Az első szerelem

A második világháború a mérhetetlen fájdalom és szenvedés mellett szerencsére olykor felejthetetlen élményt is nyújtott

Hétéves múltam 1944 nyarán. Apám, aki gazdálkodó volt, időről időre azzal váltotta meg a bevonulását, hogy egy-egy lovat, tehenet, disznót ajánlott fel a hadseregnek. Ám a világháború rémségeit már éreztük a mi kis falunkban, a százötven körüli lélekszámú Vas megyei Kemenesszentmártonban is.

Miután a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, a mi falunkban is berendezkedtek. A nyár folyamán viszont a szovjet „Mari néni”-nek nevezett repülők már egyre többször bemerészkedtek a német Messerschmittek felségterületeire, s alacsonyan repülve géppuskázták a futó, menekülő embert és állatot egyaránt.

Apámnak kellett ellátnia a falu elöljárói tisztét, ami sok idejét elvette. Az állam két lengyel katonát küldött a földjeink megművelésére. (Ők Magyarországra menekültek hazájuk német és szovjet lerohanása után, s a hatóság jelölte ki a feladatukat.)

Władysław szőke volt, kék szemű, s a falubéliek – a nevét magyarosítva – csak Szaniszlónak nevezték. Kázmér magába forduló, sötét hajú, szorgalmas legény volt.

A családdal együtt étkeztek, mindenféle mukát elvégeztek a földeken és a ház körül, anyám meg rendszeresen kimosta az ingüket és a katonaruhájukat. Kímélve a hadsereg „gönceit”, sokszor az apám levetett nadrágjaiban feszítettek.
 

Azon a délutánon anyám a boltba küldött, amelyben egyre kevesebb volt az áru. Amikor meghallottam az angol nehézbombázók jellegzetes hanghullámait – majd pár perc múlva a sípoló hangot, ami a bomba kioldása után hallatszott –, megmerevedtem. Mi, hasonló korú kisgyerekek, akik a szomszéd faluba jártunk iskolába, pontosan tudtuk, hogy e hangok hallatán hogyan vetődjünk a földre. A pillanat törtrésze alatt kötelékben robbantak az aznapi utolsó hullám bombái: messze, közelebb, még közelebb, majd a mi udvarunk végén.

Valamivel később felbukkant az orosz „Mari néni”: alacsonyan repült el a falu felett, szinte láttam a pilóta arcát, akinek a géppuskalövései nyomán, föld, sár, homok és faldarabok repültek szanaszét. A rémülettől megkövülten álltam az utcán, amikor Szaniszló a semmiből előkerült, rohanva érkezett, s a földre lökött.

– Ss, ss, semmi baj, ne félj! – suttogta, s fölém húzta rongyos katonaköpenyét. Szőke haja sáros volt a fölcsapódó földtől, kék szeme riadtan nézett rám. Számomra akkor már minden biztonságosnak tűnt, pedig felettünk a légnyomásban pajtánk tetőcserepei, szalma- és szénafelhők szálltak.

Akkor még nem tudtam, hogy az udvarunk végében egy angol bomba krátere terpeszkedik. Akkora volt, hogy a falu két kacsaúsztatóját kacsástul, libástul elnyelte volna. A percek óráknak tűntek, majd nagy, nehéz csend lett. Szaniszló még mindig erősen szorította a kezem, leporolta a ruhánkat, és lassan hazavezetett.

Az egész falu és a szüleim csodálkozva állták körül az óriási bombakrátert, amíg Szaniszló megmosta a sírástól maszatos arcom, megfésülte a hajam, s éreztem, hogy kis puszikat sóhajtott a fejem tetejére. A szeméből hulló könnyei átnedvesítették fehér szalagos, hosszú copfjaimat.

Amire a szüleim bejöttek, ölében csicsígatva, valami számomra ismeretlen mesével altatgatott. Az eset után szorosabb barátságot kötöttünk. Szabadidejében búzakalászokból kiskosarat, agyagból apró állatokat, kukoricaszárból bábukat készített nekem.
 

November elején egy reggel pisztolylövésekre, német vezényszavakra, dobszóra ébredtem. Apám szaladt a községházára, ahol a német parancsnok – tolmácsa által – üvöltve közölte, hogy az éjjel a falu elhagyatott részén leszúrtak egy német tisztet. Rövid határidőt adtak az elkövető jelentkezésére, és ezt kidoboltatták a remegő kisbíróval. Kislány lévén nem tudhattam, milyen szörnyű következményeket vonhat ez maga után.

