Az a 11 óra...

A 700 grammal világra jött koraszülött babának az orvosok szerint semmi esélye nem volt az életben maradásra. Aztán valami történt...

Kapcsolódó cikkek

Édesanyja méhében Austin Gerstenslager elindult az élet és egyúttal a biztos halál felé. 2012. augusztus 18-a volt, szombat, nem sokkal dél előtt. Fél tucat nővér és asszisztens gurította ki az anya ágyát az ohiói Cantonban található Aultman Kórház szülészetének 407-es szobájából. Az ágy szinte suhant a ragyogó csempéjű folyosókon keresztül, egyenesen a „sürgősségi császármetszés” feliratú ajtóig.

Könnyek csorogtak Keri Gerstenslager arcán. Tizennégy hete lett volna hátra a szülésig, és a magzatvíz már hat hete elfolyt, így a kicsi lassabban fejlődött, mint kellett volna. Amikor Austin világra jött, a kórház összes orvosa és nővére összegyűlt körülötte. Megtettek mindent, amit lehetett, mégis úgy tűnt, hiába a modern technika és a szaktudás, a baba tüdeje túlságosan fejletlen az életben maradáshoz.

Dr. Roger Vazquez újszülöttgyógyász arra jutott, hogy Austinnak semmi esélye a túlélésre.

Gerstenslagerék, amennyire az ilyesmi lehetséges, felkészültek. Betéve tudták, mekkora a koraszülöttek túlélési esélye a terhesség különböző szakaszaiban.

Kemény önvizsgálatot tartottak, hogy elválasszák magukban azt, ami önzésből fakad, és azt, ami nem. Végül nehéz, de határozott döntést hoztak, amelynek értelmében az orvosok leválasztották Austint az őt életben tartó készülékről.

A babát visszavitték a 407-es szobába, ahol Keri és férje, Chip magukhoz ölelték, majd várták az elkerülhetetlent. Ez az a pont, ahol történetünk elkezdődik.
 

Austint leválasztották az őt életben tartó készülékről. Visszavitték a 407-esbe, ahol a szülei magukhoz ölelték, és várták az elkerülhetetlent

A 43 éves Chipnek és a 34 éves Kerinek már volt két gyermeke: a hatéves Kendra és a háromesztendős Erika. Keri mindkét kislányt természetes úton, komplikáció nélkül hozta világra.

– Szerettünk volna még egy babát – mondja Keri –, de a dolog nem ment egyszerűen. – A sikertelen próbálkozások után a házaspár lombikbébiprogramban vett részt. Keri ennek köszönhetően 2012 februárjától három embriót táplált a méhében. Pár hónap múlva azonban kettőt elveszített, a 20. héten pedig elfolyt a magzatvize.

Keri ekkor azt hitte, megkezdődik a vajúdás, de nem így történt. Terhessége hátralévő szakaszát ágyhoz kötve kellett töltenie. Munkahelyén, ahol rehabilitációs foglalkoztató terapeutaként dolgozott, betegszabadságot vett ki. Literszám ivott folyadékot, hogy pótolja az elvesztett magzatvizet.

Miért velem történik ez? – lázongott a lelke.
 

Keri utánajárt ugyan a koraszülöttek túlélési esélyeinek, ám a statisztikák „ideális” eseteket vettek alapul, korán elfolyt magzatvízről sehol sem esett szó. Naptára szélére Keri rovátkákat húzott: egy-egy vonást minden napra, amellyel hosszabbodott a várandóssága. Az volt a célja, hogy kitolja a szülés idejét a 26. hétig, augusztus 18-ig. Ha ez sikerülne, ő és Chip mindent megtennének, hogy megmentsék a kicsi életét.

Austinnak keresztelnék, és a második neve Luke lenne, az orvosok védőszentje, az evangélista Lukács után. – Éreztük, hogy szükség lesz erre a gesztusra, és hogy a kisfiunk sok-sok orvossal találkozik majd élete hajnalán – mondja Keri.

Augusztus 18-án megszületett Austin, de ugyanazon a napon ki is vették az inkubátorból. Szüleivel a 407-es szobába került, hogy együtt lehessenek élete első és egyben utolsó óráiban.

Előző nap, pénteken a fájások négyperces időközönként jelentkeztek, ezért a házaspár déltájban megjelent az Aultman Kórház szülészetén. Kerit a 407-es számú szobában helyezték el, amelyet szülés előtt álló veszélyeztetett terhesek számára tartanak fenn. Az ultrahangos vizsgálat szerint Austin súlya inkább egy 23, mint egy 26 hetes magzaténak felelt meg. A magzatvíz hiánya miatt nem fejlődött kellőképpen.

