Az a nap az Everesten

Hatvanöt éve két férfi elsőként jutott fel a Mount Everest csúcsára. Egyikük így emlékszik vissza

Kapcsolódó cikkek

Tendzing Norgaj hegymászó és serpa kanyargós utat járt be. „Nagyon hosszú út vezetett az Everest aljából a csúcsig – magyarázta később –, a rongyos teherhordótól a kabátján több sor kitüntetést viselő férfiig, aki repülőgépen utazik a világban, és aki a jövedelemadója miatt aggódik.” Az alábbiakban maga meséli el, hogyan történt a csúcs történelmi meghódítása, és miként kezelték Hillaryvel a „ki érkezett fel elsőként?” kérdését.
 

Serpa vagyok, egyszerű hegylakó a hatalmas Himalájából. És szerencsés. Dédelgettem egy álmot, és valóra vált; márpedig ez nem gyakran történik meg az emberekkel. Egész életemben arra vágytam legjobban, hogy megmásszam az Everestet, amelyet az enyéim Csomolungmának neveznek – fölállhassak a világ tetejére. Hetedik próbálkozásra végül sikert arattam, s ezért köszönettel tartozom. Tudzsi cse – ahogy serpául mondjuk, azaz hálát adok.

Huszonegy esztendős voltam, amikor az angol Eric Shipton vezette 1935-ös Everest-expedícióban megkaptam első hegymászó feladatomat mint azon serpák egyike, akik hétezer méterre cipelték a felszerelést, ugyanis az expedíció csak addig tartott. A többi serpa már örült, hogy olyan magasságból lejöhet, de én szerettem volna még följebb jutni a hegyen. Persze az Everesten, más nem is járt az eszemben.

A következő néhány évben sok expedíciót indítottak, és gyakran kerestek engem, ha serpa segítők kellettek. 1952-ben két svájci Everest-támadásnál szolgáltam mint szirdár, vagyis az összes serpa hivatalos vezetője. A következő évre világszerte ismertté vált a svájci expedíciók története, és sokfelől kaptam leveleket. Az egyikben invitáltak, hogy a John Hunt ezredes vezette új angol mászócsoporttal térjek vissza szirdárként az Everestre. Az ezredes kiváló angol alpinistákat választott ki, és két új-zélandit. Ezek egyike, Edmund Hillary már az 1951-es everesti terepbejáráson és az 1952-es Cso-Oju-expedíción is részt vett.

Nem azonnal válaszoltam, de végül egyszerűen azt írtam: „Igen, megyek.” Azután segédkeztem a húszfős serpacsapat összeválogatásában. Erős csapat lett, zömmel – vagy a svájci expedíciók, vagy az 1951-es felderítés révén – everesti veteránokból.
 

Mint nagy expedíciók előtt mindig, nagyon igyekeztem, hogy jó formába hozzam magamat. Reggelenként korán keltem, teleraktam egy hátizsákot kővel, és nagyokat gyalogtúráztam föl-alá a környező hegyekben. Nem ittam, nem dohányoztam, távol tartottam magamat a muriktól, amelyeket pedig különben kedvelek. Itt az alkalom, hogy megtegyem – hajtogattam magamban hetedik utam előtt, immár harminckilenc évesen. Most muszáj megtennem, ha addig élek is.

Március 1-jére tervezték indulásunkat Dardzsilingből. Egy barátomtól kis indiai zászlót kaptam, hogy vigyem magammal: – Tűzd ki a megfelelő helyre! – mondta.

Kisebbik lányom, Nima pedig egy piros-kék ceruzacsonkot adott (a nagyját az iskolában már elhasználta), és a lelkemre kötötte, hogy azt is a „megfelelő helyre” tegyem, ha Isten is úgy akarja, és kegyes lesz hozzám.
 

Az expedíció kezdete előtt megígérték nekem, hogy amennyiben jó a fizikai állapotom, esélyt kapok a csúcsra. Amikor az alaptáborban az orvosok megvizsgáltak, úgy találták, hogy mindenki másnál alkalmasabb vagyok. A csúcskísérlethez kiválasztott másik három személy közül dr. Charles Evans és Tom Bourdillon egy párost alkotott, engem pedig Edmund Hillary társául jelöltek ki.

Ettől fogva egész idő alatt vele maradtam. Hillary fantasztikusan mászott, és nagy gyakorlatot szerzett Új-Zéland jeges ormain. Sok tetterős férfihoz hasonlóan keveset beszélt. Erős és magabiztos párossá váltunk.

