Az ember, aki nem adta fel

Az első színes bőrű diák szívszorító megpróbáltatásai az ötvenes években a déli Arkansas Egyetemén

Kapcsolódó cikkek

A dékán eligazította a leendő joghallgatót. – Előkészítettünk magának egy szobát az alagsorban, hogy ott töltse az óraközi szüneteket. Ne sétálgasson az egyetem területén! A könyveket leküldjük magának a könyvtárból. Hozzon szendvicset, és a szobájában ebédeljen. A térképen bejelölt hátsó útvonalon érkezzen az egyetemre és ugyanott távozzon!

A dékán a jogi kar és az igazgatósági tagok zömével együtt jóváhagyta, hogy felvegyék a 24 éves George Haley-t az Arkansas Egyetem jogi karára. De 1949-et írtak akkor, és a légierőtől leszerelt fiatalember néger volt. A dékán hangsúlyozta, hogy csak a maximális elszigeteltséggel lehet elejét venni az erőszaknak ebben a déli iskolában.

George-ot elszomorította a számára kijelölt életforma. Mehetett volna a Harvard jogi karára, ahol nem kellett volna számkivetettként élnie. Ám amikor utolsó éves volt Atlantában, a Morehouse Főiskolán, apja levelet írt neki: „A szegregáció nem fog megszűnni addig, amíg be nem vesszük a hídfőállásokat ott, ahol vannak. Arkansas kormányzója és oktatásügyi vezetői úgy döntöttek, hogy csöndben kísérletet tesznek az egyetemi integrációra. Neked megfelelők a tanulmányi eredményeid és a vérmérsékleted, és tudtommal Arkansasban van a Dél egyik legjobb jogi egyeteme. El tudom intézni, hogy felvegyenek, ha vállalod a nehézségeket.”

George mélységesen tisztelte és szerette az édesapját, aki főiskolai tanár és a négerek oktatásának úttörője volt. Vállalta a nehézségeket.
 

Haley a nagymamájával, Cynthia Palmerrel leszerelés után. 1943-ban vonult beAz első tanítási napon gyorsan bement alagsori szobájába, letette a szendvicsét az asztalra, majd elindult fölfelé, az órára. Fehér arcok sokasága között haladt, amelyek mind ugyanazt tükrözték: megdöbbenést, hitetlenkedést, aztán fojtogató dühöt. Az előadóterem zsongott a beszélgetésektől, de amint belépett az ajtón, csönd támadt. Megkereste az ülőhelyét. Oldalt volt, a többi hallgató és az előadó között. Előadás közben minden erejével megpróbált odafigyelni arra, amit a tanár mond, de a teremben honoló gyűlölet beszivárgott a tudatába, és kitörölte a gondolatokat.

A második napon nyílt kötözködéssel és fenyegetésekkel fogadták: „Te nigger, mit keresel itt?” „Hé, nigger, menj vissza Afrikába!” Igyekezett nem meghallani, és egyenletes lépésekkel, méltósággal továbbmenni.

A diákok új módokat találtak ki a zaklatására. Reggelenként, amikor bement az alagsori szobájába, az ajtó alatt becsúsztatott trágár és fenyegető üzeneteket talált. Az egyetemtől a városbeli bérelt szobájáig tartó utak próbára tették az idegeit. Egy délután egy kereszteződésnél diákokkal teli autó lassított, és intettek, hogy menjen át. Amint a kocsi elé ért, felbőgették a motort, mire ő hátraugrott, és beleesett a kanálisba. Miközben a kocsi elhúzott, hallotta a nevetést és a megalázó kiáltást: – Hé, előember, miért nem a hátsó lábaidon jársz?
 

Alagsori szobája a Law Review című jogi folyóirat szerkesztősége mellett volt. Ezt a kiadványt a végzős évfolyam 12 legjobb eredményt felmutató hallgatója írta és szerkesztette. George hallott róla, mennyire zokon vették, hogy az ő mosdójukat használja. Egy délután kicsapódott az ajtaja, s ahogy megfordult, arcon találta egy vizelettel teli papírzacskó. Ezután kulcsot akartak adni neki a tanári mosdóhoz, de nem fogadta el. Inkább semmi folyadékot nem fogyasztott a nap folyamán, hogy ne kelljen használnia a mosdót.

