Az atya segít

Az Európába menekülő afrikaiaknak van egy barátjuk a Vatikánban – egy eritreai bevándorló, aki már földönfutók ezreit mentette meg

Kapcsolódó cikkek

Egy vatikáni lakásban megcsörren a mobiltelefon. Mussie Zerai fogadja a hívást. – Mussie atya? – kérdezi egy rémült hang. A tizenkilenc éves Yonas Debesay egy halászhajóról telefonál, amely bajba került a Földközi-tengeren.

A testes 33 éves pap gyorsan felteszi az ilyenkor szokásos kérdéseket. – Hány ember van a fedélzeten? – A válaszból kiderül, hogy a nyolcvanfősre tervezett lélekvesztőn kétszáz ember nyomorog, köztük terhes asszonyok és gyerekek. – Milyen a tenger? – Vadul hullámzik. A hajó egyre mélyebbre merül. – Add meg a pontos helyzeteteket! Olvasd le a telefonodról a GPS-koordinátákat!

Zerai telefonszáma kézről kézre jár. Észak-Afrika több menekülttáborában a falon olvasható. De látták már hajók korlátjába vésve is.

Tavaly ehhez hasonló vízi járművekkel 170 ezer menekült érkezett Olaszország partjaihoz, főként Eritreából és Szíriából, négyszer annyian, mint az előző évben.

És az áradatnak még nincs vége. Idén májusban egyetlen nap alatt több mint 4200 Európába igyekvő menekültet mentettek ki csónakokból, hajókból a Földközi-tengeren.

A legdermesztőbb adat: a századforduló óta a Földközi-tengerben több mint 30 ezer ember lelte halálát, akik háborús konfliktusok és az elnyomás elől menekültek. Az idei év első négy hónapjában 1770 menekült fulladt a tengerbe, miközben megpróbált bejutni Európába.

Amikor 2008-ban Yonas kétségbeesetten felhívta Mussie Zerait, az atya mindent elkövetett, hogy a fiú és utastársai ne jussanak erre a sorsra. Felhívta az olasz parti őrség római központját, amelynek a számát olyan sokszor tárcsázta már, hogy fejből tudta. Egy órán belül a parti őrség hajója elért a bajba jutott menekültekhez, akik a kis dél-szicíliai szigethez, Lampedusához igyekeztek.

Mussie Zerai ezrek életét mentette már meg. Lampedusában és más helyeken, ahol Európába be lehet jutni, jól ismerik az atyát, aki vigaszt és gyakorlati segítséget nyújt a menedékkérőknek. Sokan közülük végignézték társaik halálát, amikor a csempészek rozoga járműve elmerült a tengerben. A rémületben és tanácstalanságban jól jön egy gyámolító, aki ismerős nyelven szólal meg.

Ezért az emberbaráti papi tevékenységéért jelölték Mussie atyát a 2015-ös Nobel-békedíjra. Zerai jelölésének egyik fő támogatója Kristian Berg Harpviken, az oslói Békekutató Intézet (PRIO) igazgatója.

– A Földközi-tengeren átkelő menekültáradat egyre több áldozatot követel. Ezért nagyon időszerű kitüntetni valakit, aki bátorságával és erkölcsi kiállásával példát mutat – indokolja a döntést Harpviken.

Zerai ösztönösen átérzi a menekültek szenvedését, mivel egykor ő is nincstelen bevándorló volt egy idegen országban.

Mussie Zerai 1975-ben született Aszmarában, Eritrea fővárosában egy nyolcgyermekes családba ötödikként. Szülőhazáját törvénytelen módon elfoglalta a szomszédos, akkor katonai vezetésű Etiópia.

Zerai korai éveire rányomta a bélyegét a harminc éven át tartó kíméletlen függetlenségi háború, amely végül 1991-ben az eritreaiak győzelmével ért véget.

A férfi emlékszik, hogyan remegett a házuk fala a bombázásokkor. – Mindössze ötéves voltam, de még mindig hallom a légitámadások, a páncélosok és a robbanó aknák szörnyű zaját, amelyek elől a családunk egy föld alatti bunkerben keresett menedéket.

Azonban az élet ment tovább, és a kis Mussie elkezdett olaszul tanulni. – Eritrea egykor olasz gyarmat volt, és a családban a legtöbb felnőtt tudott olaszul, ezért ha titkolózni akartak a gyerekek előtt, ezen a nyelven beszéltek. – Az atya arcán megjelenik közismerten kedves mosolya. – Mindig is kíváncsi voltam. Tudni akartam, miről van szó.

Gyermekkorát két esemény kavarta fel. Édesapját, a magas beosztású építőmérnököt bebörtönözték az etiópiaiak, akik begyűjtötték az eritreai tisztségviselőket.

