Az ember, aki nem érzett szagokat

Képzelje el a világot a frissen főzött kávé és a sercegve sülő szalonna illata nélkül. Aaron Lamb így élt

Kapcsolódó cikkek


Unless you happen to reading this in, say, a perfume factory, a flower garden or a brewery, it’s quite likely that you’re unaware of the smells around you. After all, most of us take background odours for granted. But what if you’d lost your sense of smell in childhood and only recently had an operation to restore it? How smelly would the world seem then? One man in a position to answer these questions is Aaron Lamb, who works for an animal welfare organisation in London—and who late last year got himself a functioning nose for the first time in nearly two decades.

By his own account, Aaron, now 28, went to a pretty rough primary school in Kent, where fights were common. When he was 11, he had his face smashed into the playground surface, leaving his septum so deviated that the ability to breathe through his nose and to smell both disappeared. For at least six months, Aaron expected that these skills would return, just as his hearing had always come back whenever he was deafened by a blow to the ear. Gradually, though, it became clear that the damage was permanent. As time passed, he also realised that he couldn’t really remember any smells either, with the possible exception of cut grass—and, of course, he had no means of checking that.

The way Aaron tells it, his methods for dealing with the problem of not being able to smell changed over the years. At secondary school, he generally faked it: joining in the laughter when his peers celebrated the reliable hilarity of breaking wind and later—in more sophisticated adolescent times—agreeing with any girlfriends who ever said that something smelled nice. He also made sure that he showered a lot, just in case he joined the ranks of those schoolmates famed for their BO.

Then, in the more relaxed setting of university in Epsom, Aaron owned up to his condition and seems to have enjoyed the celebrity status it brought. Friends would ask him if he could smell something particularly pungent and be amazed when he couldn’t. They were less amused when one morning he got up to make bacon sandwiches for everybody, failed to notice that the flame under the frying pan had blown out and filled the place with gas.

But once he got out into the world of work, Aaron began to feel that he was suffering from a genuine disability. Most people, he says, don’t appreciate how much of everyday conversation is about smell—but he did. He also knew that a lot of memory is linked to smell and wondered if that was why he couldn’t remember as much of his past as other people appeared to remember of theirs. “By my late twenties,” he explains, “I felt I was going to miss out on future memories too if I didn’t do something about it.”

And there were other factors. Smell is closely connected with enjoying food. Deprived of the nose’s contribution, you can make out only the most unsubtle of tastes—which is why, to the dismay of his girlfriend Eliza, a keen cook, Aaron smothered everything she made in brown sauce.

He was also getting tired of the side effects that come with breathing only through your mouth. Without the nose’s ability to screen out germs, he suffered from endless colds and ailments. He also had a constantly dry mouth and so had to drink vast amounts of water, which in turn meant getting up through the night to go to the toilet.

Aaron still found that not being able to smell was “a really fun thing to talk about”. He’d lived with it so long that he half worried he’d no longer be himself if the condition went away. But, sick of being ill all the time and pining for a good night’s sleep, he decided to take the plunge. Late last year, he went to the ear, nose and throat department of London’s Whittington Hospital.

The operation that changed Aaron’s life lasted less than an afternoon—which doesn’t mean it was completely straightforward. It turned out he was allergic to one of the chemicals used to staunch the bleeding that comes when surgeons break the inside of someone’s nose and put it back together properly. As a result, the recovery process took longer than it normally would and only three weeks later did he take his first nasal breath since 1992. A week after that, his sense of smell returned and with it came a series of surprises.

“I knew that flowers and bins would smell,” Aaron says now. “What I didn’t expect was that so would the world. The first smell I had was blood, but the second was when I was walking down the street with a friend, enjoying my new nose. ‘Wow,’ I said, ‘What’s that incredible smell?’ For a moment he looked at me totally perplexed and then he realised. ‘That,’ he told me, ‘is the smell after it rains.’ Of course he couldn’t quite see why I was making such a fuss, but for me it was absolutely mind-blowing.”

