Az Eiffel-torony

Tartson velünk a francia fővárosba, és pillantsunk be együtt a színfalak mögé, hogy megismerjük a 125 éves „Öreg Hölgy” legbensőbb titkait

Óriási A betűként magasodik előttem Párizs látképének legjellegzetesebb eleme. 1889 óta áll itt az Eiffel-torony, a francia fővárost átszelő Szajna bal partján emelkedik a Mars-mező fölé, mintegy 7300 tonnás tömegével egyszerre légiesen karcsú és impozáns.

E kora tavaszi langymeleg délelőttön hosszú sor kígyózik a pénztáraknál. Minden szem a távközlési antennákkal koronázott, barnára mázolt kovácsoltvas rácsszerkezetet bámulja, amely 324 méterig nyújtózkodik felfelé a ragyogó napsütésben. A zimankós téli napon, amikor legutóbb itt jártam, ködösen elmosódó vonalaival impresszionista festményt idézett.

De én nem fogom látni. Kihagyom a sorban állást, és a kilátásban sem gyönyörködöm, mert ma az Eiffel-torony üzemeltetésével fogok ismerkedni.

Első utam Yves Camaret-hoz vezet. A ritkuló hajú, makulátlan öltönyös, gyakorlatias férfi nyolc éve a torony rendészeti és műszaki igazgatója. Valaha a hadiflottánál szolgált, két tengeralattjáró parancsnoka is volt, és mint hamarosan megtudom, jelenlegi munkája sem sokban különbözik attól. Az „Öreg Hölgy” ugyanis éppen olyan, akár egy hajó vagy tengeralattjáró, keresetlen eleganciája bonyolult gépezetet rejt.

A vezérlőből indulunk. Az északi „lábban” található helyiség valóságos agyközpont – számítógépek zümmögnek és csipognak, öt videoképernyő mutatja a torony minden zegét-zugát. Az egyik monitoron zsebtolvajokra vadászó rendőrök, a másikon az elcsigázott turistáknak méregdrága palackozott vizet kínáló fiatalemberek, a harmadikon azok a fémdetektorral fölszerelt kapuk láthatók, amelyeken minden ideérkezőnek át kell haladnia.

Camaret elmagyarázza, hogy mindegyik képernyőnek más és más a feladata. A kettes számú például műszaki megfigyelésre való, a hőmérséklettől a szélsebességig mindent nyomon követ. – Ha az utóbbi megközelíti az óránkénti 80 kilométert, lezárjuk a legfelső szintet.

Íme, a torony számszerű leírása hétfőn 11.56-kor: az építmény különböző pontjain 1700 személy tartózkodik, zömük a végeláthatatlan pénztári sorokban. Egyesek épp az 1665 lépcsőfokot koptatják, legfelül 257-en nézelődnek. A talajszinten kellemes 17 fok a hőmérséklet, a második emeleten már valamivel hűvösebb. Legfelül, ahol semmi sem véd az elemektől, hirtelen 12 fokra süllyed. A puszta gondolattól is csupa chair de poule, azaz libabőr leszek.

A vezérlőben kirakósként áll össze előttem a részletekből az egész – egy önfenntaró és szüntelenül változó világ képe. Olyan világé persze, amely éberen figyel a veszélyekre, hiszen a torony természetes célpont. Ekként szerepelt az 1980-as Superman 2-ben is, ahol hősünk azért vetette be magát, hogy hidrogénbombával fölfegyverzett terroristáktól mentse meg.

Némelyik évben kilenc bombariadóra is sor kerül. Camaret úgy emlékszik, tavaly hatot vagy talán hetet kellett elrendelni. – Mindig megnyugszom, ha az állítólagos robbantó telefonál, mert az azt jelzi, hogy figyelemre vágyik, de nem akar embereket levegőbe röpíteni – mondja. – Ilyenkor lehetőséget kapunk a létesítmény kiürítésére.

A legutóbbi tíz alkalommal a jól kiképzett rendészek és vendégkísérők nyugodtan, rendezetten és gyorsan hajtották végre a torony evakuálását.

Yves Camaret rendészeti és műszaki igazgató a keleti felvonók gépházában

Kilépünk a vezérlőből, és átmegyünk a déli pillérhez. Camaret kulcsával kinyit egy ajtót, amely sötét mélységbe vezet. Sajátos hangok ütik meg a fülemet – éktelen csikorgás-nyikorgás, majd vízcsobogásra emlékeztető zaj. Vaslépcsőn ereszkedünk le, azután keskeny pallón állunk meg, amely tovább erősíti azt a benyomásomat, hogy egy hajó gyomrában járok. Amint a szemem hozzászokik a félhomályhoz, már ki tudom venni a formákat is. Narancssárga küllős, lassan forgó, óriási vas fogaskerekek, cikázó halacskákat megszégyenítően fürge mozgású, hidraulikus dugattyúk. Szivattyúk, fűtőcsövek, hol tekergő, hol kiegyenesedő karvastagságú drótkötelek. Úgy érzem magam, mintha egy Verne-regénybe, a torony alatti hátborzongatóan különös, régimódi másik világba csöppentem volna.

