Az Apai Testület

Amikor megtudtam, hogy halálos beteg vagyok, kiválasztottam a barátaim közül hatot, és különleges feladattal bíztam meg őket

Megjelent: 2011. szeptember

Kapcsolódó cikkek

Ben S.
Ben Sherwood kerekes székben tologatott ide-oda a kórház hatodik emeletén, olyan zugot keresett, ahol nyugodtan beszélhetünk. Találtunk egy üres tárgyalót. Ben az asztalfőhöz gurított, és odahúzott magának egy széket.

Bár az elsők között kapott helyet az apalistámon, nagyjából utolsónak értesült erről. Hogy miért? Mert ő az a barát, aki kérdéseket szegez nekem, vitába száll a feltételezésekkel, és ízekre szedi a fogyatékosságokat.

Míg némelyik barát szurkoló, védőbástya és biztonsági háló, Ben inkvizítor. Kiképző őrmester, aki gondoskodik arról, hogy minden döntést alaposan átgondoljanak, minden érzelmet tisztázzanak.

Márpedig nekem föl kellett készülnöm.

Azt kívántam, hogy Ben ezt a mohó, olykor kérlelhetetlen kíváncsiságot adja át a lányoknak. A kitartást, amellyel föltárja a csűrés-csavarás mögött meghúzódó igazságot. A tudásszomjat, amellyel előbb megszerzi az információkat, majd valami meglepőt, eredetit rak ki belőlük.

– Ha hallanék valamit a hírekben – mondta Linda –, és szeretném, ha a lányok olyan sajátos képet alkotnának róla, amilyet te nyújthatnál, Benhez küldeném őket.

Az Apai Testület legfáradhatatlanabb, legmegfontoltabb, legerőteljesebb hangadója Ben.

Ben Sherwood megtaníthatja őket gondolkozni

Joshua
Joshua Ramo a legújabb barátom. Ő vitt el Új-Mexikó északi részén, a Rio Grande völgyében egy nyaralóba, hogy a szervezetem megtisztuljon a kemoterápia után, hogy megfogalmazzuk, lényegében milyen tanácsokkal szolgálhat a lányaimnak.

Volt azonban egy bökkenő: előbb szótlan elmélkedéssel és böjtöléssel kellett töltenünk egy napot.

– Úgy érted, azért autóztunk át a fél országon, hogy két napig beszélgessünk, de végül egy napig egy szót sem szólunk? – méltatlankodtam.

– Nálam így megy ez! – válaszolta.

Amikor felötlött bennem az Apai Testület létrehozása, egy csoporton belül láttam gyermekkori játszópajtást, cserkészvezetőt, kollégiumi szobatársat, munkatársat, bizalmas barátot. Egy utolsó funkciót még be kellett tölteni.

– Ez a kreatív oldalad – mondta Linda. – Ha a lányok megkérdezik, ugyan miért került az a japán kimonó a falra, vagy miért a kedvenc színed a narancssárga, kell valaki, aki megmagyarázza, milyen szemmel nézted a világot.

Joshua ez az ember.

Életem legborúsabb, szürke tónusú esztendejében segített visszanyernem a derűs színekhez való kedvemet.

– Ha a lányok arra lesznek kíváncsiak, milyen mélyen érezted át a dolgokat és milyen elevenen szemlélted a világot, őhozzá küldöm őket – mondta Linda.

Ő az, aki megtaníthatja a lányaimat, hogy értékelni tudják a tökéletes kilátást vagy a különleges nézőpontot. Ő az, aki megértetheti velük, hogy vegyék észre az érdekességeket, még ha fáj is éppen valami. Megmutathatja nekik, hogyan ámuljanak a mindennapok csodáin, amelyek körülvesznek bennünket.

Joshua megtaníthatja őket látni

Drága Tybee és Eden!
A világ legmerészebb pilótáinak van egy mottójuk. A légierőnél arra tanítják az újoncokat, hogy ha rendkívüli nehézségekkel kerülnek szembe, ne futamodjanak meg félelmükben. Azt mondják: „Öleld magadhoz a szörnyeteget!” Karold át a félelmed, birkózz meg vele, győzd le, változtasd a kitartás és céltudatosság forrásává!

Öleljétek magatokhoz a szörnyeteget, lányok!

Én lehetek a karotok. Mert ha semmi mást nem tudtok rólam, annyit tudjatok, hogy apátok szeretett benneteket. Szerettem, hogy reggel a pocakomra másztatok, és azt mondtátok, apuval összebújni a nap fénypontja. Szerettem, amikor a tűzijáték alatt ijedten néztetek rám, és elkaptátok az ujjamat, miután azt mondtam nektek: – Szorítsátok meg, ha féltek!

Tudjatok róla, hogy akkor is megtehetitek, ha én már nem leszek, és én érezni fogom, bárhol legyek is.

Néhány héttel a születésetek után vendégségbe hívtuk a barátainkat, hogy bemutassunk benneteket. Rövid pohárköszöntőt mondtam, amelyet ezzel a kívánsággal fejeztem be: – Legyen az első szavatok a kaland, az utolsó pedig a szeretet!

Örömmel jelenthetem, hogy a kívánság első fele beteljesült.

A második fele tőletek függ. Engem arra tanított meg a betegségem, hogy soha nem tudhatjuk, mikor érkezünk el az utolsó szóhoz. Úgyhogy azt kérem tőletek, minden napotok ússzon a szeretetben.

Egymás jóvoltából mindig összeköttetésben maradtok anyátokkal és velem. Mert amíg a szülői lét önellentmondása az, hogy szükségtelenné kell tennünk magunkat, addig a gyermeki lété az, hogy csak akkor fedezzük föl, mennyire szükségünk van a szüleinkre, amikor azt hisszük, hogy már nincs. A magatok lábára fogtok állni. És épp amikor már nem figyeltek ránk, akkor halljátok majd meg, amit kezdettől fogva mondogatunk.

Addig várok. Még ha nem hallotok, akkor is suttogok a fületekbe. Még ha nem érzitek a kezemet, akkor is önállósodásra nógatlak titeket. És még ha nem láttok, akkor is odanyújtom az ujjamat, hogy megszorítsátok, ha magatokhoz kell ölelnetek a szörnyeteget.

Keljetek útra, lányok! Rajta, fel, szerencsét próbálni!

És időnként sétáljatok egyet helyettem!

Szeretettel: Apa

Vote it up
614
Tetszett?Szavazzon rá!