Since then, Aaron’s friends have had to get used to this kind of excitement—although, according to him, the novelty is beginning to wear off for some of them. “At first, they were really intrigued at all the questions I was asking. Now, it’s more like I say, ‘What’s that amazing smell?’ and they say, ‘That’s salt and vinegar crisps, Aaron. That’s all it is.’ ”

But for Aaron, the novelty remains. Once the operation was booked, he was constantly being told which smells he’d like the most, with coffee the first suggestion. (“People were always going on about coffee,” he says.) Fortunately, it lived up to the hype—as did numbers two and three on the list: bacon and flowers. More unexpected was that second-hand bookshops, always among his favourite haunts, had a strong aroma all of their own to add to their other pleasures.

He also solved the long-standing mystery of why, alone among his friends at university, he could save lots of money by getting drunk on the sort of super-strength lagers and ciders so carefully niche-marketed at alcoholics. “Those drinks”, he discovered, “smell and taste horrible.”

But on the whole, the experience of actually tasting things was another instant joy. Most of us, I suspect, have eaten a chicken and mayonnaise sandwich in our time. Not so many will have reacted the way Aaron did when he had his first one after recovering from the operation. “I actually can’t describe how good that sandwich tasted,” he recalls in an awestruck tone. “It stunned me completely. Even thinking about it now, I’m speechless.” Before long, the same astonishment applied to all food (“You get a first taste, then a second one—and after all that, an aftertaste”). To Eliza’s enormous relief, the brown sauce was no longer mandatory.

Yet, according to Aaron, discovering how to smell again isn’t as straight-forward as you might think. Picking out odours is one thing. Understanding how to categorise them, it seems, is quite another—a challenge that he compares to “filing in the dark”. For instance, he’s consciously having to learn when to be disgusted. Not long ago someone in his office, notorious for her pungent feet, took off her trainers after a run. Aaron knew that there was a strong smell, but not that it’s generally agreed to be an unpleasant one. Instead, he asked if somebody had just sprayed deodorant. As for knowing when meat is off and not just meaty, that’s a skill he’s working to perfect—but so far without success.

In other words, he’s missed out on all those years when the rest of us found out which smells humans have decided should repel us—often for good reasons of avoiding disease—and which we should like. On the face of it, this process may seem totally natural. Yet, judging from Aaron’s experience, it’s something that needs to be learned.

Happily, for all the moments of confusion and sometimes of feeling stupid (“the way you do when you’re abroad and can’t speak the language”) Aaron is thrilled with his new nose. He’s now sleeping through the night and has no more colds than anyone else. Above all, he still has a real sense of wonder at the rich smells of daily life.

With the arrival of summer, Aaron realised to his disappointment that the scent of cut grass—while “magic” in itself—was unrecognisable from his childhood. Even so, he has now had his first experience of smell bringing back memories. Eliza recently cooked with aniseed—and, says Aaron, “it reminded me of a sweet shop I used to go to with my grandad. I must have been about five of six and I remembered buying aniseed twists all the time. I loved that sweet shop and hadn’t thought about it since I was a little kid. So that to me was very strange, but also lovely.” 

Hacsak nem éppen egy parfümgyárban, virágoskertben vagy sörfőzdében olvassa ezt a cikket, igen valószínű, hogy nincs tudatában az önt körülvevő szagoknak. Az emberek többsége ugyanis természetesnek veszi a háttérszagokat. De vajon mit érez az, aki gyermekkorában elvesztette a szaglását, és csak nemrég nyerte vissza egy műtét következtében? Mennyire tűnik így illatosnak a világ? Aaron Lamb, aki egy londoni állatvédő szervezetnél dolgozik, válaszolni tud ezekre a kérdésekre, miután tavaly év végén – közel két évtized múltán – lett ismét „működő” orra.

A most 28 éves Aaron saját elmondása szerint egy eléggé durva általános iskolába járt Kentben, ahol mindennaposak voltak a verekedések. 11 éves korában nekicsapták a játszótér betonjának, és annyira összezúzódott az orrsövénye, hogy attól fogva nem tudott az orrán át levegőt venni, és nem érzett szagokat. Aaron még vagy fél évig reménykedett benne, hogy ezek a készségek visszatérnek, ahogy a hallása mindig rendbe jött, miután a fülét ért ütés következtében egy időre megsüketült. Aztán lassanként mégis egyértelművé vált, hogy maradandó a károsodás. Később arra is rájött, hogy még csak nem is igazán emlékszik a szagokra, talán egyedül a lenyírt fűére, de persze ezt nem volt módja ellenőrizni.

