Az elfeledettek őrzőangyala

Doktor Liza valóságos irgalmas angyal: ő a végállapotú betegek és a hajléktalanok elkötelezett segítője

Kapcsolódó cikkek

A moszkvai Paveleckij vasútállomáson a szerda a legjobb nap. Az ide érkező és innen induló utasok semmi különöset nem észlelnek ebből, azok számára azonban, akik itt élnek, a szerda az irgalmasság korának eljövetele Moszkva központi negyedében.

Ezen a nyári napon délután 5 órakor egy kék minibusz parkol le az egyik közeli mellékutcában. Negyvenes évei végén járó, karcsú, szőke nő száll ki belőle, aki a sürgősségi orvosok kék egyenruháját viseli. Ő dr. Liza. Azonnal köréje gyűlik vagy három tucat hajléktalan. – Doktor Liza! Doktor Liza! – kiabálják, s megcsonkított karjukat, lábukat vagy sérült arcukat mutatva próbálják felhívni magukra az orvos figyelmét. Nagy a tülekedés és a zaj, a bűz átható.

A doktornő szemében nyoma sincs félelemnek vagy undornak. Kiválasztja a segítségre leginkább rászorulókat; elállítja a vérzést, ellát egy törött orrot, bead egy injekciót.

Mire a sebeket kitisztítja és a töréseket bekötözi, a tömeg mintegy kétszáz fősre duzzad. Dr. Liza teát oszt műanyag poharakban, kolbászos szendvicset, szappant és tetű elleni sampont. Sofőrje és nyolc férfi önkéntese segít fenntartani a rendet. Bármely pillanatban verekedés robbanhat ki, és akkor elszabadulhat a pokol.

A doktornő, miközben dolgozik, kérdezősködik a betegei felől: hova lett a csecsenföldi férfi? Hát az az új honnan jött? Hol tölti az éjszakát a most szabadult elítélt? Elintézi, hogy vonatjegyet vegyenek egy ingázó munkásnak, akit kiraboltak, és elmagyarázza egy veterán katonának, aki elveszítette az útlevelét, hol csináltathat fotót magáról, hogy kiválthasson egy újat.

Ki ez az irgalmas angyal? Elizaveta Petrovna Glinka moszkvai születésű orvos, a Fair Help (azaz Méltányos segítség) elnevezésű jótékonysági alapítvány létrehozója, egy hospice alapítvány elnöke, valamint egy sikeres amerikai ügyvéd felesége és három fiú édesanyja. Hogy miért ezt az életet választotta? – Mindenkinek van választása – mondja. – Emlékszem egy apáca szavaira: „az alamizsna maga a szabadság”. Számomra a szabadság nagy érték. Eldöntöttem, hogy úgy élek, ahogyan azt helyesnek tartom – noha ez olykor igen nehéz.
 

Elizaveta Glinka, egy katonatiszt és egy orvos lánya, arról álmodozott, hogy orvos lesz, mint az édesanyja. A moszkvai Pirogov Orvostudományi Egyetemen 1986-ban szerzett diplomát aneszteziológusként. Egy évvel később feleségül ment egy amerikai fiatalemberhez, akivel Moszkvában találkoztak, és a pár az egyesült államokbeli Cabotba költözött, Vermont államba. Elizaveta úgy tervezte, hogy újraélesztési szakemberként helyezkedik el, de egy hospice-ban tett látogatás megváltoztatta a terveit. Rendesen gondozott betegeket látott ott, akik nem szenvedtek vagy küszködtek a közelgő halál gondolatától. Miért nincs valami ehhez hasonló Oroszországban is? – tette fel magának a kérdést.

Az élmény hatására beiratkozott az Amerikai Hospice és Palliatív Gyógyászati Akadémiára, ahol megtanulta, hogyan kell megszervezni egy hospice-t és milyen segítséget lehet adni a halálos betegeknek. Először önkéntesként, később mint orvos dolgozott egy hospice-ban.

A gondolatai azonban állandóan akörül forogtak, hogy a hazájában is nyitni kellene egy hospice-t. Aztán 1999-ben eljött a lehetőség, amikor a férje munkája Ukrajnába, Kijevbe szólította a családot.

A hajdani szovjet tagköztársaság nagyon megszenvedte a Szovjetunió felbomlását, egyebek között pénzügyi szempontból is. A bürokrata kormánytisztviselők, akik engedélyezhették volna a hospice létrehozását, egyáltalán nem értették, miért kellene pénzt és időt pazarolniuk a haldoklókra.

Még a halálos betegek sem tudták, mi is az a hospice. Ha szerencséjük volt, kórházban haltak meg, ahol fájdalomcsillapítót kaptak; ha nem volt szerencséjük, otthon, agonizálva élték meg utolsó óráikat.

Dr. Liza saját tőkéből mozgó szolgálatot hozott létre. Autót bérelt, segítségként felvett egy onkológust, és sorra felkereste a végstádiumban lévő betegeket. Gyakran annyi is elég volt, ha csak sétált velük, meghallgatta őket, vagy adott nekik valami finomat enni. Megmutatta a rokonaiknak, hogyan ápolják őket.