– Százhuszonhárom éve gyakorlatilag semmi sem változik itt, csak a kábelek, amelyeket félévenként ellenőrzünk, és hatévenként a természetes elhasználódás miatt ki kell cserélnünk – árulja el Camaret.

Megvetem a lábam. Százhuszonhárom éve? Az építményt elvileg ideiglenesnek szánták, a francia forradalom századik évfordulója tiszteletére emelték, és úgy volt, hogy húsz év múlva szétszerelik. A felépítéséhez szükséges két év, két hónap és öt nap alatt kapott hideget-meleget: bélyegezték csúfságnak, őrültségnek, amely odavonzza a villámokat és össze fog omlani. Nevezték harangláb-csontváznak, óriási gyárkéménynek, sőt „félbehagyott, elfuserált és idomtalan tornatermi vas mászórúd”-nak is.

Az Eiffel-torony évszámokban
1889. 03. 31. Megnyitják a nagyközönség előtt a tornyot, a világ akkor legmagasabb építményét.
1910 A tövében és tetején mért sugárzó energia révén fedezik föl a kozmikus sugárzást.
1912 Egy osztrák szabó házi készítésű ejtőernyővel ugrik le az első emeletről, és szörnyethal.
1914 A torony jeladója az első marne-i csata előtt megzavarja a német hírközlést.
1915 Mata Hari kémnőt a torony rádiótávírászai által elfogott üzenetek alapján tartóztatják le.
1925 Victor Lustig szélhámos „eladja” a tornyot ócskavasnak – ráadásul kétszer is!
1930 A New York-i Chrysler-torony elveszi az Eiffeltől a világ legmagasabb építményének címét.
1940 A franciák elvágják a felvonók drótköteleit, így a német megszállók gyalog vihetik fel a horogkeresztet.
1944 Párizs náci katonai parancsnoka a szövetséges erők közeledtére sem romboltatja le el a tornyot.
1957 A tetőre kerül a jelenlegi rádióantenna.
1964 André Malraux akkori kulturális miniszter műemléknek nyilvánítja a tornyot.
1989. 08. 26. Philippe Petit kötéltáncos kifeszített acélsodronyon kel át a Szajna fölött a toronyhoz.
1999. 12. 31. A torony szolgál a párizsi ezredfordulós ünnepség helyszínéül.
2002. november A 200 milliomodik látogató.
2008 A francia EU-elnökség tiszteletére tizenkét sárga csillaggal díszítik a tornyot.

Tervezője, Gustave Eiffel azonban építész- és gépészmérnök társaival együtt kitartott. Bizonyítani akarták, hogy létrehozható ilyen, négy mamutpilléren nyugvó szerkezet. Hogy íves vonalvezetése és rácsozata szép látvány, magassága és vastartalma révén pedig fontos szerepet játszhat a távközlésben, illetve az időjárás-előrejelzésben. Hogy szokatlan, intelligens szépség, tökéletes szimbóluma annak a történelmi múltú városnak, amely mindig is készségesen adott teret az újnak, az élenjárónak. A közvélemény lassanként elfogadta az építményt, így megmenekült a lebontástól.

Most tehát víz zubog alattunk, a dugattyúk több mint tizenhat métert tesznek meg, meghajtják a drótköteleket és emelőcsigákat, amelyek két turistafelvonót visznek a földfelszíntől 128 méterre kialakított második emeletre – méghozzá reggel 9-től körülbelül tizenöt órán át, naponta átlagosan 18 ezer látogatót.

Az idelenti tágas műhelysor ötvenfős, védősisakos csapat támaszpontja: a torony fennakadás nélküli üzemeltetésében kulcsfontosságú villanyszerelőké, épületgépészeké, csőszerelőké és festőké. A sok kattogó-csattogó alkatrész gyakori olajozást igényel, napi ellenőrzések biztosítják, hogy minden működjön: ha egy felvonót akár csak fél órára be kell zárni, máris kétszeresére nyúlik a várakozók sora, és pattanásig feszülnek az idegek.

Camaret két vasrudat mutat, amelyet szegecsek, lencsefejű csavarra hasonlító fém kötőelemek fognak össze. Bármilyen aprónak és jellegtelennek látszanak, két és fél millió „példányuk” tartja egyben azt a 7300 tonna vasat, amiből ez a monstrum áll. Alapelvük pofonegyszerű: a frissen kovácsolt szegecset még forrón csúsztatják át két fémdarabon, ott hagyják kihűlni, ennek során kiterjed, és a nyílásokba szorul. És igen erős – olyannyira, hogy Camaret azt állítja, az összes szegecs kezdettől fogva a mai helyén van.