Aaron úgy mondja, hogy az évek folyamán megváltoztak a módszerei, amelyekkel a problémát kezelte, hogy nem érez szagokat. A középiskolában többnyire csalt: együtt hahotázott a többiekkel, amikor azok a szelek átütő sikereit ünnepelték, aztán később, a már érettebb kamaszkorban minden aktuális barátnővel egyetértett, amikor azok valamiről azt állították, hogy jó az illata. Fontosnak tartotta, hogy rengetegszer zuhanyozzon, nehogy véletlenül hasonlítson a testszagukról elhíresült iskolatársakhoz.

Epsomban azután, az egyetem oldottabb légkörében Aaron már vállalta az állapotát, és élvezte az őt emiatt övező népszerűséget. Barátok kérdezgették, hogy érez-e valamilyen átható bűzt, és álmélkodtak, amikor megmondta, hogy nem. Akkor azonban kevésbé voltak elragadtatva, amikor egy reggel felkelt, hogy mindannyiuknak sült szalonnás szendvicset készítsen, és nem vette észre a gázszagot, amikor elaludt a láng a serpenyő alatt.

Miután azonban Aaron belépett a munka világába, kezdte úgy érezni, hogy szenved a fogyatékossága miatt. Mint mondja, az emberek többsége nem is érzékeli, hogy a hétköznapi beszélgetés milyen nagy része szól a szagokról – neki viszont feltűnt. Tudta azt is, hogy sok emlékkép kapcsolódik szagokhoz, és azon töprengett, vajon ezért van-e, hogy másoknál mintha kevesebb dologra emlékezne a múltjából. – A húszas éveim végén már attól tartottam – magyarázza –, hogy a jövőbeli emlékeimet is el fogom mulasztani, ha nem teszek ellene valamit.

Más tényezőket is figyelembe kellett vennie. Az illat szoros kapcsolatban áll az étel élvezetével. Az orr közreműködése nélkül csak a legmarkánsabb ízeket lehet érezni – ezért történt az, hogy lelkes szakácsnő barátnője, Eliza legnagyobb bánatára Aaron minden főztjét leöntötte barna mártással.

Aaron továbbá megelégelte annak mellékhatásait is, hogy csak szájon át tudott levegőt venni. Mivel az ő orra nem szűrte ki a kórokozókat, örökké megfázásokkal és más betegségekkel küszködött. Folyton kiszáradt a szája is, ezért rengeteg vizet kellett innia, ami azt vonta maga után, hogy éjszaka is ki kellett mennie vécére.

Aaron úgy találta, hogy „változatlanul igazán mókás beszédtéma” az, hogy ő nem érez szagokat. Már olyan régóta élt ezzel együtt, hogy egy kissé még aggódott is: ha ez az állapot megszűnik, talán nem is lesz önmaga. De annyira elege lett az állandó betegeskedésből, és annyira vágyott a nyugodt alvásra, hogy elhatározta, belevág. Tavaly az év vége felé elment a londoni Whittington Kórház fül-orr-gégészeti osztályára.

Az Aaron életét megváltoztató műtét csupán néhány óráig tartott – ami nem jelenti azt, hogy minden simán ment. Kiderült, hogy allergiás az egyik szerre, amelyet a műtét közben fellépő vérzés elállítására használnak. Ennek következtében a szokásosnál tovább tartott a felépülés, és csak hetekkel később vehetett először levegőt az orrán 1992 óta. Egy héttel ezután tért vissza a szaglása, azzal együtt pedig egy sor meglepetés érte.

– Tudtam, hogy a virág illatozik, a szemetes viszont bűzlik – meséli Aaron. – De arra nem számítottam, hogy a világ tele van szagokkal. Először a vér szagát éreztem meg, a második élményem pedig az volt, amikor az új orromat élvezve sétáltunk egy barátommal az utcán. – „Hű, mi ez a hihetetlen illat?” – kérdeztem. A barátom egy ideig teljesen értetlenül bámult rám, aztán leesett neki a húszfilléres. „Ilyen illat van eső után” – felelte. Azt persze nem értette, miért vagyok annyira odáig, de számomra ez leírhatatlan élmény volt.