Együttműködésünkre jellemző az az epizód is, amely még a jégesésen történt. Késő délután kötélpartiban tartottunk lefelé, Hillary haladt elöl. Kacskaringóztunk a magas jégtornyok között, amikor Hillary talpa alatt váratlanul beszakadt a hó, és ő hasadékba bukott.

– Tendzing! Tendzing! – kiáltozott.

Szerencsére nem túl sok kötél volt kettőnk között, és föl voltam készülve.

A hóba nyomtam a jégcsákányomat, és melléje vetettem magam, így négy-öt méter után sikerült megállítanom Hillary zuhanását, majd pedig apránként visszahúznom őt a felszínre. Mire előbukkant a hasadékból, a kesztyűm elszakadt az igénybevételtől.

Sabas, Tendzing! Szép munka! – hálálkodott Hillary. Miután leértünk a táborba, a többieknek azt mondta: – Tendzing nélkül ma biztos végem lett volna.

Örültem ugyan az elismerésnek, de az incidensben nem volt semmi rendkívüli. A hegymászók mindig segítenek egymásnak.

Közös munkánk első heteiben könnyebb terheket cipeltünk Hillaryvel az alaptáborból a gleccser vájta Nyugati-cirkuszvölgybe (angol rövidítése CWM), vagy serpaújoncoknak segítettünk a jégesésen át vezető meredek útvonalon. Közben száhibokból és serpákból álló más csapatok dolgoztak előttünk. A svájciak által ősszel bejárt úton – föl a Lhoce-falon, majd a Genfi-sarkantyú tetején átkelve – táborokat építettek a Déli-nyereghez.

Május 20-ára pedig az előőrs készen állt, hogy továbbmenjen a hágóra.

Végre kezdetét vehette a világ csúcsának a meghódítása. A terv alapján Bourdillon és Evans mennek föl elsőnek a Déli-nyeregre, Hunt ezredes és több serpa támogatásával. Egy nap múlva pedig, amíg ők mepróbálkoznak a csúccsal, Hillary meg én megyünk a nyeregre, George Lowe, Alfred Gregory és a nyolc kiváló serpa segít bennünket.

Bourdillonnak és Evansnek a 8-as táborból kellett indulniuk a hágóhoz, hogy addig másszanak, ameddig bírnak, lehetőleg egészen föl, de a nyerget még vagy ezer méter választotta el a csúcstól. Közbeiktatott tábort nem létesítettek nekik, így káprázatos bravúrt jelentett volna, ha egy nap alatt elérnek a csúcsra és vissza. Ez akár sikerülhetett is, nem tudhattuk. Hunt ezredes azonban csak „felderítő támadásnak” nevezte a kísérletüket.

Ha nem sikerül továbbjutniuk, akkor következhettünk mi Hillaryvel. Számunkra azonban még egy tábort terveztek – a 9-est – a csúcshoz vezető gerincen, olyan magasan, amennyire föl tudják vinni, és onnan, jóval előnyösebb pozícióból kezdhettük meg próbálkozásunkat.
 

Május 23-án tehát a Bourdillon–Evans-csapat nekivágott a cirkuszvölgynek. Másnap pedig mi is követtük őket. Az éjszakát a 7-es táborban töltöttük, azután elértük a 8-as tábort, ahol már csak egyetlen ember tartózkodott, az a serpa, akit Balunak hívtunk, mint a medvét. Egy társával együtt Hunt ezredes mellé rendelték, aznap reggel azonban annyira rosszul érezte magát, hogy nem tudta folytatni a mászást. Ezért Hunt ezredes csak a másik serpájával ment tovább, mindketten annyi felszerelést cipeltek, amennyit elbírtak.

Nem sokkal az után, hogy fölértünk a nyeregbe, láttuk, hogy Hunt ezredes és Da Namgyal serpa lefelé cammognak a délkeleti gerinc felől, a hágó fölötti havas lejtőn. Holtfáradtan értek le, az ezredes néhány percre összeesett, meleg citromlevet adtunk neki, és besegítettük egy sátorba. Miután pihent egy keveset, elmondta, hogy körülbelül 8300 méterig másztak föl, ott lerakták a táborba szánt készleteket, még azokat az oxigénpalackokat is, amelyeket fölfelé menet használtak. Részben az oxigén nélküli leereszkedés viselte meg őket ilyen borzasztóan. Ezután a hegynyereg kopár magányában várakoztunk Bourdillonra és Evansre.

