Az ürge, amely egy cipőben aludt

Az ismeretlen világból érkezett látogató kis időre varázslatot hozott az életünkbe

Kapcsolódó cikkek

Egy hűvös áprilisi reggelen két kislányommal egy ürgecsaládot szemléltünk arizonai farmunkon. A kis állatok fel-le szökdécseltek a tanyájukul szolgáló lyukacsos, kupola alakú földhalom lejtőin, melyet gyerekeim csak úgy emlegettek: „a hold”.

Amikor néhány hónappal azelőtt felfedeztük a halmot, a majdnem ötéves Becky és a kétéves Jaymee biztosra vette, hogy meséket és titkokat rejt. Hamarosan egy általuk elképzelt családnak adott otthont. – Olyan, mint a mienk – mondta Becky –, amelyben mama, papa és gyerekek élnek. – És most, legnagyobb meglepetésünkre, igazi lakókra bukkantunk. Az apaállat, az anyaállat és a bolyhos kis ürgék kikukucskáltak, és ránk bámultak fekete gombszemükkel.

Az egyik kisürge azonban, szerencsétlenségére, túl messzire kóborolt el hazulról. A parányi teremtmény éppen egy rózsaszín kaktuszvirágot majszolt önfeledten, amikor egy sas bukott alá nagy szárnyverdeséssel, lecsapott az ürgére, majd felkapta, és a magasba repült.

– Mama, nézd! – sikította Becky. Fenn a levegőben két újabb sas tűnt fel; borotvaéles karmukkal és kampós csőrükkel nekirontottak az első ragadozó madárnak, mire az elejtette zsákmányát. Döbbenten néztük, ahogy a kis állat úgy hullik alá, mint az őszi falevél, és végül egy porkupacra zuhan.

Becky odarohant, és térdre esett. – Mama – zokogta –, ez vérzik!

Odasiettem Jaymee-vel. Nem hittem a szememnek. Az ürgekölyök, bár hiányzott a farka, ide-oda totyogott, mint egy felhúzható játék.

– Nem vihetnénk haza? Kérlek, mama! – esdekelt szelíden Becky. – Te biztosan meg tudod gyógyítani. Holdsugár lesz a neve.

Fölszedtem a földről a sérült állatot, ezt a diónál alig nagyobb szőrgombolyagot, óvatosan a tenyeremre tettem, majd elindultam, a lányok a nyomomban.

Amikor beértünk a házba, Becky gyengéden elhelyezte családunk új kedvencét Jaymee egyik régi, kisbabakori cipőjében. Hogy még jobban védve legyen, betettem a cipőt egy kávésdobozba. Vacsoránál Becky közölte öt testvérével, hogy Holdsugár lány. – Kis gombok vannak lenn a pocakján – magyarázta.

Becky, aki már alig várta, hogy újonnan szerzett kincsével eldicsekedhessen, apja ölébe tette a cipőt. – Látod, papa, ő Holdsugár – mondta. – A mama rendbe hozza a régi madárkalitkát, hogy legyen hol laknia.

– Egy rágcsálónak? – kérdezte Bill összevont szemöldökkel.

Becky sötét szeme megvillant. – Ő nem rágcsáló. Ürge.

– Ürge, hörcsög, egér egyre megy – jelentette ki Bill. – Lyukat rágnak a takarmányos zsákokba, felszakítják a csövek szigetelését, és megrágják a drótokat.

Holdsugár ott-tartása nem ígérkezett könnyű feladatnak

Felsóhajtottam. Holdsugár ott-tartása nem ígérkezett könnyű feladatnak.

Aznap este Becky meg én kibéleltük a madárkalitkát cédrusfaforgáccsal, és néhány lekvárosüveg-kupakot megtöltöttünk vízzel, zabbal és kukoricadarával. Aztán beraktuk a cipőt a kalitkába. Becky rátette a kalitka tetejére a zenélődobozát. – Most már szépeket fog álmodni Holdsugár – jelentette ki. – Ez elűzi a rémálmait a sasról.

Eltelt két nap. – Miért nem jön ki a cipőből? – kérdezte Becky.