Keri azon volt, hogy amíg lehet, benntartsa a babát, mert tudta, hogy minden nap számít. Ha másnapig kitart, gondolta, akkor elérte a maga által kitűzött célt, a minimálisnak számító 26 hetet.

Éppen csak, de sikerült neki.

Keri hasára csatlakoztatták a magzatiszívhang-figyelőt, és folyamatosan ellenőrizték Austin szívverését. Szombat délelőtt 10 óra 30 tájban az ütemes dobolás lelassult: a baba kezdett kimerülni.

A háromgyermekes Jodi Johnson szülésznő megpróbált erőt önteni Keribe. Chippel együtt felváltva vigasztalták az elkeseredett anyát, amikor belépett a szobába Steven Willard szülészorvos, és közölte, hogy azonnal meg kell szülni a magzatot.
 

Austin Luke Gerstenslager 12 óra 17 perckor jött világra. Bal szeme nem nyílt ki, mindössze 30 cm-es volt, és 700 grammot nyomott.

Nem is néz ki olyan rosszul – gondolta magában dr. Vazquez, mert a baba színe olyan volt, mint az egészséges újszülötteké. Chip megesküszik rá, hogy hallotta, amint Austin felsír.

Egy Isolette nevű mozgó inkubátorba helyezték, és áttolták az újszülöttintenzív-osztályra. Dr. Vazquez és csapata nekilátott a munkának.

A kicsi légcsövébe egy csövön át felületaktív anyagot juttattak, amely segített nyitva tartani éretlen tüdejét. Lélegeztetőgépre tették, és tiszta oxigént kapott.

Sajnos azonban Austin nem túl jól reagált. Véroxigénszintje 90 százalék helyett 55 körül ingadozott. Dr. Vazquez nem volt meglepve. Számított rá, hogy miután a magzatvíz elfolyt, a tüdőszövet nem fejlődött tovább.

Dr. Vazquez átment az osztályra, amelyen Keri lábadozott. – Semmi esély rá, hogy túlélje – mondta Austin szüleinek. – Még ha életben tartanánk is, a szervei összeomlanának – magyarázta Chiphez fordulva.

A Kerit ápoló Johnson ezt hallva nem tudta visszafojtani a sírását.

Dr. Vazquez átnyújtotta Austint Kerinek. Gerstenslagerék hetekkel ezelőtt megállapodtak abban, hogy nem teszik ki kísérletezésnek a kicsit, csak azért, hogy könnyítsenek a saját lelkükön. Megpróbáltak mindent, de nem sikerült megmenteni. Elérkezett hát az idő, hogy elengedjék. Ha meg kell halnia, legalább az édesanyja karjában, fájdalmak nélkül hagyja el ezt a világot. – A legszebb 26 hetes, akit valaha láttam – súgta rekedten Johnson Kerinek.

13 óra 30 perckor Chip, Keri és Austin visszatértek a 407-es szobába.
 

Keri magához ölelte Austint. – Szeretlek… mind szeretünk, kicsim – suttogta.

Chip felhívta egyházközségük lelkészét, Don Kinget, aki sietve meg is érkezett a kórházba. Kezében kagyló formájú kis edénnyel lebonyolította a röpke szertartást. – Austin Luke, ezennel megkeresztellek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

A következő órákban látogatók adták egymásnak a 407-es szoba kilincsét. Chip szülei, testvérei és Keri édesanyja is eljött, hogy köszöntse Austint és egyben búcsút vegyen tőle. Keri senkinek sem adta át a fiát. Nem akarta, hogy másvalaki karjában érje a halál.

Amikor ismét magára maradt, a házaspár megcsodálta gyermekét. – Nézd, milyen szőke a szemöldöke! Nézd a haját… a körmeit… – mondogatták egymásnak, és tudták, hogy már nem sokáig gyönyörködhetnek Austinban. Lassacskán elfogadták a helyzetet.

A szobában nem hallatszott más, csak Keri infúziójának halk sípolása. Melissa Giannini nővér olykor bekukkantott, hogy ellenőrizze Austin szívverését. A halál közeledtével ugyanis a babák szívverése lelassul.

Eltelt négy óra, de Austin még mindig lélegzett, és a szíve 120-at vert percenként, ami egészségesnek számít. Ha Keri készüléke pityegett, a kicsi megmozdította a fejét. Vékonyka ujjait rákulcsolta a szülei ujjaira. Gerstenslagerék kezdtek elbizonytalanodni, vajon helyesen döntöttek-e.

Odahívatták dr. Vazquezt, aki azt mondta, előfordul, hogy a dolog sokáig tart. – Austin szíve erős – tette hozzá az orvos. – Ha meg akarják gondolni magukat, csak szóljanak.

Chipnek eszébe jutott, hogy nemrégiben a hamvasztás mellett döntöttek Kerivel… A nővér ráillesztett egy sztetoszkópot Austin mellkasára, mire a baba megpróbálta elhessegetni. A négy órából lassan öt, majd hat lett, de az aprócska szív még mindig 120-at vert percenként.

