Az ünnepi terítő története

Egy lelkész szokatlan vásárlása hihetetlen találkozáshoz vezet. Puszta véletlen vagy isteni gondviselés?

Karácsonykor a templomba gyűlnek a keresztények, hogy ismét átéljék minden idők legnagyszerűbb csodáját. Ám a most következő történet nem csoda – vagy ki tudja.

A történet hőse fiatal lelkipásztor, aki egy régi templomban teljesített szolgálatot. Valaha pezsgett itt az élet: híres szónokok prédikáltak a szószékről, imádkoztak az oltárnál, gazdagok és szegények dicsőítették az urat, szépítgették a házát. Mára a környék elszegényedett, de a fiatal lelkész és felesége hittek valaha szebb napokat látott templomukban.

Azt gondolták, hogy festék, kalapács és a hit segítségével rendbe hozhatják, s együtt láttak neki a feladatnak.

Ám december vége felé vihar tombolt a völgyben, és dühöngő szélroham sújtott le a kis templomra – hatalmas átázott vakolatdarab zuhant le a falról az oltár mögött. A lelkészpár megtört szívvel takarította el a hulladékot, ám a falon tátongó lyukat nem tudták befedni. – Legyen meg a te akaratod – gondolta a lelkész, amikor ránézett.

A felesége viszont rögtön sírva fakadt. – Már csak két nap van hátra karácsonyig!

Aznap délután egy ifjúsági csoport javára rendezett aukción vettek részt. A kikiáltó egy arany- és elefántcsontszínű csipketerítőt vett elő. A gyönyörű darab – egy letűnt kor emléke – megvolt vagy 4 méter hosszú. Ki használna manapság ilyet?

Néhányan csak úgy licitáltak rá, komoly vásárlási szándék nélkül, s ekkor a lelkésznek váratlan ötlete támadt. Hat dollár ötven centes ajánlatot tett – s ezzel meg is nyerte a licitet.

A templomba vitte a terítőt, s felszegezte az oltár mögötti falra. Tökéletesen eltakarta a lyukat, ráadásul a tündöklő kézimunka ünnepi fénybe borította a templomot. Teljes siker! A lelkész boldogan folytatta a készülődést a karácsonyi szertartásra.

December 24-én délután, amikor a lelkész kinyitotta a templomot, egy asszonyt pillantott meg a buszmegállóban fagyoskodva. – Az autóbusz csak negyven perc múlva jön – szólította meg, és behívta a templomba melegedni.

Az asszony elmondta, hogy a belvárosból jött aznap reggel, mert egy tehetős család nevelőnőt keresett a gyermekei mellé, de nem kapta meg az állást. Nem tökéletes angol kiejtése arra utalt, hogy háborús menekült lehetett.

Beült egy padba, összedörzsölte a tenyerét, és hátradőlt. Egy idő után lehajtotta a fejét, imádkozott. Egyszer csak felnézett a lelkészre, aki a lyukat elfedő arany-elefántcsontszínű terítőt igazgatta, hirtelen felpattant, és felsietett a szentélyhez vezető lépcsőn.

A lelkész elmosolyodott, és mesélni kezdte a vihar történetét, azonban az asszony láthatóan nem figyelt rá. Megfogta a terítő szélét, és az ujjaival morzsolgatni kezdte. – Ez az enyém – mondta. – Az ünnepi terítőm.

A lelkész próbálta vigasztalni, és biztatta, vigye magával a terítőt. A nő hallani sem akart róla. Aztán elment

Felemelte az egyik csücskét, és megmutatta az elképedt lelkésznek az ott rejlő monogramot. – A férjem készíttette nekem Brüsszelben. Nincs még egy ilyen!

Az asszony és a lelkész izgatott beszélgetésbe kezdett. Bécsben éltek, mesélte az asszony, és a férje meg ő a nácik előretörése miatt úgy döntöttek, elhagyják az országot.

Azt tanácsolták nekik, hogy külön induljanak útnak. A férje kikísérte őt a Svájcba induló vonathoz. Azt tervezték, hogy hamarosan találkoznak, amint sikerül a férfinak az ingóságaikat átjuttatni a határon.

Soha többé nem találkoztak. Később az asszony azt hallotta, hogy a férje meghalt valamelyik koncentrációs táborban. – Úgy éreztem, hogy az én hibámból pusztult el, mert magára hagytam – mondta az asszony. – Talán a vándoréveimmel ezért vezekelek.

A lelkész próbálta vigasztalni, és egyre biztatta, vigye magával a terítőt. A nő hallani sem akarta róla. Aztán elment.

Szenteste a templomban mindenki a terítőt csodálta – ügyes készítői úgy tervezték, hogy gyertyafénynél legyen a legtetszetősebb.

A szertartás után sokan mondták a kapunál álló lelkésznek, milyen szép lett a templom. Ám a helyi órásmester, egy szelíd arcú, középkorú férfi, zavartnak tűnt. – Különös – mondta enyhe akcentussal –, sok-sok évvel ezelőtt a feleségemnek, Isten nyugosztalja, meg nekem volt egy ilyen terítőnk. A bécsi otthonunkban ezzel terítette meg az asztalt – majd mosolyogva hozzátette –, de csak ha a püspök jött vendégségbe.

A lelkész nagyon izgatott lett. Elmondta az órásmesternek, mit hallott délután az asszonytól. A döbbent férfi megragadta a karját. – Lehetséges volna? Hát életben van?

Együtt megkeresték azt a családot, amelynél az asszony nevelőnőnek jelentkezett, majd a lelkész kocsijával a városba hajtottak.

Felvirradt a karácsony napja, s újra találkozott férj és feleség, akik oly sok szomorú ünnepet töltöttek egymástól távol.

Akinek csak elmeséltem ezt a történetet, mindenki számára egyértelmű volt, hogy milyen gondoskodó, szerető szándék küldte akkor a vidékre a templom vakolatán lyukat ütő vihart.

Persze mindenki csodát emleget, de gondolom, egyetértenek velem abban, hogy ez a csoda a legmegfelelőbb időben – a karácsonyi csodavárás időszakában – esett meg.       

Vote it up
174
Tetszett?Szavazzon rá!