Ám mindenkin nem tudott segíteni. Ukrajnában minden ezer betegből hármat ágyhoz köt a betegsége. Sokuknak hospice-ra volt szükségük. Hosszas tárgyalások után dr. Lizának sikerült rávennie a kijevi onkológus főorvost, hogy biztosítson helyet neki egy rákkórházban.

Három hónap alatt ezt a helyet 25 ágyas hospice-szá alakították, a költségek egyik felét a férje, a másikat az állam állta. A médiában közzétett felhívások nyomán befolyt adományokból sikerült a hospice-t 10 termesre bővíteni.

Közben a városi hatóságoknál elérte, hogy hozzanak létre egy új, kétszintes hospice-t. Az intézmény 2001-ben nyitotta meg a kapuit, noha az építkezés még három évig folytatódott. A személyzet a kezdeti 15 orvosról 45-re nőtt, és kiterjedt hálózata volt otthoni segítőkből és családi tanácsadókból. A béreket az állam fizette, az orvosságot, a felszerelést és a működtetés költségeit adományokból fedezték.

Az állami kórházakhoz hasonlóan a hozzátartozóknak itt is csak napi két-három óra látogatási időt engedélyeztek. Ráadásul a hospice költségvetésében nem volt pénz arra, hogy támogassák a városon kívülről érkező családtagokat.

Dr. Liza megbeszéléseket kezdett a kijevi egészségügyi hatóságokkal. Ma már bárki a beteg – gyermek vagy felnőtt – mellett lehet egész nap. A kiadásaikat magánadományokból fizetik, ezek a volt Szovjetunió minden részéből érkeznek.
 

Dr. Liza a családjával együtt 2007-ben visszatért Moszkvába. Az orosz fővárosban voltak ugyan hospice-ok, de azok csak daganatos betegeket fogadtak. Sokan, köztük olyanok is, akik mozgásképtelenséggel járó idegrendszeri rendellenességben – például szklerózis multiplexben – szenvedtek, otthon haltak meg, ahol nem volt senki, aki ápolja őket.

A doktornő elhatározta, hogy a neurológiai betegek számára is létrehoz egy hospice-t. Minthogy a tervéhez képtelen volt megszerezni a kormány anyagi támogatását, Fair Help (Méltányos segítség) néven jótékonysági alapítványt hozott létre, hogy segítse a halálos beteg és hajléktalan embereket, akik közül sokaknak rendkívül nagy szükségük volt orvosi ellátásra. Készpénz-, kötszer-, gyógyszer-, szappan-, pelenka- és ruhaadományokból meg is nyitotta a klinikát egy kétszobás alagsori irodában a Pjatnyickaja utcában, Moszkva központjában.

Azóta öt év telt el, s a hospice-programban nincs előrelépés. A Fair Help irodáiban azonban szüntelenül cseng a telefon. Három titkárnő, egy sofőr és egy őr tart szolgálatot, továbbá önkéntesek is, akik a telefonokat kezelik és segítenek dr. Lizának, amikor felkeresi a betegeit.

A szervezet tevékenységét népszerűsítendő, a doktornő blogot is indított „doctor_liza” néven, amelyben megrázó leírásokat közöl, néhány olyan ember tragikus történetét, akikkel találkozott.

Ezek egyike egy szellemileg visszamaradott fiatalember volt, aki könyörgött neki, hogy ne hagyja magára. Amikor a fiú betakarta magát egy takaróval, mely, ahogy mondta, menedéket nyújt neki a gonosz elől, Liza megkérte, hogy engedje be maga mellé. A haldokló utolsó szavai ezek voltak: – Be foglak engedni, mert te szeretsz engem. Mert te bízol bennem.

Később ezt írta a blogjában: „Minél tovább élek, annál gyakrabban kérdem: miért? Mi végre? Sok dolog van, amit az ember képtelen megérteni. Amit csak elfogadni lehet.”

Nem mindenki lelkesedik azért, amit dr. Liza a hajléktalanokért tesz. Egyesek neheztelnek rá. Amikor a Paveleckij vasútállomáson a hajléktalanok tömegével foglalkozik, a rendőrség és a járókelők ellenséges hozzáállásával is meg kell küzdenie. Fenyegető e-maileket kap. De semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy azt cselekedje, ami érzése szerint helyes.

Úgy tervezi, hogy legalább két hajléktalanokat gondozó központot hoz létre Moszkvában. Itt mindenki kap majd ételt, köztük azok is, akiknek nincs útlevelük, és ezért a már létező hajléktalanszállók nem fogadják be őket.
 

Miközben az autó egy újabb haldokló beteghez viszi, dr. Liza SMS-eket küld a férjének. A doktornő rendszeresen elrepül az Egyesült Államokba, hogy meglátogassa ott tanuló fiát. A másik fia Moszkvában jár egyetemre. Van egy tinédzser korú gyermeke is, akit örökbe fogadott; a fiú édesanyja a betege volt.

Blogjában a következő bejegyzés olvasható: „Mindjárt itt a szeptember. Hamarosan sokkal rövidebbek lesznek a nappalok, mint az éjszakák. És jön sok minden más: falevelek és kedvenc őszi virágok, egy csipetnyi szomorúság, meg csillagok az éjszakai égbolton, és a fény egy szemközti ablakban. Meg minden, amire vágyunk.”

Vote it up
281
Tetszett?Szavazzon rá!