Vártunk, fölfelé kémleltünk, megint vártunk, megint kémleltünk. Végre-valahára két alakot láttunk lejönni a havas lejtőn. Nem sikerült nekik – gondoltam. Ilyen korán délután nem érhettek vissza a csúcsról. Eléjük siettünk, és annyira fáradtak voltak, hogy alig tudtak beszélni, mozogni. Az addig ember járta legmagasabb pontig, a déli csúcsig jutottak. De nekik az jelentette a határt.

Később, miután valamelyest erőre kaptak, alaposan kifaggattuk őket az útvonalról és a fölmerült problémákról. Bár rosszul voltak a kimerültségtől, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy útbaigazítást és segítséget adjanak nekünk. Hát igen – gondoltam –, így hat az emberre a hegy. Ilyen derékké formálja. Csakis mindannyiuk önfeláldozó munkája teremtett esélyt, hogy Hillaryvel bevehessük a csúcsot.
 

Tízen éjszakáztunk a hágón, három hálózsákban összebújva. Hillaryvel korán reggel akartunk indulni, de a hegynyergen szüntelenül süvítő szél a sötétben még a szokásosnál is hevesebben fújt.

Amikor kivilágosodott, úgy bömbölt, mint ezer tigris. Nem is gondolhattunk elindulásra. Nem tehettünk mást, vártunk és reménykedtünk, hogy kitombolja magát a förgeteg.

Míg az órák vánszorogva követték egymást, egész nap a sátrainkban gubbasztottunk, igyekeztünk melegen tartani magunkat, nagy mennyiségű folyadékot – teát, kávét, levest és citromlevet – fogyasztottunk. Időről időre kiálltunk a szélbe, és fölnéztünk a fölénk magasodó hegytetőre.

A második éjszaka is pocsék maradt az idő. Fektemben hallgattam a szelet, és arra gondoltam: Majd csak abbahagyja. Hétszer jártam az Everesten. Imádom, de hét alkalom elég. Innen már föl kell mennünk a csúcsra. Most jött el az ideje. Most kell megtörténnie...
 

Május 28. ... Virradatkor még fújt a szél, de nyolc órára elcsitult. Egymásra néztünk, és bólintottunk. Megpróbáljuk. Nem sokkal kilenc előtt George Lowe, Alfred Gregory és Ang Nyima serpa elindultak, fejenként több mint tizennyolc kilónyi holmit, valamint légzőoxigént cipeltek; úgy egy órával később Hillary meg én öt kilóval nehezebb pakkal következtünk. Az volt az elképzelés, hogy a támogatócsapat fáradságos, időrabló munkával lépéseket vág a jégbe, mi pedig a magunk ütemében haladunk, anélkül hogy veszélyesen kifárasztanánk magunkat.

Átkeltünk a hágó fagyos szikláin, majd fölmentünk a túloldali havas rézsűn. A többiek által vágott lépések megkönnyítették az előrehaladásunkat, és déltájban – mire a gerinc aljáig jutottak – utolértük őket. Ezzel elérkeztünk addig a pontig, ameddig két nappal azelőtt Hunt ezredes meg Da Namgyal elvergődtek, és a hóban a nekünk otthagyott sátor, élelem meg oxigénpalackok vártak ránk. Ezeket hozzáraktuk saját málhánkhoz, így már fejenként 27 kilót cipeltünk.

A gerinc meredekebbre vált, iramunk lassult. Azután a hó vastagodott, mélyen ellepte a sziklákat, újra lépéseket kellett vágni. Ezt legnagyobbrészt Lowe végezte, jégcsákányát lengetve, mi, többiek pedig követtük. Délután kettőre azonban mindannyian annyira elfáradtunk, hogy úgy döntöttünk, egy sziklaszirt védett tövében letáborozunk. Három útitársunk itt gyorsan elbúcsúzott, sok szerencsét kívánt, és elindult lefelé.

Hillaryvel magunkra maradtunk 8500 méteren, a valaha létesített legmagasabb táborban. Majdnem sötétedésig dolgoztunk, megpróbáltuk elegyengetni a terepet. Minden ötször tovább tartott, mint kisebb tengerszint feletti magasságban; de végül fölvertük a sátrat, és amint bemásztunk, már nem is volt olyan rossz.

Másnapi terveinkről beszélgettünk, azután az „éjszakai” (szűkösebben adagolt) oxigént belélegezve aludni próbáltunk. Még a libapehely hálózsákban is magunkra húztuk az összes ruhánkat, sőt én a rénszarvasprémből készült svájci csizmámat is magamon hagytam. Éjszakára a legtöbb hegymászó leveszi a lábbelijét, mert úgy gondolják, ez jót tesz a vérkeringésnek. Ezért Hillary is levetette a bakancsát, és a hálózsákjában maga mellé fektette.