Mi a csuda történik itt? – gondolta magában Chip.
 

Erica Bucklew nővér 19 órakor kezdte a műszakját. Austin és szülei még mindig a 407-esben várakoztak. Az osztályon ekkor már mindenki a babáról beszélt. A babáról, aki nem úgy viselkedik, ahogyan gyönge koraszülöttek szoktak. – Mind arra vártunk, hogy érkezzen valami hír a 407-esből – meséli Bucklew nővér.

Az elfüggönyözött szobában azonban eseménytelenül peregtek a percek és az órák. Dr. Vazquez már az otthonában olvasgatott, és egy diplomás ápolónő, Fran Kessler volt ügyeletben éjszakára. Giannini nővér továbbra is gyakran megvizsgálta Austint, aki igencsak erősnek bizonyult.

– Lenne szíves megnézni a kicsit? – kérdezte Giannini éjjel 11 órakor Kesslert.

Az ügyeletes bemutatkozott Gerstenslageréknek. – Nem bánná, ha megkukucskálnám a kisfiút? – fordult Kerihez.

Austin olyan szorosan simult a mamájához, hogy Kessler alig látott belőle valamit. Félrehúzta a takarót, hogy meghallgassa a kicsi szívét, de alig-alig hallotta a szívhangot, mert a baba hangosan cuppogva és elszántan cumizott.

– Gyönyörű fiúcska – állapította meg a nővér –, és nagyon erős a szíve. Ügyesen lélegzik, és mintha még öntudatánál is volna… Mit szólnának, ha elvégeznék pár tesztet? Nem akarok beleszólni a döntésükbe, de jó lenne látni, mi a helyzet Austinnal.

A vérgázmérésből kiderült, hogy a baba vérének oxigénszintje normális (88 százalékos), és a szén-dioxid-tartalma is elfogadható. Ezek szerint a kicsiny test elegendő oxigénhez jut.

Austin épp oxigént kap, hogy erősödjön a tüdejeAz óra éjfélt ütött: Austin megérte a másnapot. Keri számára ez vízválasztót jelentett.

Kessler felhívta dr. Vazquezt, és beszámolt neki az eredményekről. Az orvos döbbenten hallgatott, majd telefonhoz kérte az apát, és azt mondta: – Nézze, Chip, úgy tűnik, fordult a kocka… – és Chip Gerstenslager már tudta, hogy ezekre a szavakra egész életében emlékezni fog.

Éjjel 12 óra 20 perckor, miután tizenegy órát töltött a 407-es szobában, Austint ismét betették az Isolette-be, és átsiettek vele az intenzív osztályra. Nekiláttak, hogy megmentsék az életét.

Keri és Chip meredten bámult egymásra. – Mi történik velünk? – kérdezte Chip a feleségét.
 

Az intenzív osztályon Austin köldökereihez infúziót csatlakoztattak, és lélegeztetni kezdték. Egyszerű CPAP készüléket használtak, amely állandó nyomásszintet biztosított a légzéséhez. Austin egész reggel és másnap is a gépen volt.

Dr. Vazquez azt mondta, még soha életében nem örült ennyire annak, hogy tévedett. Tizennyolc éve szolgált az Aultman Kórháznál, de még csak hasonlót sem tapasztalt. Azóta több kollégájával konzultált, de egyikük sem tudott magyarázattal szolgálni Austin életben maradására.

– Nem értem, miképp fejlődhetett tovább a tüdőszövet – mondja az orvos. – Sajnos előfordul, hogy egy-egy koraszülött rosszabbul reagál, mint azt várnánk, az viszont szinte példa nélküli, hogy lemondunk egy babáról, mégis felépül. Ez a kisfiú 12 órán át segítség nélkül lélegzett. Saját erejéből jobban „teljesített”, mint azok, akiket technikai eszközök segítenek.

Austin végül 100 napot töltött a kórházban. Voltak reményteli és kevésbé biztató pillanatai, akárcsak a többi 400 babának az újszülöttintenzív-osztályon.

Mint a koraszülöttek legtöbbje, Austin is hajlamosabb lesz különféle egészségi vagy mentális problémákra, ám a család most örül, hogy egyáltalán életben maradt.

Az osztályon töltött utolsó éjszakáján Keri a következőket írta Facebook-oldalára: „Ahogy itt ülök, karomon a fiammal, azokra az anyákra gondolok, akik utánunk kerülnek majd ide… kismamákra, akik ma még nem gondolnák, hogy ez velük is megtörténhet. Imádkozom érte, hogy végül ők is olyan boldogan távozhassanak innen, mint én.”

Vote it up
242
Tetszett?Szavazzon rá!