Aaron barátainak azóta meg kellett szokniuk ezt a fajta lelkesedést, bár szerinte némelyiküknél már elmúlt az újdonság varázsa. – Eleinte tényleg kíváncsian várták a kérdéseimet, de most már inkább úgy van, hogy amikor megkérdezem tőlük: „mi ez a fantasztikus illat?”, ők olyasmiket válaszolnak, hogy „ez csak sós-ecetes chips, Aaaron, egyáltalán nem érdekes”!

Aaron számára azonban azóta is sok az újdonság. Miután kiderült, melyik napon fogják megoperálni, mindenki azzal kezdte traktálni, melyik illat lesz majd számára a legélvezetesebb, és elsőnek a kávéét emlegették. (– Az emberek folyton a kávéról beszéltek – mondja.) Szerencsére az nem okozott neki csalódást, ahogy a második és a harmadik helyezett sem: a szalonna és a virágok. Meglepetésként érte viszont, hogy régóta kedvenc helyeinek, az antikváriumoknak az egyéb örömök mellett még jellegzetes, erős szaguk is van.

Megoldotta azt a régi rejtélyt is, hogy az egyetemi diáktársai közül egyedül neki miért sikerült oly sok pénzt megspórolnia azzal, hogy be tudott rúgni azoktól a szupererős söröktől és almaboroktól, amelyeket nem átallanak célirányosan az italbarátoknak reklámozni. – Azoknak az italoknak szörnyű a szaguk és az ízük – közli felfedezését.

Ettől eltekintve igen nagy élményt jelentett számára, hogy már valóban érezte az ízeket. Gyanítom, hogy időnként az emberek többsége eszik csirkés-majonézes szendvicset, de valószínűleg kevesen reagálnak úgy, ahogyan Aaron tette, amikor a műtét után felépülve elfogyasztotta az elsőt. – El sem tudom mondani, milyen mennyei íze volt annak a szendvicsnek – emlékszik vissza még mindig elragadtatva. – Teljességgel megdöbbentett. Még most is elakad a szavam, ahogy beszélek róla. – Aztán sorra minden étel ugyanígy meglepte (Van egy első íz, aztán egy második, és végül még az utóíz is.) Eliza nagy megkönnyebbülésére a barna mártás már nem kötelező.

Aaron szerint a szaglás újrafelfedezése azért mégsem olyan egyszerű, mint hinnénk. A szagok beazonosítása egy dolog. Viszont úgy tűnik, egészen más dolog megtanulni, hogyan lehet őket kategorizálni. Ez olyan feladat, amit ő a „sötétben tapogatózáshoz” hasonlít. Például folyamatosan tanulnia kell, mitől undorodjon. Az irodájukban nemrég valaki, akinek közismerten erős lábszaga van, futásból érkezve kibújt a cipőjéből. Aaron érezte az erős szagot, azt azonban nem tudta, hogy ezt általában kellemetlennek szokás tekinteni. Így megkérdezte, hogy valaki dezodort használt-e. Igyekszik elsajátítani a készséget, hogy meg tudja különböztetni a szagot az illattól, de eddig nem sok sikerrel.

Másképp fogalmazva: az ő életéből kimaradtak azok az évek, amikor mi megtanultuk, hogy az emberek mely szagokat tartanak taszítónak, és melyeket kedvelhetőnek. E folyamat látszólag természetes, de Aaron tapasztalatai alapján úgy tűnik, tanulni kell.

Szerencsére a tétova pillanatok és kínos helyzetek ellenére („mintha az ember külföldön járna, ahol nem beszéli a nyelvet”) Aaron nagyon örül visszanyert szaglásának. Átalussza az éjszakákat, és nem náthás gyakrabban, mint bárki más. Legfőként pedig még mindig csoda számára a hétköznapi élet számtalan szaga és illata.

A nyár beköszöntével Aaron csalódottan nyugtázta, hogy a lenyírt fű illata, bár tényleg „varázslatos”, nem olyan, mint amilyenre gyerekkorából emlékezett. Ekkor élhette át először, hogy egy illat felidéz emlékképeket. Eliza nemrég ánizst tett az ételbe, és Aaron azt mondja: – Egy édességbolt jutott róla eszembe, ahová a nagypapámmal jártunk. Úgy öt-hat éves lehettem, amikor mindig ánizsos ívet vettünk. Szerettem azt a boltot, és kissrác korom óta nem gondoltam rá. Ez nagyon furcsa, de egyben jó is volt.

Vote it up
Tetszett?Szavazzon rá!