolt vonatra, amely visszavitt minket északra, a sivár Radzsin-Szonbongba.

Kezdetét vette szégyenteljes hajléktalanéletünk. Minden este új menedéket kellett keresnünk, ahol megalhattunk és nem ért minket a ködös eső. Gyakran piaci ponyvatetők alá bújtunk, amikor hazamentek az árusok. Nemegyszer elkergetett minket egy őr. Ilyenkor a szomszédos épületek lépcsőházában húztuk meg magunkat. Hetekig nem tudtunk mosakodni. Hajunkban elszaporodtak a tetvek, úgy vakaróztunk, mint a majmok.

Amikor végre melegebbre fordult az idő és az eső is elállt, anyám kivitt minket az erdőbe, és a csillagos ég alatt aludtunk. Ott legalább a patakok vizében tudtunk tisztálkodni, a vadonban gyűjtött fáért pedig kaptunk pár vont.

Az időjárás határozta meg a mindennapjainkat. Amikor elvonult a vihar, lementünk a tengerhez, és hínárt gyűjtöttünk, amit partra vetett a víz. Levest főztünk belőle, és eladtuk a piacon. A kikötőben meg összeszedtem a halat, amelyet a halászok eldobáltak.

Egyik délután találtam egy egész láda almát, amelyet kínai kereskedők hagytak hátra. A nagy része már elrothadt, de a néhány ehető darabból nagy lakomát csaptunk.

Rettenetesen kimerített minket ez az életforma. A tavaszt a nyár követte, majd eljött az ősz. Anyám tudta, hogy a hazánkban már nincs jövőnk. Kezdtünk fagyos reggelekre ébredni. Hamarosan annyira lehűl az idő, hogy nem lesz maradásunk az utcán. De a hideg új lehetőséget nyújtott számunkra: ha befagy a Tumen, átkelhetünk rajta a túloldalra.

Új élet
Azon a fagyos éjszakán, 1999 februárjában halvány fény derengett a fák fölött. Arcomba vágott a dermesztő téli szél. Egy domb tetejéről keskeny füstcsík kanyargott az ég felé. Melegre vágyva közeledtünk a füst felé.

A kis tűz körül két alak kuporgott: egy férfi és egy kislány. Nyomorult külsejüket látva arra gondoltam, ők is arra készülnek, amire mi – el akarnak szökni az országból. Anyám beszédbe elegyedett a férfival, aki megerősítette gyanúnkat: mindent kockára tesznek, csak hogy kijussanak Észak-Koreából.

– A jég elég vastag. Több embert is láttam átmenni – mondta a férfi. – De várjunk hajnalig. Akkor kevesebb őr jár erre.

A dombról tökéletesen láttuk a folyó mentén fel-alá sétáló határőröket. Odaát a sötétben már kínai terület húzódott. Az utolsó esélyünk.

Teltek az órák. Egyre izgatottabb lettem. Jól emlékeztem korábbi kudarcainkra. És mi lesz, ha most lelőnek a katonák?

Csendben elindultunk az erdőn keresztül lefelé a dombról, a Tumenhez. Sehol nem láttunk őrt. A férfi fél lábbal rálépett a jégre, hogy megnézze, elég vastag-e. A hóval borított jégréteg keménynek tűnt.

Libasorban haladtunk, pár méterrel lemaradva követtük egymást, hogy a súlyunkat elosszuk a jégen. A mamám ment elöl, mögötte Kumszun, majd a férfi és a lány. Én voltam az utolsó. Úgy éreztem, bármikor elragadhat a mögöttem feketéllő éjszaka. Elképzeltem, hogy megjelenik a parton egy őr és ránk lő. Csak száz métert kellett megtennünk, de egy örökkévalóságnak tűnt.

Zakatolt a szívem. Gyorsítani kezdtem. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyom, és elvágódtam a jégen. Miután felkeltem, lassabban haladtunk, mint egy teknős, jócskán elmaradva a tervezett tempótól. Az ég alján felderengett a hajnal.

Sietnünk kellett. Már csak néhány métert kellett megtennünk. Utolértem a többieket, abban a hiszemben, hogy biztonságban vagyunk. Pedig csak egy keskeny zátonyhoz értünk a folyóban. Át kellett mennünk a másik oldalára, ahol nem tűnt olyan vastagnak a jég. Átrendeztük a sorunkat. A kislány, a legkönnyebb köztünk, haladt elöl, én pedig mögötte. A lány bátortalanul közeledett a zátony túloldalán a jéghez. Hirtelen reccsenő hangot hallottunk. Azt láttuk, hogy a kislány alatt beszakadt a jég.

Rémülten iszkoltunk vissza a zátonyhoz. A lány térdig elsüllyedve állt. Elkezdett sikoltozni.

– Leér a lábad? – kérdezte az apja.

– Igen – felelte rémülten.

A hideggel nem törődve belegázoltunk a jeges vízbe, és csak araszoltunk előre. Még néhány méter, és kínai földre léptem. Sikerült! Megálltam, hogy kifújjam magam, de éreztem, hogy kezd rajtam megfagyni az elázott ruha.

Pihentünk pár percet, de aztán úrrá lett rajtunk a félelem. Amennyire csak lehetett, el kellett távolodnunk a folyótól, mert ha a kínai rendőrség ott talál minket, visszatoloncolnak Észak-Koreába. Gondolni sem mertem arra, milyen büntetés várna ránk, ha visszaküldenének minket.

Végtelen kukoricaföld tárult elénk. Mielőbb át kellett vágnunk rajta, hogy elérjük az erdős hegyoldalt. De a hidegtől lemerevedett a lábam, nem tudtam szaladni. Összeszedtem a maradék erőmet, és próbáltam az anyám nyomában maradni. Borzasztó távolinak tűnt a hegyoldal.

Nagyjából tíz perccel később azonban odaértünk. Összeestem a fák alatt. Odafent kivilágosodott. Sütött a nap. Új otthonomban először köszönt rám a reggel.

Új életem hajnala.
 

A három menekült egy közeli faluban talált átmeneti szállást, majd kiközvetítették őket egy gazdaságba. A családnak évekig kellett ott dolgoznia, mielőtt Kumszun, majd Unszun átköltözhetett egy közeli városba, ahol segédmunkát vállalhattak. Végül édesanyjuk is csatlakozott hozzájuk, és Sanghajba utaztak. 2006-ban Unszun az édesanyjával eljutott Mongóliába, a dél-koreai követségre, ahonnan repülőgép vitte őket Szöulba. Kumszun két évvel később követte őket.

Unszun ma 30 éves, férjével és kisgyerekével Dél-Koreában él. Mesterképzésen tanul, és egy nonprofit cég alkalmazásában áll, amely az emberi jogokért küzd a Koreai-félszigeten.

Vote it up
111
Tetszett?Szavazzon rá!