Aggódni kezdett amiatt, hogy a lekezelő bánásmód passzív elfogadása esetleg tönkreteszi őt, lerombol valamit a személyiségéből. Nem volna jobb, ha ő is gyűlölne, visszavágna? Hosszú, gyötrelmes levelekben tárta fel gondjait apjának és bátyjának. Az édesapja így válaszolt: „Soha ne feledd, hogy úgy viselkednek, ahogy félelemből szokott az ember. Attól félnek, hogy a jelenléted valamiképp árt az egyetemnek, következésképp az ő esélyeiknek az életben. Légy velük türelmes. Adj nekik lehetőséget arra, hogy megismerjenek, és megértsék, hogy nem jelentesz veszélyt.”

Másnap George egy felfüggesztett hurkot talált alagsori szobájában.

Három évig szolgált a fegyveres erőknél, mielőtt főiskolára, majd 24 évesen a jogi egyetemre mentA bátyja azt írta: „Tudom, hogy nehéz, de ne feledd, hogy az egész népünk veled van gondolatban és imában.” George fanyar mosollyal olvasta ezt. Azon gondolkodott, mit szólna a bátyja, ha tudná, hogy a városban a négerek milyen kínosan kerülik őt. Tudták, hogy csak egy hajszál választja el őt az erőszakos megnyilvánulásoktól, és nem akartak a közelben lenni, amikor az kirobban. Csak kevesen bátorították. Egy egyházi gondnok gyűrött egydollárost akart neki adni, hogy hozzájáruljon a költségeihez, mondván: – Este dolgozom, fiam. Hazaúton látom, hogy ég nálad a lámpa.

A késő esti tanulás dacára George épphogy átment az első félévi vizsgákon. Az volt a baj, hogy az órákon alig tudott gondolkodni, teljesen lekötötte az őt körülvevő gyűlölet. Ezért a második félévben George a légierőnél tanult gyorsírásfélével gondosan lejegyezte tanárai minden szavát. Aztán esténként kitörölte fejéből az aznapi zaklatásokat, és bemagolta az előadások anyagát.
 

A tanév végére George közel 13 kilót fogyott, fizikailag és lelkileg egyaránt kimerülten kezdte meg a vizsgaidőszakot. Valahogy összeomlás nélkül be is fejezte, de úgy érezte, mégis megbukott. Megtett minden tőle telhetőt, így már emelt fővel távozhat.

Aznap délután, amikor az eredményeket kihirdették, bement alagsori szobájába, és az asztalra borult. Kopogtak az ajtón, és kiszólt: – Gyere be! – Alig tudott hinni a szemének. Négy csoporttársa lépett be a szobába. Egyikük azt mondta: – Most tették ki az eredményeket, a tiéd a legjobb. Arra gondoltunk, örülni fogsz a hírnek. – Aztán kihátráltak a szobából.

Megdöbbent, aztán megkönnyebbülést érzett, hogy nem kell bukásról beszámolnia a családjának.

A következő szemeszterben jelentősen csökkent az ajtó alatt becsúsztatott gyűlölködő üzenetek száma, és vonakodva bár, de kezdték tisztelni tanulmányi eredményeiért. Mégis, bárhová ment, úgy néztek rá, mint egy állatkerti teremtményre.

Egy napon levelet kapott: „Megrendezzük a fajok közti kapcsolatok vasárnapját, és örömmel vennénk, ha ön is részt venne a beszélgetésben.” A Westminster Presbiteriánus Diákalapítvány titkára írta alá a levelet. Első reakciója a harag volt. Hol voltak ezek a jótét lelkek, miközben ő a poklok kínjait állta ki? Mérgében eltépte a meghívót, és a papírkosárba dobta. De aznap éjjel nyugtalanul hánykolódott. Végül felkelt, és megírta, hogy elfogadja a meghívást.

George a bátyjával, AlexszelA templomban fiatal nők és férfiak csoportja várta. A kézfogások túl sietősek, a mosolyok túl szélesek voltak. Végre felállt az elnök, hogy bemutassa George-ot. Azt mondta: – Reméljük, hogy Mr. Haley elmondja majd nekünk, mit tehetünk mi mint keresztény testület...

George felállt, és határozott léptekkel ment az emelvény felé. A bevezető szavak hatására érzések vihara támadt fel benne. Elfelejtette gondosan előkészített beszédét. – Mit tehetnek? – fakadt ki. – Beszélhetnek velem!

