Az este, amikor találkoztam Einsteinnel

Annak idején a zene semmit sem jelentett nekem. Aztán a világ legnagyobb elméje rávezetett a szeretetére

Kapcsolódó cikkek

Amikor még nagyon ifjú voltam, és éppen csak elkezdtem a pályámat, vacsorára hívtak egy kiváló New York-i emberbarát otthonába. Vacsora után a háziasszonyunk hatalmas szalonba vezetett bennünket. Ahogy a többi vendég beszállingózott, két lehangoló részletre figyeltem fel: a szolgák apró, aranyozott székeket rendeztek hosszú, pedáns sorokba, és elöl pedig, a falnak támasztva hangszerek sorakoztak.

Nyilvánvalóan egy kamarazenei est csapdájába estem. Azért használom a „csapdájába estem” kifejezést, mert abban az időben a zene semmit sem jelentett nekem. Gyakorlatilag botfülem van – csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudom megidézni akár a legegyszerűbb dallamot is, és a komolyzene számomra csak zajok egymásutánját jelentette. Úgyhogy azt tettem, amit csapdába eséskor tenni szoktam: leültem, és amikor elkezdődött a zene, igyekeztem intelligens, elismerést tükröző arckifejezést produkálni, miközben belülről „becsuktam” a fülemet, és elmerültem önnön, a helyzethez semmilyen módon nem kapcsolódó gondolataimban.

Egy idő után észrevettem, hogy a körülöttem lévő emberek tapsolnak, ezért úgy döntöttem, hogy most már biztonságos „kinyitni” a fülemet. Azonnal meghallottam a jobb felől érkező kedves, de meglepően éles hangot: – Kedveli Bachot?

Körülbelül annyit tudtam Bachról, amennyit a nukleáris maghasadásról. De ismertem a világ egyik leghíresebb arcát, a kócos, fehér hajkoronával és az állandóan a fogai között lógó pipával. Albert Einstein mellett ültem.

– Nos... – nyögtem ki feszengve, és úrrá lett rajtam a tétovaság. Egy laza, hétköznapi kérdést tettek fel nekem. Csak hasonlóan lazán, köznapian kell válaszolnom. De a szomszédom különleges szemének pillantásából azt véltem kiolvasni, hogy nem csak az elemi udvariasság kötelezte a kérdés feltevésére. Függetlenül attól, hogy tulajdonítottam-e bármi jelentőséget önmagamnak a társalgásunkban, e férfiú nagyon fontosnak tartotta saját közreműködését. Úgy éreztem, hogy neki még a legkisebb, leglényegtelenebb dolgokban sem szabad hazudni.

– Semmit sem tudok Bachról – feleltem sután. – Soha nem hallottam egyik művét sem.

Einstein kifejezőnek mondható arcán ekkor a meghökkent csodálkozás futott át. – Még soha nem hallotta Bach zenéjét?

Einstein gyermekkorában kezdett hegedülniAz ő szájából ez úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy még soha nem fürödtem. – Ez nem azt jelenti, hogy nem akarom kedvelni Bachot – vágtam rá gyorsan. – Csak botfülű vagyok, vagy majdnem botfülű, ezért még senki zenéjét nem hallottam igazán.

Az idős férfi arcán ekkor kiütközött az aggodalom. – Velem jönne, kérem? – tette fel hirtelen a kérdést.

Felállt, és karon ragadott. Felálltam. Mialatt keresztülvezetett a zsúfolt szobán, zavaromban mindvégig a szőnyegre szegeztem tekintetemet. A tanácstalanság kiváltotta erősödő mormogás kísérte lépteinket a folyosóig. Einstein erre ügyet sem vetett.

Egyenesen az emeletre vezetett. Nyilvánvalóan jól ismerte a házat. Az emeleten kinyitott egy ajtót, amely könyvespolcokkal borított dolgozószobába nyílott, majd becsukta az ajtót mögöttünk.

– Nos – kezdte halvány, szomorkás mosollyal –, akkor most elárulná nekem, mióta érez így a zene iránt?

– Amióta élek – válaszoltam, rettentő kínban. – Azt szeretném, professzor úr, ha visszamenne a földszintre és tovább hallgatná a zenét. Az, hogy én nem élvezem, igazán nem számít.

Einstein megrázta a fejét, és elkomorult. – Mondja, kérem, van olyan zene, amit kedvel?

– Hát... szeretem az olyan dalokat, amelyeknek szövegük van és az olyan zeneszámokat, amelyeknek követni tudom a dallamát – válaszoltam.

Elmosolyodott, és bólintott, nyilvánvalóan örült a válaszomnak. – Tudna esetleg példát mondani?

– Bing Crosbytól például akármi jöhet – kockáztattam meg.

Ismét bólintott, felélénkülve. – Remek!

A szoba sarkába ment, felnyitott egy lemezjátszót, és lemezeket kezdett előhúzni. Talpig zavarban néztem. – Megvan! – mondta végül mosolyogva.

Felrakta a lemezt, és egy pillanattal később a szoba megtelt Bing Crosby Amikor az éjszaka kékje találkozik a nappal aranyával című dalának nyugodt, elringató hangjaival. Einstein rám mosolygott, miközben pipája szárával jelezte a ritmust. Három vagy négy zenei frázis után leállította a lemezjátszót. – És most elmondaná nekem, kérem, hogy mit hallott?

Az tűnt a legegyszerűbb válasznak, ha eléneklem a hallottakat. Ezt tettem, miközben kétségbeesetten próbáltam nem hamisan énekelni, és megakadályozni a hangom elcsuklását. Az Einstein arcán megjelenő kifejezés olyan volt, mint a napfelkelte. – No látja! – kiáltotta boldogan, amikor befejeztem. – Önnek van hallása!

