Az Apai Testület

Amikor megtudtam, hogy halálos beteg vagyok, kiválasztottam a barátaim közül hatot, és különleges feladattal bíztam meg őket

Megjelent: 2011. szeptember

Kapcsolódó cikkek

Kérésemet az alábbi levélben magyaráztam el nekik:

Kedves ..........!
Mint tudjátok, arról értesültem, hogy a bal combcsontomban tizennyolc centis daganatot találtak. Aznap délután, amikor közölték velem a diagnózist, épp a manhattani York Avenue-n álltam.

Leültem egy kapu előtti lépcsősorra, fölhívtam Lindát, aztán a szüleimet, és sírtam. Mankót kerítettem, hazabotorkáltam, lefeküdtem az ágyamra, és órákon át bámultam az eget, elképzeltem, mi mindenben fog megváltozni az életem.

Azután beszaladt Eden és Tybee. Vihorászva a tükörbe néztek, és belefogtak a táncba, amelyet néhány hónapja, a harmadik születésnapjukon találtak ki. A „sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk”-öt némi balettal és hókuszpókusszal ötvözve, eszeveszetten, egyre gyorsabban forogtak, amíg önfeledten kacagva a földre nem borultak. Kétségbeestem. Egyre a séták jártak a fejemben, amelyekre nem mehetek velük, a balettelőadások, amiket nem nézhetek meg, a műalkotások, amelyeket már nem fogok feldönteni, az udvarlók, akikre nem moroghatok, a boldogító igenek, amelyeket nem hallhatok.

A következő napokat sírások, éjszakába nyúló beszélgetések, orvosi vizsgálatok, a biztosítóval folytatott tárgyalások, elszánt tervezgetés, remények és félelmek egymásutánja töltötte ki. Hamar kiderült, hogy három lehetőség áll előttem: egy évet, egy végtagot vagy egy életet veszíthetek.

Mindeközben arra gondoltam, hogy sebaj, történjék bármi, teljes életet éltem. Bejártam a világot. Tíz könyvet írtam. Békességre leltem. Az is eszembe jutott, hogy Linda ki fogja bírni. Igaz, sok fájdalom és kellemetlenség éri, de végül kitalálja, miként élhet tartalmasan és boldogan.

Csakhogy újra meg újra felrémlett előttem, milyen nehézségek várhatnak Edenre és Tybeera. Vajon érdekli-e majd őket, ki voltam, hogyan gondolkodtam, hiányzik-e majd nekik az egyetértésem, a szigorúságom, a szeretetem, a hangom?

Néhány nap múlva virradat előtt egyszer csak fölébredtem, és rájöttem, hogy talán mégis hallathatom majd a hangomat. Nekiláttam, hogy összeírjam azt a hat férfit, akik életem más-más szakaszai révén a legjobban ismernek engem, akikkel közös az értékrendünk, akik segítettek az útkeresésben, személyiségem formálásában. Akik elkísértek, együtt tanultak velem, osztoztak örömömben és bánatomban. Akik tudják, milyen a hangom.

Aznap reggel kezdtem megfogalmazni ezt a levelet.

Azt hiszem, a lányaim az életük során sok dologra támaszkodhatnak. Lesz szerető családjuk, meleg otthonuk, egymásra is számíthatnak, csak énrám nem. Az apjukat nélkülözniük kell.

Ugye segítetek nekem, hogy ne nélkülözzék?

Meghallgatjátok őket? Válaszoltok a kérdéseikre? Időnként elviszitek őket étterembe? Elmentek focimeccsre, ha a városban jártok? Százezredszer is megnézitek a balettlépéseiket? Ha nagyobbak lesznek, meglepitek őket egy-egy új cipővel? Vagy vesztek nekik új mobiltelefont vagy valami ketyerét, amit most még elképzelni sem tudok? Ellátjátok őket tanáccsal? Olyan kemények lesztek, mint én lennék? Kihúzzátok őket a csávából? Megmondjátok nekik, mit szólnék az adott helyzetben? Biztosítjátok őket arról, mennyire büszke lennék rájuk? Vállaljátok, hogy pótoljátok a hangomat?

Amint azon a reggelen az ágyban fekve igyekeztem visszafojtani a sírást, nehogy fölébresszem Lindát, úgy határoztam, „Apai Testület”-nek fogom nevezni ezt a társaságot.

Természetesen remélem, hogy teljesen fölépülök a betegségemből, és sok családi eseménynek örvendhetünk még együtt a jövőben, de bárhogy alakul is, szeretném, ha a testület tovább működne. Szeretném, ha a leányaim mindnyájatokon keresztül ismernék meg a világot. Szeretném, ha Tybee és Eden e csoporton keresztül ismerne meg engem.

A hangotok összeolvad majd az enyémmel.

Szeretettel: Bruce
 

Majdnem elhallgattam Linda elől az Apai Testület ötletét. Úgy hittem, fölzaklatná az elképzelés, morbidnak tartaná. Inkább a pozitívumokra kellene összpontosítanunk. Ám ez a meggyőződésem huszonnégy óra alatt szertefoszlott, és amint vázoltam neki még nem egészen kiforrott koncepciómat, elgondolásom valahogy a kettőnké lett.

– Nagyon kedvelem – nyilatkozott Linda valamelyik testületi jelöltről –, de ő nem azt képviseli, amit most te. Ő is nagyszerű – jegyezte meg egy másikról –, de hol marad ez meg ez a tulajdonságod?

Irányelveket kellett rögzítenünk.

Először is: csak családon kívüliek jöhetnek szóba. Nincs férfi a világon, aki olyan közel állna hozzám, mint a fivérem. Többé-kevésbé kötődöm a sógoraimhoz, unokafivéreimhez és más rokonaimhoz is, de ők természetesen kapcsolatban maradnak a lányainkkal, és családi összejöveteleken mindig találkoznak majd velük.

Másodszor: csak férfiak lehetnek. Szerencsémre kamaszkorom óta mindig találtam komoly barátokat a nők között, baráti köröm szinte egyenlő arányban tevődik össze a két nemből, de arra jutottunk, hogy mivel a lányoknak az édesanyjuk megmarad, a hiányommal keletkező űrt férfihangoknak kell kitölteniük.

Harmadszor: a közelség fontosabb, mint a hosszú közös múlt. Úgy döntöttünk, újabb keletű barátságaim némelyike talán jobban jellemzi a férfit, akivé váltam, és az apát, akivé fejlődni kívántam.

Negyedszer: életem mindegyik szakaszából egyetlen barátot választunk.

Végezetül pedig: minden célra kell egy-egy apa. Nem terveztük meg előre a létszámot, és azzal sem törődtünk, hogy az illetők maguk is apák-e, inkább olyanokat kerestünk, akik jól megragadják személyiségem különböző aspektusait.

Max Stier, David Black, Joshua Ramo, Ben Sherwood, Ben Edwards és Jeff Shumlin

Vote it up
600
Tetszett?Szavazzon rá!