Egyszer csak minden, ami felgyülemlett benne, elkezdett kiáramlani. Elmondta nekik, milyen az, ha valakit ellenségként kezelnek a saját hazájában; mit művel az a lélekkel, ha valakit üldöznek, holott a bőrszínén kívül más bűne nincs; milyen az, ha az ember már-már azt hiszi, Krisztus tanításai nem érvényesek ebben a világban. – Felébredt bennem a gyűlölet – vallotta be. – Minden lelkierőmet latba vetettem, hogy leküzdjem, de nem sikerült. – Könnyezve ült vissza a székére.

A csendet lelkes tapsvihar törte meg. Miután az elnöknek végre sikerült helyreállítania a rendet, George-ot egyhangúlag a csoport tagjává választották. Attól fogva minden hétvége egy részét a Westminster Házban töltötte, egyszerűen jólesett emberek társaságában lennie.
 

Az egyetemen is kezdett némi enyhülés mutatkozni. George csoporttársai lassanként szóba elegyedtek vele, eseteket vitattak meg. Egyszer fültanúja volt, amikor néhányan egy jogi kérdést taglaltak, majd egyikük azt mondta: – Menjünk le, kérdezzük meg Haley-t a Hurokszobában. – Csak egy pillanatra háborodott fel, aztán elmosolyodott.

Másodév vége felé egy végzős, mintegy mellesleg, megkérdezte tőle, miért nem ír cikkeket a Law Review-ba. A hagyományok szerint csak a legjobb hallgatók kaptak ilyen felkérést, és őt büszkeség töltötte el.

Csak a harmadik és egyben utolsó tanévre visszatérése után határozta el, hogy bemegy az egyetem menzájára. Nem igazán akart menni. Ebben az utolsó évben pihenni vágyott, egy kicsit elengedni magát. De ő nemcsak a tanulás miatt járt erre az egyetemre.

Odament, és beállt a sorba a pultnál. A többi diák eltávolodott tőle. Már majdnem mindent rárakott a tálcájára, amikor három, előtte álló, jól megtermett diák elkiáltotta magát: – Velünk akarsz enni, nigger?

Meglökték, a tálca kiesett a kezéből, az eltörő tányérok csörömpöltek. Miközben George lehajolt, hogy fölvegye, izzó pillantást vetett támadóira, és akkor először visszakiáltott: – Felnőttek vagytok! Nőjetek is fel! – tettetett ijedtséggel húzódtak el tőle.

George remegve szedegette össze az ételt a földről, és elindult egy szabad asztal felé. Lehajtott fejjel nézte a tányérokat. Egyszer csak megállt mellette egy kopaszodó diák a tálcájával, és megszólította: – Miller Williams vagyok. Leülhetek ide? – George bólintott. Minden szem kettejükre szegeződött. „Niggerimádó”, gúnyolták a fehér diákot.

Miller Williams aligha volt az. – Hoxie-ban születtem, Arkansasban – mondta. – Azóta is Délen élek. De ami itt történik, az nincs rendjén.

Aznap később Williams elvitt néhány diákot George szobájába egy tisztázó megbeszélésre. – Minden nigger kést hord magánál? – George kiürítette a zsebeit, kés sehol. – Milyen gyakran fürdesz? – Mindennap – felelte George. – Igaz az, hogy fehér lányokra vágytok? – George fényképeket mutatott nekik egy néger lányról, akinek a szülővárosában udvarolt.

A találkozó után ezt írta a bátyjának: „A fajok közötti kapcsolatok javítása legalább 50 százalékban egyszerű kommunikáción múlik. Most, hogy néhány fehérrel már tudok beszélni, rájöttem, hogy az előítéleteket szörnyű tévképzetek okozzák.”

Az utolsó év egyre inkább a diadal időszakává vált, nemcsak George számára, hanem azoknak a fehér diákoknak is, akik hátra tudták hagyni prekoncepcióikat. Amikor egy diák odasomfordált hozzá, és azt mondta: „Írtam neked egy levelet, amiért bocsánatot kérek”, George kezet nyújtott neki, és a diák elfogadta. Egy másik cigarettával kínálta, s George, aki nem dohányzott, elpöfékelte, tudván, hogy több volt ez, mint egy gesztus.