Teltek-múltak az órák. Elszenderedtem, fölébredtem, újra elszenderedtem, újra fölébredtem. És minden ébredéskor füleltem. Éjfélre teljesen elállt a szél.
 

Május 29. ... Hajnali fél négy tájban mocorogni kezdtünk. Meggyújtottam a főzőt, havat olvasztottam citromlének és kávénak, ettünk néhány falatot. Még mindig nem fújt a szél. Amikor fölhajtottuk a sátor elejét, a hajnali fényben tiszta égbolt és csend fogadott bennünket. Atyám és anyám istene – fohászkodtam magamban –, légy ma kegyes hozzánk!

Ám a nap rosszul kezdődött. Hillary bakancsa megfagyott, olyan volt, akár két fekete vasdarab. Egy teljes órán át forgattuk, húzogattuk, nyomkodtuk a főző felett, mígnem a sátor telítődött a megpörkölődött bőr szagával, és mindketten úgy ziháltunk, mintha már a csúcs felé másznánk.

Fél hétkor kikecmeregtünk a sátorból, továbbra is derült és szélcsendes idő volt. Még odabent három pár kesztyűt – selymet, gyapjút és szélállót – húztunk föl, és most talpunkra erősítettük a hágóvasat, hátunkra vettük az oxigénestül tizennyolc kilós felszerelést. A jégcsákányom nyelét szorosan körbetekertük négy zászlóval: az ENSZ, Nagy-Britannia, Nepál és India lobogójával. Anorákom zsebében pedig a kislányom piros-kék ceruzacsonkja lapult.

– Minden kész?

A csa. Kész. Ezzel elindultunk.

Hillary bakancsa még így is merev maradt, fázott benne a lába, ezért arra kért, hogy én vegyem át a vezetést. Így haladtunk a kötélen a táborhelytől a délkeleti gerincig, majd a gerincen a déli csúcs felé. Amikor fölmelegedett a lába, helyet cseréltünk a kötélen, s azután fölváltva vezettünk, hogy megosztozzunk a feladatokon.

Közvetlenül a déli csúcs alatt egyfajta jégfallá szélesedett a gerinc. Csaknem függőleges fehér falon másztunk. Az volt a legrosszabb, hogy a hó nem tömörödött össze, folyton meg-megcsúszott, persze vele együtt mi is, mígnem arra gondoltam: Legközelebb meg sem áll, egészen a hegy lábáig lecsúszik velünk.

Végre túljutottunk ezen a szakaszon, és kilenc órakor a déli csúcson álltunk. Ott tíz percet pihentünk, fölnéztünk a még ránk váró részre. Már nem sokat kellett haladnunk – csak körülbelül 91 métert a gerincen –, de az keskeny és meredek volt. Balra a szakadék a 2440 méterrel lejjebb fekvő Nyugati-cirkuszvölgyben ért véget, jobbra pedig hópárkányok nyúltak 3050 méterrel a Kangsung-gleccser fölé.

Lassan-lassan araszoltunk egyre följebb, amíg el nem érkeztünk a vélhetően utolsó komoly akadályhoz, a gerincet lezáró, merőlegesen kiemelkedő sziklaszirthez. Most az volt a kérdés, hogyan jussunk át rajta. Egyik lehetőségként kínálkozott egy meredek, szűk hézag a szikla oldalán, a szomszédos párkány belső felén. A most elöl mászó Hillary lassan és óvatosan itt küzdötte föl magát valamiféle platóra. Szerencsésen följutott a szikla tetejére, azután tartotta a kötelet, amíg én is utánamentem.

A sziklaszirt tetején pihentünk, és lassan szippantottam néhányat az oxigénből. Fölnéztem: már egészen közel látszott a tető, és a szívem izgatott örömmel dobogott.

A csúcstól körülbelül harminc méterre elértük a legfelső csupasz sziklákat. Fölszedtem és zsebre tettem két kis követ, hogy visszavigyem a lenti világba. Azután hóbuckák következtek jobbra kanyarodó sorban, és valahányszor elhaladtunk egy mellett, azon tűnődtem: vajon a következő az utolsó? Végül olyan helyre értünk, ahonnét a buckákon túlra láttunk, ott pedig nem volt más, csak a tágas, felhőtlen égbolt meg barna síkság. A hegység másik oldalán Tibetre néztünk le. Egyetlen halom magasodott előttünk – a legutolsó.

