Az anyaszív tájai

Minderre valószínűleg nem lehet felkészülni. Azt sem tudta nekem senki elmagyarázni, milyen erős és meddig terjed az anyai szeretet. Ma már tudom

Kapcsolódó cikkek

 

There are days when I chafe at the mantle of motherhood. It’s not a calling I dreamed of answering. It’s not a profession I considered myself qualified for. Yet I know this garment has been especially designed for me; sometimes it’s exhilarating and marvellous, and sometimes it’s agonizing.

It all started out so quietly. In the beginning I was lulled by the soft and cozy world of a baby boy named Barrett who cooed and gurgled and adored me with big brown eyes. Gradually this soothing universe of fuzzy flannelette, scented lotions, tiny lace-trimmed socks, leisurely afternoons and plush toys with silly smiles gave way to a rugged terrain of bumps and bruises, cuts and scrapes, fevers, chicken pox, the terrible twos and traumatic inoculations at the doctor’s office.

Just as I thought I was mastering this new landscape, it changed yet again to nasty bullies at school, falls out of tall trees, stitches in the emergency room and the bewildering rules of discipline.

Barrett recently turned 13. And I am now hiking through the untamed country of the teenage years. No longer can the circle of my arms protect my son from the evil in the world; I must let go of him when it’s the last thing I feel like doing.

And I must love him unconditionally, even when I don’t feel like it. Getting into bed one night a few weeks ago, I noticed a little group of holes in my blanket in the shape of a happy face, made by a paper punch. There was no need to inquire who was responsible.

This is the same unquenchable spirit that spurred Barrett to see what happens when cold water is thrown on my hot curling iron; how big a backyard campfire can get when you pour gas from the lawn mower on it; what the inside of a videotape looks like; how long it takes to walk eight kilometres to school in the morning when you’ve missed the bus and don’t want Mom to know; what the gel in those squishy freezer packs is made of; and whether a rock thrown high enough over our fence will land on the neighbour’s roof.

It seems there’s no preparation for all of this. At one point I was under the misconception that prenatal classes took care of it, but I soon found out it wasn’t so. Among other things, no one could have explained to me the strength and scope of a mother’s love. Nor shown me the uncharted territory where I must forgive and forgive and forgive and hand over my heart freely, knowing that it will surely be hurt. No one could have prepared me for the gift of a child’s pure and trusting love in return.

Recently Barrett confiscated the bathroom next to my office in the basement and converted it into a workshop. It’s set up with a small table and a chair, a variety of tools and a set of heavy-duty ear protectors.

Hair dryers, toasters and can openers disappear into this cubbyhole, some never to be seen again. The doorway is covered with an old shower curtain and posted beside it on the wall is a sign with his workshop hours.

Every time I walk by to work at my computer I smile because I think his boyishly scrawled sign aptly expresses a mother’s heart: Always open. You name it, I fix it. Always here to help.

Later, when the workshop once again becomes my bathroom and the borrowed items are returned to their owners, that dear sign will be tucked away in my box of treasures, reminding me that a mother’s heart never closes.

Vannak napok, amikor nagy súllyal nehezedik rám az anyaság köpönyege. Nem álmodoztam arról, hogy ezt a terhet vállaljam. Nem úgy tekintettem magamra, mint aki erre a hivatásra rendeltetett. Mégis tudom, hogy ezt a köpönyeget kifejezetten rám szabták; néha lélekemelő és csodálatos, néha gyötrelmes.

Oly békésen kezdődött. Eleinte elringatott annak a Barrett nevű csöpp fiúnak a bársonyos világa, aki gügyögött, gőgicsélt és nagy barna szemmel csodált engem. Aztán a pihe-puha takarók, illatos krémek, falatnyi zoknik, ejtőzős délutánok, bárgyú mosolyú plüssfigurák e megnyugtató univerzumát lassanként rögösebb tájak váltották fel: a potyogások, dudorok, horzsolások, sebek, lázak, a bárányhimlő, a nagy hajbakapások és a hatalmas cirkusszal zajló védőoltások birodalma.

Mire azt hittem, ezen az új terepen is eligazodom, máris átváltozott az iskolai bunyók, fáról leesések, az ügyeleten összevarrt sebek és keserves fegyelmezések terrénumává.

Barrett nemrégiben lett 13 éves, így most a kamaszkor hepehupás tájain bukdácsolok. Ölelő karom immár nem tudja megvédeni a fiamat a külvilág veszélyeitől; akkor is el kell engednem, amikor a legkevésbé sem szeretném.

És mindig, minden körülmények között szeretnem kell, még ha olykor nehéz is. Néhány héttel ezelőtt lefekvéshez készülődvén egy mosolygó arcot formázó lyuksort fedeztem fel a takarómon. A papírlyukasztóval dolgozó tettes kiléte nem okozott fejtörést.

Ekkor is ugyanaz a csillapíthatatlan kíváncsiság vezérelte Barrettet, mint amikor meg akarta tudni, mi történik, ha hideg vizet spriccel a forró hajsütő vasamra; hogy milyen magasra csap a kerti tábortűz, ha rálocsolja a fűnyíróból a benzint; hogy milyen a videokazetta belseje; hogy mennyi időbe telik a nyolc kilométert legyalogolni az iskoláig, (lekéste a buszt és jobbnak látta, ha erről nem tudok); hogy milyen anyaggal töltik fel azokat a párnás hűtőtasakokat; és hogy vajon lehet-e a kerítésünk felett olyan magasra dobni egy követ, hogy az a szomszéd háza tetején landoljon.

Minderre valószínűleg nem lehet felkészülni. Egy ideig abban a tévhitben éltem, hogy a szülés előtti tanfolyamok kiokosítanak, de hamar rájöttem, hogy nem. Többek között azt sem tudta nekem senki elmagyarázni, milyen erős és meddig terjed az anyai szeretet. Senki nem kalauzolt el azon a fel nem térképezett tájon, ahol mindig újra meg újra meg kell bocsátanom, még ha nehezemre esik is, és odaadni szívemet-lelkemet, tudván, hogy biztosan megsebzik. Arra sem készíthetett fel senki, hogy mekkora ajándék a cserébe kapott tiszta és őszinte gyermeki szeretet.

Barrett a közelmúltban kisajátította magának az alagsori dolgozószobám melletti fürdőszobát, és műhelynek rendezte be. Bevitt egy kis asztalt, széket, különféle szerszámokat és egy zajszűrő fülvédőt.

Hajszárítók, kenyérpirítók és konzervnyitók kötnek ki ebben a zugban, némelyik többé elő sem kerül. A bejáratot egy régi zuhanyfüggöny takarja el, mellette a falon kis tábla, rajta a műhely nyitvatartási ideje.

Valahányszor útban a dolgozószobám felé elmegyek előtte, elmosolyodom, mert arra gondolok, hogy ez a macskakaparással írott tábla mennyire pontosan kifejezi az anyaszív lényegét: Mindig nyitva. Ha valami nincs rendben, megoldom. Mindig kész vagyok segíteni.

Később, amikor majd a műhely visszavedlik fürdőszobává, és a kölcsönvett tárgyak visszakerülnek tulajdonosaikhoz, ezt a nekem oly kedves táblát elteszem a kincsesládikámba, hogy emlékeztessen rá: az anyaszívben soha nincs záróra.