– 1979-ben megvesztegetéssel sikerült kiszabadulnia a börtönből, és a mai menekültekhez hasonlóan ő is gyalog hagyta el a hazáját, eljutott előbb Szudánba, majd Szaúd-Arábiába, s végül Olaszországba, ahol beiratkozott az egyetemre.

Mussie hétéves volt, amikor 1982-ben meghalt az édesanyja, és özvegy nagyanyjára hárult a három lány és az öt fiú nevelése. – Nagyon erős asszony volt, szenvedélyes, igazi harcos. Mindennap elment a katolikus misére, és velem is megismertette a vallásos hit erejét – idézi fel emlékeit Zerai.

Az eritreaiak mintegy fele keresztény, nagy részük ortodox. A lakosságnak mindössze öt százaléka katolikus. Miután elvesztette a szüleit, Mussie a templomban, az egyházközségben és a ferences testvérek között „talált otthonra”.

– Szombatonként ők vittek vásárolni, velük fociztam és töltöttem az időt, de egy nagyobb közösség tagja akartam lenni, ahol segíthetek másoknak – meséli.

Amikor tizennégy éves lett, Mussie Zerai közölte a nagyanyjával, hogy egy nap pap lesz.

Később aztán a helyi püspök támogatásával el is utazott Rómába, hogy megvalósítsa célkitűzését. Ekkor tizenhét esztendős volt. Ám olyan sokáig tartott megszereznie a vízumot, hogy mire 1992-ben Olaszországba érkezett, édesapja már továbbállt Nigériába. A magányos fiatalembert egy brit pap, Peter Bones vette a szárnyai alá, aki fiatal hajléktalanokat támogatott, és a központi vasútállomáson volt az irodája.

Bones segített a fiúnak letelepedési engedélyt szerezni, cserébe Zerai az Eritreából és Etiópiából érkezőknek tolmácsolt. Eközben munkát vállalt a római Vittorio téri piacon egy zöldségesnél – „Itt tanultam kézzel-lábbal olaszul” –, majd egy színházban volt jegyszedő.

Több egyházközségben is végzett önkéntes munkát, ahol Eritreából és Etiópiából érkező bevándorlóknak és menekülteknek nyújtott segítséget: szállást szerzett nekik, élelmet osztott, illetve beavatta őket az olasz hatóságok jellegzetes szokásaiba, amelyekhez az újonnan jötteknek alkalmazkodniuk kellett, amikor menekültstátusért folyamodtak.

Odahaza, Eritreában az egykor nagyra becsült szabadságharcosok hatalomra kerülve önkényuralmat építettek ki, egyebek között korlátlan hadkötelezettséget vezettek be, és börtönnel meg kínzással sújtották a szembeszegülőket. Bár a határőrök felszólítás nélkül tüzet nyitottak minden határsértőre, 2011-re 222 ezer eritreai, a lakosság öt százaléka menekült el az országból.

Zerai nem tett le arról, hogy pap legyen, de nem akarta cserbenhagyni az övéit a szószék kedvéért.

Egy olasz pap hívta fel a figyelmét arra a rendre, amelyet 1887-ben Giovanni Battista Scalabrini püspök alapított az emigránsok támogatására. Végül az ezredfordulón Zerai ebben a rendben találta meg a hivatását.

Tíz esztendővel később Mussie Zerait pappá szentelték az abesszíniai Szent István-templomban, a legrégebbi vatikáni templomban, amelyet IV. Sixtus pápa ajándékozott a katolikus etiópoknak és eritreaiaknak a 15. században.

Diadalmas nap volt, amelybe némi bánat is vegyült. – Nagyon sajnáltam, hogy a nagymamám nem lehetett ott. Kilencvenkilenc éves korában meghalt, 2007-ben. Annyi mindent tanultam tőle.

A szertartás alatt azt az egyszerű aranygyűrűt viselte a jobb kezén, amelyet utolsó találkozásuk alkalmával a nagymamájától kapott.

Akkor a gyűrűért cserébe megadta a nagyinak a mobilszámát. – Add át azoknak, akik a segítségemre szorulhatnak – mondta.

Akkor még nem sejthette, hogy ez a szám milyen fontos lesz sokak számára.

Idén március elején Zerai atya magára ölti csillogó krém- és aranyszínű palástját, hogy misét celebráljon a svájci Luzern közelében található Kriens Szent Ferenc-templomában. Bár ideje nagy részét Rómában tölti – ahol megalapította az Agenzia Habeshia nevű jótékonysági szervezetet, amely az Olaszországba érkező bevándorlók beilleszkedését támogatja –, minden hétvégén a saját költségén Svájcba utazik, hogy ott misézzen az ország 6500 fős eritreai katolikus közösségének, illetve hogy „hídként szolgáljon az övéi és a hatóságok között”.

Tudja, hogy a munkába állás és a beilleszkedés egyik akadálya a nyelvtudás hiánya, ezért el akarja érni, hogy a kantonok (a svájci államszövetség tagjai) tanfolyamokat indítsanak, hívei pedig részt vegyenek azokon.