Felkérték a Law Review munkatársának, és az írása elnyerte az Arkansas Law Review részvénytársaság díját. Az ő nyertes dolgozata képviselte az egyetemet egy országos versenyen.

A tanszék próbaperes védőügyvédnek választotta, Law Review-beli kollégái pedig olvasószerkesztőnek tették meg, akinek az volt a feladata, hogy kiválogassa a megjelenésre érdemes cikkeket.
 

A tanév a vége felé közeledett, és őt elégedettség töltötte el, amiért a céljai többségét sikerült elérnie. De a régi kísértet újra feltámadt. Néhány kiváló öregdiák minden évben visszatért egy tanszéki bankettre, hogy köszöntsék a Law Review munkatársait. George szorongva gondolt arra, hogy mi fog történni. És akkor este, amikor George belépett a hotel bankett-termébe, pontosan az történt, amitől félt. Amint meglátták az öregdiákok, megfagyott a levegő a teremben.

George émelygett. Egy falatot sem tudott enni. Elérkezett a beszédek ideje. A jogi kar dékánja, Robert A. Leflar üdvözölte az öregdiákokat, aztán egyenként bemutatta a diák szerkesztőket. Örökkévalóságnak tűnt a nevek sora, és George érezte, hogy ráfagyott a mosoly az arcára.

Haley ma
Nehéz elhinni, hogy bárki valamikor is gyűlölte George Haley-t. 87 évesen is energikus, mozgékony, mosolygós, nyílt és barátságos. Tud viccet mondani, és vég nélkül mesélhetne történeteket hosszú pályafutásából, amelynek során egy ideig még az Egyesült Államok nagykövete is volt Gambiában.

A Maryland állambeli Silver Springben lévő otthonában, ahol az 58 éve feleségül vett Dorisszal él, a falakon az eredményeit tanúsító fényképek és dokumentumok sorakoznak, köztük az őt ifjabb Martin Luther Kinggel megörökítő fényképek, akit a főiskolán ismert meg és akivel King haláláig barátok maradtak. Otthoni dolgozószobájában Haley visszaemlékezett arra, milyen volt az egyik első színes bőrű diáknak lenni egy déli jogi egyetemen, akit nem másért, csakis a bőre színe miatt gyűlöltek. Sok sérelem érte, de ezek nem változtatták meg. – Egyáltalán nem sérültem – mondta.

Ebben az igazán rendkívüli emberben talán ez a leginkább rendkívüli.

Leflar dékán azt mondta: – A következő fiatalember ugyanannyi, ha nem több tiszteletet érdemel, mint jogi karunk bármely más hallgatója.

Tizenegy szék csúszott hátra, tizenegyen álltak fel. A Law Review szerkesztői, akik mind George-ra néztek, és lelkesen megtapsolták. Aztán az egész tanári kar felállt, éljenzéssel tetézve a tapsot, végül a korábban ott végzettek is felálltak, az amerikai Dél-ről érkezett bírák, ügyvédek és politikusok. Az ováció viharossá vált. – Beszédet! Beszédet! – kiáltozták. George Haley föltápászkodott. Egy szót sem tudott szólni, mert sírva fakadt. De ez is egyfajta beszéd volt.

Most, tíz év múltán George köztiszteletben álló ügyvéd a Kansas állambeli Kansas Cityben. 1955 óta helyettes városi ügyész. A gyülekezete gazdasági vezetője, számos néger üzleti vállalkozás megalapításában segédkezett, és az Ifjú Republikánusok helyi szervezetének alelnöke.
 

A régi diáktársak közül sokan ma George közeli barátai, de talán leginkább az az emberi gesztus érintette meg, amikor néhány éve felhívta az a Miller Williams, aki annak idején leült mellé a menzán. Williams, aki most angolt tanít a Louisiana Állami Egyetemen, azért hívta fel, hogy tudassa vele a kislánya megszületését. – Lucy meg én arra gondoltunk – mondta –, hogy volna-e kedved a keresztapja lenni.

Ez az egyszerű kérés egyszer s mindenkorra valóságossá tette a két ember közötti szeretetet és tiszteletet. George tudta, hogy a hosszú küzdelem és a sok fájdalom megérte. Tudta azt is, hogy igaza volt az édesapjának, amikor azt mondta: „Légy velük türelmes. Adj nekik lehetőséget arra, hogy megismerjenek.”

Én is tudom. Mivel George bátyja vagyok.