Az apa az új gyerek?

A klasszikus modelltől eltérően napjaink apafigurája gyenge, de cuki: kis bűntársával riadtan nézik Büntető Anyus ámokfutását

Milyen a klasszikus mesekönyvekből kibontakozó családmodell? Többé-kevésbé szigorú apafigura, gyenge, de cuki anyussal. Na és mi a kortárs valóság? A gyenge, de cuki apus és kis bűntársa riadtan nézik, ahogy Büntető Anyus leordítja a biopiacos bácsi fejét, mert hajszál esett a kecsketofuba.

Nincs szerencsésebb a 21. századi apánál: az elhúzódó kamaszkor után egyből a boldog nagyszülőkorba lép anélkül, hogy egy pillanatig is unalmas felnőttnek kéne lennie. A mai kisgyerekek nem tudják, mennyivel szerencsésebb helyzetben vannak ezer, ötszáz és ötven évvel ezelőtt született sorstársaikhoz képest. És itt nem a jobb vitaminokra, a profi pelenkákra, a jobban pattanó pöttyös labdákra, no meg a homloksebvarrás helyett bevezetett fájdalommentes tapaszozásra gondolok. Hanem arra, hogy melyik 19. századi fiú apukája tudta röpképes állapotban megmutatni a fiának a távirányítós Millenium Falconját? Azonnal jelezném, hogy nem, a régiek nem csak azért nem tudták megmutatni, mert akkoriban gyenge minőségű elemeket gyártottak.

A történelem asszonyai a 20. század derekáig irtó sokat vártak a házasságra, hogy a végén megkössék a szerződést, és odaadják magukat egy szinte ismeretlen, szakállas, felnőtt férfinak. A 21. század asszonya irtó sokat vár arra, hogy a pasijának végre legyen már egy szabad estéje, amikor nem kosztümös mesefilmet néz, focizik vagy a haverokkal mond éretlen vicceket az elsődleges női nemi szervről, hogy végre odaadhassa magát egy rövidnadrágos fiúnak, aki, ha a házasság szót meghallja, ijedtében elejti a Yoda-szoborgyűjteményét.

Ha gondolatban végigsöprök a haverjaimon, akad köztük ügyes focista, ördögi Scrabble-játékos, odaadó vasútmodellező, aranykezű horgász, az egyikük meg, akit a legjobban irigylek – bár ezt a képességét sajnos csak sátoros ünnepeken csillogtatja meg – képes arra, hogy egy a szájával középpontosan szimmetrikus testrészébe illesztett furulyán eljátssza a Für Elise fő témáját. A párja viszont mindegyiknek meglepően kemény, az agresszivitás határát súroló asszony.

Az egyikük, Klára, egyszer arra ért haza, hogy a pasijával és mindannyiunk gyerekeivel tudományos kísérletet végzünk. Minden úgy kezdődött, hogy Mirike talált a kertben egy döglött rigót, amelyet teljesen beleptek a piros-fekete bodobácsok, és úgy tűnt, hogy a nedveit szívogatják. A bodobácsot mindannyian mulya növényevőnek képzeltük, el sem akartuk hinni a dögszívogatás-gyanút, így nyilvánvalóan szükség volt ellenpróbára. A terasz erre a célra teremtett kövezetén egy egyenes vonal mentén elhelyeztük a dögöt, egy félbevágott bioalmát, egy halom hűtőben talált ricottát, egy nagykanálnyi mézet és egy reggeliről maradt sültvirsli-darabot. Utána összeszedtünk a kertben annyi bodobácsot, amennyit csak tudtunk, elengedtük őket a teraszon, majd tudományos céllal lefeküdtünk a kövezetre. Ekkora futott be a Tipikusan Kiégett Magyar Anya, hogy olyan szavakat használjon a kisdedek előtt, amilyeneket egy 15. századi hímnemű kocsikísérő is szégyellt volna.

A dühödt asszony egyszer csak ránk nézett, „el se hiszem, az apa az új nagymama!”, kiáltotta, s elszaladt

A magából kivetkőzött asszony egyszer csak ránk nézett, „el se hiszem, az apa az új nagymama!”, kiáltotta, azzal elszaladt. Érthetetlen, hiszen a nagymamámat annak idején még arra se tudtam rávenni, hogy segítsen szöcskéket dobálni a hangyabolyba. Egy másik alkalommal, amikor „ki tud hangosabban és hülyébb hangon felordítani”-t játszottunk, ugyanez az nőszemély a „ha tudtam volna, hogy egyből két gyereket kell pelenkáznom” mondattal viharzott ki a házukból, pedig a kis Zorka tudtommal még mindig egyke, és már évek óta szobatiszta. Remélem, Klára nem arra célzott, hogy a pasik lennének egyszerre nagymamák és gyerekek, hiszen felelősségteljes pozíciót tölt be egy tervezővállalatnál, ahol egy ilyen logikátlanság sok-sok emberéletbe kerülhet.

Az anyák úgy ragasztják egymásra a rögeszméiket, mint az apák a rágógumik csomagolásában található vicces műtetoválásokat. Azt képzeljék el, hogy nemrég az én párom is előjött ezzel a „nem n+1 gyerekre szerződtem”-dumával! Elmagyaráztam neki, hogy nem a mai apák lettek gyermetegek + nagymamásak, hanem a régi apák voltak képmutatók. A hülye divattrendek miatt kénytelenek voltak kalapot, botot és szakállt hordani, no meg pénzt keresni, ezért azt képzelték, hogy a világ kinevetné őket, ha bevallanák, hogy sokkal szívesebben csúzliznának vagy dobálnák meg a gyereket iszapbombákkal. Az apai elfojtás, magyaráztam, olyan brutális eseményekhez vezetett, mint például a kegyetlen búr háború. Na és melyik épelméjű anya ne a bodobácsozást választaná egy lándzsás mészárlás helyett?

A párom értelmes asszony, nem is mondott semmit, csak bólintott, aztán elsietett a gyerekekért szolfézsra, mert nekem a focizás előtt még meg kellett írnom ezt a cikket a felelős, modern családapákról.

Vote it up
170
Tetszett?Szavazzon rá!