– A beilleszkedés a kulcs. Munkalehetőséget kell biztosítani a bevándorlók számára, hogy hozzájárulhassanak új otthonuk társadalmához, és ne a segélyeken tengődjenek, ami a svájci adófizetőket terheli.

Zerai elfogadhatatlannak tartja, hogy néhány eritreait elhagyatott katonai bunkerekben szállásoltak el a föld alatt. – Genfben és Lausanne-ban is találkoztam ezekkel az emberekkel, ott tüntettek. „Nincs háború! Levegőt!”, kiabálták. A hatóságok azt állították, hogy a bunkerek csak átmeneti szállások. Jó néhány hónap eltelt már, és az ott élők kétlik ezt.

Zerai a mai misét az eritreai katolikus egyház sémi nyelvén, geezül tartja, amely a latinhoz hasonlóan már nem használatos a köznapi életben. A gyülekezet 40 tagot számlál, s a jobbára tizen-, huszonéves fiatalok létszámukat meghazudtolóan erős hangon válaszolnak Zerai zengő baritonjára a kétórás istentisztelet idején, amelyet imák szakítanak meg, és sűrű tömjénfüst leng körül. A felhangzó dallamok Afrika szarvának térségéből erednek, abból az országból, amelyet az éneklők talán soha nem láthatnak viszont.

– Fel kell készülnötök arra, hogy hozzájáruljatok új hazátok életéhez – inti őket Zerai. Az atya az összetartozást képviseli e fiatal közösségben, ugyanakkor megjegyzi: – Mindenki felelős a saját sorsáért.

De Európának is felelősséget kell vállalnia a Szíriából, Irakból, Szomáliából, Afganisztánból és az ő szülőhazájából érkező menekültek sorsáért, teszi hozzá.

Idén az év elején az olasz hatóságok felfüggesztették a Mare Nostrum elnevezésű kutató-mentő szolgálatot, amely több mint 150 ezer bevándorló életét mentette meg, és 330 embercsempészt állított bíróság elé.

A vállalkozást többen kritizálták, mondván, az még több embert arra ösztönöz, hogy életét kockáztatva megpróbáljon bejutni Európába. Helyette a jóval kisebb volumenű Triton nevű programot indították el, amely a határok biztonságáért felel.

– Egyre többen jönnek – figyelmeztet Zerai. – Kis teherszállító hajókon érkeznek, amelyeket a csempészek magukra hagynak, és azok a part felé sodródnak. Nem Európa vonzza ezeket az embereket; ők a hazájukban dúló konfliktusok és kegyetlenkedések elől menekülnek ide. Mi másért kockáztatnák, hogy elrabolják, megerőszakolják őket vagy a tengerbe fulladjanak?

A szertartást követően Zerai egy kis sütemény és édes fekete tea mellett elbeszélget a hívekkel – néhányuk nemrég érkezett az országba, és még nem találja a helyét. Az atya köré gyűlnek, hogy erőt gyűjtsenek a belőle sugárzó szeretetből.

Mindenkit barátságosan üdvözöl, de az egyik legforróbb kézfogás Yonas Debesaynak jut. A ma 25 éves fiatalember eritreai lányt vett feleségül, és állandó tartózkodási engedélyt kapott Svájcban. Magával hozta kétéves lányát, Katarinát, hogy bemutassa Mussie atyának.

– Nem könnyű itt munkát találni – mondja Yonas –, de megtanultam németül, és 2011 óta egy pizzériát vezetek Luzernben. Igen, szerencsés vagyok. Mussie atya nélkül én és sok ezer sorstársam mind a vízbe vesztünk volna.

– Egy civilizált országban humánusan kellene fogadni a menekülteket – jelenti ki Zerai. – Ezek az emberek a szabadságot, az igazságot és a méltóságot keresik itt.

Az atya az olasz kormány minisztereinél és az Európai Unióban lobbizott, de nem talált „politikai akaratot a probléma megoldására”.

Ferenc pápa ugyanakkor tisztában van a helyzet súlyosságával, és arra figyelmeztette az EU-t, hogy a Földközi-tenger „a bevándorlók hatalmas temetőjévé válik”.

De vajon honnan veszi Zerai atya az erőt ahhoz, hogy nem önti el a harag vagy az elkeseredés, amikor a politikusok hajthatatlanságával és a tengerparton fekvő hullazsákokkal szembesül?

Lefegyverző mosoly kíséretében válaszol. – Jézus példabeszéde a hamis bíróról – mondja. – Egy özvegyasszony járult a bíró elé, de az vonakodott igazságot szolgáltatni neki az ellenfelével szemben. Az asszony végül már annyira terhére volt a bírónak, hogy az inkább segített neki. Vagyis szüntelenül kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.

Vote it up
165
Tetszett?Szavazzon rá!