– Biztos még mindig fél – mondtam, remélve, hogy nem pusztult el. Felhívtam egy kisállat-kereskedést, hogy tanácsot kérjek. Azt a választ kaptam, hogy földimogyoróvajjal megkent almaszeletekkel próbáljam előcsalogatni Holdsugárt.

– Hát nem aranyos? – duruzsolta Becky, amikor Holdsugár végre előbukkant. Az ürge apró darabokra tépkedte az almaszeleteket, elrejtette a forgács alatt, majd kétségbeesetten keresni kezdte.

Úgy gondoltam, Holdsugár otthonosabban érezné magát, ha építenénk neki egy holdat, vagyis létrehoznánk a régi családi fészke kicsinyített változatát. Beckyvel egy vödör földet lapátoltunk a kalitkában levő cipőre, és vártunk, mi fog történni. A fényes fekete szempár felmérte akciónk eredményét. Míg az ürge járatokat épített magának, Becky levelekkel, kavicsokkal és vadvirágokkal díszítette fel otthonát. Amikor Holdsugár kibukkant a föld alól, Becky bátorítóan azt mondta neki: – Nálam biztonságban vagy.

De meddig? – kérdeztem magamban. A többi állat más szemmel nézte Holdsugarat. Nyüszögése számos macskát csalogatott oda a pajtákból. Nem győztem az ólálkodó ragadozók karmait lefejteni a szúnyoghálós ajtóról.

A gyerekek azonban a móka reményében hamar elfeledkeznek a veszélyről. Tizenéves gyermekeim örömüket lelték abban, hogy Holdsugarat újabb és újabb bűvészmutatványokra taníthatják meg. Jenny rátette őt az asztal közepén álló forgatható, emeletes tálra, ahol a kis ürge bújócskát játszott a só- és borsszórók között. Emmy a cukortartó fedelén levő kerámia-tehénre állította, míg Bud babbal etette őt a tányérjából.

Egy este Scott így szólt: – Kocsikáztassuk meg! – Míg a tál körbe fordult, Holdsugár izgatottan trillázott és visongott.

– Azt hiszi, hogy körhinta! – tapsikolt Becky.

Lassanként engem is elvarázsolt, hogy milyen meghökkentő értelem tükröződik Holdsugár szemében. Egy idő után kivettem őt a ketrecből, és a kabátzsebemben hordoztam. A tenyeremre ültettem az apró állatot, mely fejét oldalra billentve nézett a szemembe, és közben nyüszögött. Ellenállhatatlan volt.

Júliusra Holdsugár már 13 centisre nőtt, és hiányzó farka ellenére is egészségesnek tűnt. Nehéz volt elképzelni, hogy egy vadon élő állatról van szó, különösen, amikor Becky Barbie-ruhába öltöztette, és a játékbaba piros, nyitható tetejű kocsijában tologatta.

Október végén azonban észrevettem, hogy az ürge egyre kedvetlenebb. Ekkor döbbentünk rá, hogy egy olyan világból érkezett, melyről mi nem tudunk semmit. Szemét behunyta, hangja sem hallatszott, és mind több időt töltött a cipőben. Egyik nap kivettem őt a ketrecből. – El ne pusztulj itt nekünk! – súgtam.

Felhívtam telefonon egy vadon élő állatokkal foglalkozó szakembert, hogy megtudjam, visszavihetjük-e Holdsugarat eredeti lakhelyére. Ő meglepetésemre azt felelte, hogy ha az állaton már nem érződik családjának jellegzetes illata, akkor a többi ürge fenyegető veszélyt lát benne. – Várjanak tavaszig – tanácsolta a férfi. – Akkor keresnek maguknak párt a hímek.

Nem sokkal ezután, egy délelőtt nyitva találtam a kalitka ajtaját. – Azt hittem, elpusztult – mondta Jaymee remegő ajakkal. – Ki akartam venni, hogy megnézzem, de Holdsugár kiugrott a kezemből. – Az ürgének nyoma veszett. A macskák úgy csüngtek a hálós ajtón, akár a denevérek.