Motyogtam valamit arról, hogy ez az egyik kedvenc dalom, amit már több százszor hallottam, úgyhogy ez nem bizonyít semmit. – Badarság! – mondta erre Einstein. – Mindent bizonyít! Emlékszik az első számtanórájára az iskolában? Képzelje el, hogy amikor legelőször került kapcsolatba számokkal, a tanára feladatául adta volna egy probléma megoldását, mondjuk egy bonyolult osztást vagy törtekkel kapcsolatos műveletet. Meg tudta volna oldani?

– Nem, természetesen nem.

– Épp erről van szó! – Einstein diadalmas mozdulatot tett a pipája szárával. – Lehetetlen lett volna, és ön pánikkal reagált volna, bezárva tudatát az osztás és a törtek előtt. Ez lett volna a tanára apró hibájának logikus következménye, valószínűleg egész életére megfosztva önt az osztás és a törtszámok szépségétől.

A pipaszár újabb hullámot rajzolt a levegőbe. – De az ön első számtanóráján egyetlen tanár sem lett volna ilyen bolond. Az alapvető dolgokkal kezdte volna – aztán, amikor már elsajátította a legegyszerűbb problémák kezelését, elvezette volna a bonyolult osztási és törtszámokkal végzett műveletekig.

– Ugyanígy van ez a zenével is. – Einstein kezébe vette Bing Crosby lemezét. – Ez az egyszerű, bájos kis dal olyan, mint az egyszerű összeadás és kivonás. Ön a mesterévé vált. Most továbbmegyünk valami bonyolultabb felé.

Egy másik lemezt tett fel. John McCormack A trombitásának aranyló hangjai töltötték be a szobát. Néhány taktus után Einstein megállította a lemezt. – Elénekelné, amit hallott? – kérte.

Meglehetős zavarban, de önmagam számára is meglepő pontossággal tettem eleget a kérésének.

Einstein olyan arckifejezéssel nézett rám, amilyent életemben csak egyszer, apámon láttam, amikor a középiskolai érettségit követő ballagási ünnepségen a beszédemet hallgatta. – Kiváló! – közölte Einstein, amikor befejeztem az éneklést. – Remek! Most ezt!

Az „ez” egy Caruso által előadott ária számomra felismerhetetlen töredéke volt, a Parasztbecsület című egyfelvonásos operából. De valamelyest mégis sikerült reprodukálnom a híres tenor énekelte hangokat. Einsteinből sugárzott az elismerés.

Carusót legalább tucatnyi másik énekes követte. Elámulva figyeltem, hogy ez a nagy ember, akivel csupán a véletlen hozott össze, teljesen belefeledkezett abba, amit csináltunk, mintha én jelenteném számára az egyetlen gondot.

Végül szöveg nélküli zeneművek felvételeihez érkeztünk, amelyeket Einstein instrukciójára dúdolnom kellett. Amikor egy-egy magas hanggal kellett megbirkóznom, Einstein nyitott szájjal hátravetette a fejét, így segítve elérnem az elérhetetlennek tűnőt. Bizonyára kielégítőnek tartotta a próbálkozást, mert hirtelen kikapcsolta a lemezjátszót. – Nos, fiatalember – mondta, miközben belém karolt –, most már készen állunk Bachra!

Amikor visszatértünk a szalonba, az ülőhelyeinkhez, a muzsikusok éppen egy új zenedarab előadásához hangoltak. Einstein elmosolyodott, és bátorítón megpaskolta a térdemet. – Csak engedje meg önmagának, hogy hallja a zenét – suttogta. – Ez minden!

Természetesen nem ez volt minden. Az erőfeszítés nélkül, amelyet Einstein egy vadidegen érdekében kifejtett, soha nem hallottam volna úgy Bach Vadászkantátáját, ahogy azon az estén, először életemben. Azóta számtalanszor meghallgattam. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogom unni. Mert soha nem hallgatom egyedül. Mindig egy alacsony, kissé testes, kócos, ősz hajkoronát viselő, fogai közé kialudt pipát szorító férfi mellett ülök, aki meleg tekintetében a világ összes csodáját őrzi.

Amikor a koncert véget ért, őszinte tapsomat hozzáadtam a többiekéhez.

Háziasszonyunk ekkor szemrehányón odafordult hozzánk. – Nagyon sajnálom, Einstein professzor, hogy a koncertnek oly nagy részéről távol maradt – mondta, rám szegezve jeges tekintetét.

Einstein és én felpattantunk ültünkből. – Én is sajnálom – felelte Einstein. – Azonban fiatal barátomat és engem az ember által végezhető legnagyszerűbb tevékenység foglalt el.

Háziasszonyunk zavarba jött. – Valóban? – kérdezte. – És mi volt az?

Einstein mosolygott, és átölelte a vállamat. Aztán kimondta azokat a szavakat, amelyek – legalábbis egy iránta végtelen elfogultságot érző személy számára – a sírfeliratát alkotják: – A szépség határának egy újabb részletét sikerült megnyitnunk.
 

Az 1998-ban elhunyt Jerome Weidman regény- és forgatókönyvíró, Pulitzer-díjas színműíró volt. Ő a szerzője az I Can Get It for You Wholesale című musical librettójának, amelyben Barbra Streisand debütált a Broadwayn. Az este, amikor találkoztam Einsteinnel a Reader’s Digest 1955. novemberi kiadásában jelent meg először, és ez a mű az archívumunk egyik legkeresettebb darabja.

Vote it up
220
Tetszett?Szavazzon rá!