Sokat törtem a fejem azon, amit most mondani fogok: hogyan értünk föl Hillaryvel az Everest csúcsára. Később, amikor visszatértünk a hegyről, összevissza halandzsáztak arról, hogy melyikünk ért föl elsőnek. Hogy véget vessünk ennek a fecsegésnek, Katmanduban nyilatkozatot írtunk alá Hillaryvel, amelyben kijelentettük: „Csaknem egyszerre értük el a csúcsot.” Az emberek azonban tovább kérdezősködtek. A „csaknem”-re mutogattak, és firtatták, mit jelent. A hegymászók átlátják, hogy az efféle kérdésnek semmi teteje; ha két ember egy kötélen halad, akkor összetartoznak, és kész. Mások azonban nem értik meg ezt.
 

Egy kicsivel a csúcs alatt megálltunk Hillaryvel. Fölnéztünk, azután továbbmentünk. Kilencméteres kötél kapcsolt egymáshoz bennünket, de a javát föltekercselve a kezemben tartottam, így csak másfél-két méternyi volt kettőnk között. Nem is gondoltam arra, ki az „első” és ki a „második”. Nem spekuláltam olyasmin, hogy egy aranyalma vár odafönt, félrelököm Hillaryt, és megszerzem magamnak. Lassan, egyenletesen haladtunk tovább. És egyszer csak ott voltunk. Hillary lépett elsőnek a csúcsra, én pedig utána. Ha csorbát ejt a hírnevemen, hogy egy lépéssel elmaradtam Hillary mögött, akkor bele kell törődnöm, hogy ezzel a csorbával élem tovább az életem.

A csúcson mindenekelőtt azt tettük, amit minden hegymászó szokott, amikor a maga hegyének tetejére ér. Kezet fogtunk. De az Everesten nem érhettem be ennyivel. Meglengettem a karomat a levegőben, majd átöleltem Hillaryt, és addig veregettük egymás hátát, hogy még az oxigénpalack dacára is kis híján kifulladtunk. Azután körülnéztünk. Délelőtt fél tizenkettő volt, sütött a nap, és olyan kék volt az ég, amilyet még soha nem láttam. Épp csak enyhe szellő fújdogált Tibet felől, alig látszott a porhófüggöny, amely mindig szállingózni szokott az Everest csúcsáról.
 

Körös-körül minden oldalról a Nepálon és Tibeten keresztülnyúló, fenséges Himalája övezett bennünket. Innen erősen lefelé kellett néznünk, hogy láthassuk a közelebbi csúcsokat – olyan óriásokat, mint a Lhoce, a Nupce és a Makalu. Távolabb pedig a földkerekség leghatalmasabb hegyvonulata a maga teljes kiterjedésében csupa kis hepehupának tűnt a messzi égbolt alatt. Ebben a csodálatos pillanatban, amelyre egész életemben vártam, nem rideg, élettelen kő- és jégtömegnek tetszett az én hegyem, hanem ellenkezőleg: melegnek, barátságosnak és elevennek.

Elzártuk az oxigéncsapot. Még a világ tetején is létezhettünk nélküle, amennyiben nem erőltettük meg magunkat. Letisztogattuk az oxigénmaszkon képződött jégbevonatot, és bekaptam egy darabka édességet. Azután kicseréltük a maszkokat, de az oxigént már nem nyitottuk ki addig, amíg el nem hagytuk a tetőt.

Hillary elővette a fényképezőgépét, amelyet addig a ruhája alatt rejtegetett, én meg lebontottam a négy zászlót a csákányomról, és Hillary lefotózott. A gép felé nyúltam, hogy én is megörökítsem őt, de valamiért a fejét rázta, nem akarta. Inkább ő készített további felvételeket körben és lent a csúcs minden oldaláról, közben pedig elővettem a zsebemből egy csomag cukorkát és Nima lányom kis piros-kék ceruzacsonkját. Mélyedést kapartam a hóba, és beledugtam ezeket. Amikor Hillary meglátta, mit művelek, a kezembe nyomott egy kis feszületet, amelyet Hunttól kapott, és azt is odaraktuk. Otthon édességet kínálunk azoknak, akik közel állnak hozzánk, és kedvesek nekünk – gondoltam. Az Everest mindig kedves volt a szívemnek, és most közel is van. Ahogy betemettem az áldozati ajándékot, elmondtam magamban egy imát.

Azután így szóltam a hegyhez: – Tudzsi cse, Csomolungma. Hálát adok...