Becky vigasztalhatatlan volt. Körbecsúszta az egész házat, benézett a bútorhuzatok alá, a háztartási gépek és a könyvespolcok mögé. – Gyere elő, Holdsugár – hívogatta az állatot. Csalétkül a ketrec mellé tettünk egy feljáróul szolgáló fadarabot, melyre Holdsugár kedvenc csemegéit raktuk: földimogyoróvajat, zselés drazsét és szárított marhahúsdarabkákat.

Eltelt két hónap, de Holdsugár nem került elő. Egy este a gyerekek már ágyban voltak, és Bill éppen egy fahasábot rakott a tűzre. Egyszer csak megjelent Becky, szeméből csak úgy sugárzott az öröm. – Papa, mama! Megtaláltam Holdsugarat a szekrényünkben. Jaymee egyik régi cipőjében alszik.

Bill megbökte egyik ujjával az állatot. – Téli álmot alszik – mondta megkönnyebbülten. – Kár, hogy a tehenek nem teszik ugyanezt. – Újra felállítottuk a ketrecet, és Bill hőizzót szerelt fel, hogy Holdsugár békésen átalhassa a telet.

A márciusi szellő élénk hangokat sodort az arizonai sivatag felé. Az ajtó mellé tettem Holdsugár ketrecét, hogy hallja a galambok turbékolását és a száraz fűre port ülepítő szél zúgását. Az ürge nyugodtan ült, vagy bajuszát rángatva illegett-billegett. Aztán egy reggel éles hangon adta tudtomra, hogy eljött szabadon bocsátásának órája. Ezt közöltem a lányokkal, és megmondtam nekik, legjobb, ha egyedül megyek a holdhoz, mert ott most esetleg kígyók és már ragadozók tanyáznak.

Indulás előtt Beckyt a konyhában találtam. Éppen piros zselés drazsét tuszkolt a Holdsugár lakhelyéül szolgáló cipőbe. Bill nézte őt. – Miben mesterkedsz, aranyom? – kérdezte.

– A mama elviszi a cipőt a holdra, és a piros Holdsugár kedvenc színe – felelte a kislány. Hirtelen könnyek gördültek végig az arcán. – Tudod, papa, én nem akarom, hogy Holdsugár elmenjen innen. Szeretem.

– Vadon élő állat ő, szívecském – mondta Bill. – A saját családjával kell élnie.

– De akkor elfelejt engem.

– Biztos, hogy nem – Bill gyengéden átölelte Beckyt. – Az állatok soha nem felejtik el azt, aki jó volt hozzájuk. – Inge zsebéből egy darab szárított marhahúst vett elő, és odatette a zselés drazsék közé. – Tessék – mondta, és elmosolyodott. – Így már rám is emlékezni fog.
 

Most, hogy nem voltak velem a gyerekek, a hold csak egy emlékeket rejtő földhalomnak látszott. De amikor elővettem a zsebemből Holdsugarat, egy másik ürge ugrott elő a hold tetejére, és füttyentett. Holdsugár felegyenesedett ültében, és nyüszögött. A fiatal hím ürge, melynek nyakát pompás vastag bunda díszítette, fel-alá ugrált, farkincája pedig várakozást jelezve rezgett.

Kihasználva az utolsó pillanatot, amelyet vadon élő barátunkkal töltöttem, megsimogattam Holdsugár fejét. Közben csodálkozva gondoltam arra, hogy a természetnek e sérülékeny kis követe ilyen varázslatot tudott csempészni családom életébe. – Látod, pompásnak tart téged – súgtam, s kinyújtottam a tenyeremet, hogy Holdsugár le tudjon ugrani. – Most mutasd meg neki, milyen szerencsés, hogy rád talált.

A hím ürge odaszökdécselt Holdsugárhoz, és „megcsókolta”. Ösztönösen így szimatolják körül egymást az apró állatok, hogy különbséget tudjanak tenni a fajtájukbeli, barát és a zsákmányszerző ellenség között. Aztán együtt ugrándozva eltűntek egy járatban, hogy családot alapítsanak, ahogy Becky mondta annak idején: „amelyben mama, papa, és gyerekek élnek.”