– Az összes? – hitetlenkedem.

– Bizony – bólogat Camaret.

A karbantartók számítógépes műszerrel mérik a tartógerendák vastagságát

A javítást és karbantartást percre pontosan ütemezik: hat óra kell egy motor rendbe hozásához és egy óra egyetlen kiégett villanólámpa cseréjéhez – a tornyon éjszaka óránként több mint 20 ezer sziporkázik belőlük –, amelyet két védősisakos, bekötőhevederes, szerszámait az övére függesztve viselő villanyszerelő végez el.

Aztán vannak apró-cseprő dolgok, amelyeket maguktól értetődőknek szoktunk tekinteni. Például a vécécsészékben és mosdókban folyó vizet, pedig azt föld alatti szivattyúk juttatják a magasba olyan vezetékeken, amelyek a torony jellegénél fogva ki vannak téve az elemeknek. Az ember azt hinné, a tél beköszöntével azonnal befagynak a csövek, pedig nem, mert miniatűr fűtőtekercsek melegítik őket.

– Ha probléma adódik, mindenki a szivattyúkhoz siet – mondja Camaret. – Az a lényeg, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel igyekszünk működésben tartani a tornyot.

Ahogy a vezérlő felel meg a torony agyának, az alsó szint pedig a zsigereinek, úgy nevezhetjük szívének-lelkének az „emberszerelőket”, azaz a vendégkísérőket, akik évenként hétmillió látogatóval kerülnek kapcsolatba. Ezért találkozom most Daniela Fuentesszel, aki 1998 óta dolgozik itt.

A szűk és szürke személyzeti öltözőben ülök a mesterségéről bőbeszédűen áradozó Danielával, de lelkesedése még ott is megeleveníti ezt az örökösen megújuló tornyot, amely titokzatos módon annyiféle arcát mutatja, ahányszor csak ránéz az ember.

A tavaszi napsugár éppúgy változtat rajta, mint a télen csizmában mászkálók, akik fehér lábnyomokat hagynak maguk után. Daniela egyszer japán turistákat kalauzolt, és amikor a legfelső emeleten kinyílt a felvonó ajtaja, egy hatéves kisfiú a látványtól elragadtatottan könnyekben tört ki, és fölkiáltott: – Arigato! Domo arigato! Köszönöm! Köszönöm szépen!

– Tudja, én is így vagyok vele – vallja be nekem.

Azt mondja, a vendégkísérés nem munka, inkább hivatás, amit érezni kell. Kötelessége mindenféle rendű-rangú jövevényekkel szót érteni, akár kérdésekkel bombázzák, akár hisztériáznak. Történész és pszichológus egy személyben, akinek muszáj szeretnie az embereket.

Kollégái között akadnak idősebbek és fiatalabbak, és jó néhány nyelven beszélnek, például angolul, spanyolul, németül, olaszul. – Olyanoknak látjuk magunkat, mint egy színes szőttes folyton egymást keresztező szálait – mondja.

A torony harmadik emeletének közkedvelt pezsgőbárja

Ahogyan ezen a napon is, amikor elégedetlenkedő turistákkal elegyedünk szóba, mert a második emeletre vivő lifteket átmenetileg lezárták. Tíz párizsi tűzoltó végzi rendszeres riadógyakorlatát.

– Ez az önök biztonságát szolgálja – magyarázza elmaradhatatlan mosolyával Fuentes a turistáknak. – Nem tart sokáig, és mindenképp érdemes kivárni. Szerencse, hogy ilyen gyönyörű ma az idő!

Valamiért már az sem lep meg, hogy éppen ő meséli el egy félresikerült, végül mégis megmentett leánykérés történetét. A nősülni szándékozó férfiú egy verőfényes napon a torony második emeletére invitálta szíve hölgyét. Fél térdre ereszkedett, gyémánt jegygyűrűt vett elő, és azonmód el is ejtette. Az ékszer lepottyant a platform széléről, és eltűnt.

Meg lehet egyáltalán találni efféle apróságot? Camaret és üzemeltetési gárdája kiszámította, milyen pályát írhatott le a gyűrű, és nagy valószínűséggel hol landolhatott. És tessék megkapaszkodni, a hajdani tengeralattjáró-parancsnok maga talált rá az első emeleti étterem, a 58 Tour Eiffel tetején: ott csillogott-villogott az alatta elterülő Párizs fényeiben.

– Szóval szerencsére hepienddel zárult az eset – fejezi be elbeszélését Fuentes. – Ahogy mi szeretjük.

Vote it up
384
Tetszett?Szavazzon rá!