Apám futva érkezett vissza a faluházból, s amikor én kis idő múlva az édesanyám kérésére begyújtani való szalmáért az istállóba siettem, földbe gyökerezett lábbal álltam meg az ajtóban.

Istállónkban 15-20 ló állt, feküdt, a hosszú betonvályúból ették a zabot. Édesapám a betonvályú alatti vízszintes, keskeny üregbe, lábbal befele gyömöszölte be előbb Kázmért, majd Szaniszlót. Utána apám még egy nagy bazaltkövet is hengerített a nyílás bejáratához. Majd a tágra nyílt szemembe nézett, megsimogatta a fejem, vállamra tette a kezét, és azt mondta: – Kázmér és Szaniszló az éjjel elmentek. Ugye megértesz? Te semmit sem láttál.

Délután híre ment a faluban a „lengyel fiúk” szökésének, széltében-hosszában tárgyalták, hogy biztos ők végeztek a német tiszttel. Én nem hittem el, de apám is „megerősítette” a megállapítást.

Még be sem sötétedett, amikor fényes csizmás, fekete ruhás német katonák őrjöngő, vágott fülű, vicsorgó kutyákat hoztak. Az udvart, padlást átkutatták, még az istállóba is beengedték a kutyákat. Házőrző kutyánk vonyított félelmében a rávicsorgó német vérebektől. Lovaink prüszköltek, rúgtak, haraptak, nyerítettek, míg végül a nagy, fekete kutyák nyüszítve menekültek a gazdáikhoz. A lovakról folyt az izzadság – a vizelet átható szagával keveredve.

Apámat a lengyelek hiábavaló keresése után másnap bevitték katonának. Anyám hat hónapos terhesen egyedül maradt a 3 éves öcsémmel, velem, a 7 éves nagylánnyal, a sok lóval, tehénnel, disznóval és mindenféle kisebb állattal. Azazhogy…

Az eset után éjjelente sokáig nem tudtam elaludni. Anyám minden éjjel többször betakargatott, majd csendben kiment a szobából.

Már leesett a hó is, karácsony is elmúlt, még mindig kijárt éjjelente, nesztelenül, fekete nagykendőbe burkolózva. Egyik alkalommal, ahogy betette az ajtót, gyorsan felugrottam, gumicsizmámba lépve osontam utána, s láttam, hogy valami fazékkal, fél kenyérrel az istálló felé közeledik. Sötét volt, de nem féltem, gyorsan egy kiscsikó oldalához simultam, amikor megláttam, hogy anyám nagy terhes kövérségében próbálja a jászol előtti bazaltkövet elcibálni.

Halk suttogást hallottam, majd két kezet láttam, s a kenyér és a fazék eltűnt a betonvályú üregében. Rohantam vissza az ágyamba, és mire anyám bejött, a dunnát a fejemre húztam. Évtizedek múlva tudtam meg, hogy a frissen esett hó elárulta gumicsizmás lábam nyomait.

Valami korábban soha nem tapasztalt érzés töltötte el hétéves gyermekszívemet, hiszen az üregből kenyérért kinyújtott kéz ismerősnek tűnt – Szaniszló keze volt. Nappal sokszor járkáltam az istálló mellett, simogattam a sárga színű kőfalat, mintha egy kézszorításra, valami mozdulásra vártam volna. Sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg rájöttem akkori nyugtalanságom okára.
 

Kitavaszodott. Megszületett az öcsém, és néhány hét múlva, 1945. március végén falunkba is elérkezett a front. A sarkamon levő – a kitaposott cipőm által okozott – vízhólyag miatt szobafogságra ítéltettem. Kora reggel az ablakon nézegettem kifelé, amikor orosz lovasok jelentek meg az utcán. Fiatal, ferde szemű, szinte gyermek harcosok voltak, általunk nem ismert vörös csillagos bundasapkában, bokáig érő katonaköpenyben.

Fáradtak, piszkosak, éhesek és kimerültek voltak. Rettenetesen megrémültem tőlük, amikor nyelvünket meg nem értve lövöldözni kezdtek. Anyámmal és két öcsémmel a mezőre menekültünk. Az orosz parancsnokság a falu akkori legnagyobb házában, a mi otthonunkban rendezkedett be. Amikor anyámmal visszamerészkedtünk, az istállónkban egyetlen, legöregebb lovunk vergődött a szalmán, az utolsókat rúgta.

Az istálló kiürült, a marhákat levágták, minden mozgó, élő állatot elhajtottak vagy megfőztek. Nehéz hónapok következtek. A nagy kő elhengerítve, némán ült az üreg előtt. Anyám már nem járt ki az üres istállóba, napközben falának támaszkodva az orosz katonák szívták az újságpapírba tekert kapadohányt, a mahorkát.

Édesapám katonaként amerikai fogságba esett, majd 1945 nyarán a hadifogolytáborból elszökve, gyalog, 48 kilós csontvázként júniusban megérkezett. Anyám sikoltozott, amikor hajnalban belépett. Én félelmemben az asztal alá bújtam, nem ismerve fel az alig tíz hónapja látott apámat.

Anyám keveset beszélt, csak imádkozott. A lengyeleket pedig mintha a föld nyelte volna el.

Sok-sok éven keresztül valami mély fájdalom töltött el, ha a lovak vályújára néztem. 1955-ben, érettségi után férjhez mentem. Egy év múlva fiam, majd rá két évre kislányom született.

Egy nap apám levelet kapott, amelyben Szaniszló és Kázmér egy Zielona Góra nevű lengyel városból közölték, hogy élnek. Megmenekültek a hosszú fogságból, s édesapámnak megköszönték az életüket. A levélben még egy kedves meghívás is állt, amely szerint bármikor szívesen látnak bennünket az otthonukban.

A hetvenes évek elején a családommal eljutottunk a nagy lengyel iparvárosba, Zielona Górába. A férjem és két tizenéves gyerekem kíséretében, csinos, fiatal nőként csengettem be a szép lengyel családi házba. Harminc esztendő után pillantottam meg újra Szaniszlót. Az emlékeimben élő szőke, fiatal katona helyett egy ősz hajú, megtört szemű, özvegy, hatvan év körüli, fáradt ember fogadott.

Látogatásunk során Kázmér is bennünket kényeztetett egész családjával. Elmesélték, hogyan szöktek el a falunkból, amikor odaért a front, hogy mennyi szenvedésen mentek keresztül a sok év orosz fogságban, mielőtt ismét visszatérhettek a hazájukba.

A hetvenes évek derekán Szaniszló és Kázmér, illetve Kázmér leánya még egyszer eljöttek Magyarországra. Végigjárták a falut, meglapogatták a harminc-harmincöt évvel ezelőtti barátok hátát. Az állatokra való csodálkozás ürügyén sok időt töltöttek némán az istállóban.

Felnőttkoromban sokszor elhatároztam, hogy az apám elé állok és megkérdezem: – Valójában ki szúrta le a német tisztet? – Szerintem a lengyelek nem tehették. A falubeli egyszerű emberek sohasem merték volna megtenni. Talán egy német közkatona? Személyes sérelmekért egy másik tiszt? Kétségbeesett összeroppanásában egy bajtársa? Kérdéseim megválaszolhatatlanok maradtak.

A háború után több évvel a kertek alatt eltemetett, az oroszok által agyonlőtt katonákkal együtt a leszúrt német tisztet is kihantolták, és közös sírba tették.
 

Amikor negyvenegy éves lettem, a születésnapomra kapott olaszországi úton hirtelen meghalt a férjem. Ugyanazon évben, egy csütörtöki napon a nagyanyám, majd három nap múlva az apám.

A nyolcvanas évek elején rövid értesítés hírül hozta Szaniszló halálát. Már csaknem hetven év telt el a történetem kezdete óta.

Éjjelente visszatérnek a dolgok, minden, ami volt, jó és rossz egyaránt. Kéz kezet keres, de üresen markol párnahuzatot.

Az elmúlt évek egyikén, sok utazásom során Lengyelországban jártam ismét. Valamelyik nagyvárosban csodálatos fekete márvány világháborús emlékmű mellett haladtunk el. Aznap délután vettem egy szál vörös rózsát, és visszasétáltam az emlékműhöz. Amikor a rózsát letettem a hideg kőre, fejet hajtottam a világ minden katonája előtt, aki a harcokban vagy azok későbbi következményeként testben-lélekben összeroppanva vesztette életét.

Isten veled, Szaniszló!

Valószínűleg sohasem tudtad, de most elmondom: Te voltál nekem az első szerelem. Az első és a legszebb, amely minden érdek nélküli, s az életben soha el nem felejthető.

Vote it up
217
Tetszett?Szavazzon rá!