Az idegen, akitől megváltozott az életem

Joni Rodgers megleli a hozzá illő férfit, miközben utazó színtársulatukkal áthaladnak a városon

Kapcsolódó cikkek

Parányi színtársulattal utazgattam 1983-ban, varietészerű előadásokkal léptünk fel bárhol, ahol fejenként 25 dollárt kereshettünk, és még annyit, amennyi elég volt benzinre, hogy rozzant sárga buszunkon eljussunk a következő kisvárosba.

Amikor február elején a montanai Bozemanon haladtunk át, az erős havazás lelassította útitempónkat. A rádió figyelmeztetést recsegett a jeges utakról és a rossz látási viszonyokról, ezért úgy döntöttünk, igénybe vesszük barátaink vendégszeretetét, akik a Hegedűs a háztetőnt adták elő a Montanai Állami Egyetemen. Megnézzük a darabot, beugrunk néhány bárba, elalszunk egy kanapén: ennél visszafogottabb már nem is lehet a húszas évei elején járó vándorénekes.

Az előadás után a függöny mögött magamra kanyarítottam a kabátomat, és a Ha én gazdag lennéket dúdoltam. Kicsapódott egy súlyos vasajtó, utat engedve egy löket jeges légáramlatnak, majd fémes dörrenéssel zárult be a két férfi mögött, akik toporogva verték le a havat a csizmájukról. Egyikük nagydarab, mackószerű alak vastag gyapjúpulóverben és lábszárvédőben, a másik olyan magas és vézna, mint egy kéményseprő, kék, kétsoros tengerészkabátban.

– … de én csak annyit mondok, jó lenne valami komolyabb darabot látni – mondta az egyik. – Csehovot, Ibsent, csak ne ezt a zenés könnyűséget.

– Tessék? – fortyantam fel dühösen. – Aki azt állítja, hogy a musical nem komoly műfaj, bizonyára nem sok Shakespeare-t olvasott életében!

Felvilágosítottam őket, hogy én egy „profi komika” vagyok, aztán ironikus stílusban kiselőadást tartottam nekik a Hegedűs a háztetőn jelentőségéről. Harsány kirohanásom leheletnyi jeges párafelhőt hagyott maga után a levegőben. Éreztem pökhendiségemet, miközben a tengerészkabátos kéményseprő a szemét forgatva arrább somfordált.

A mackó pár percig csak állt ott, barna szemében könnyed mosoly. Aztán átölelt, és azt súgta: – Szeretlek.

Annyira meghökkentem, hogy mélyen beszívtam a levegőt – tél, gyapjú, kávé és frissen sült kenyér illatát –, aztán egy suta tréfával eltaszítottam, mondván: –Vigyázat! Paprikaspray van nálam.

– Oké – mondta, és bariton hangján teli szájjal felnevetett. – Na, jöjjön, sétáljunk egyet. Élvezni fogja.

A riadalom és a kétely vívta bennem harcát a tarkómon lassan szétterjedő, megmagyarázhatatlan melegséggel. – Jeges sötétben sétálgatni egy vadidegennel egyáltalán nem kellemes – jegyeztem meg. Futó pillantást vetettem a viseltes lábszárvédőkre. – Netán sífutást tervez?

– Biciklizem – felelte, aztán minden mentegetőzés nélkül hozzátette: – Járművek között tekerek.

Várakozón nyitotta ki és tartotta meg a súlyos ajtót. Én a táskámból a kabátzsebembe csúsztattam a paprikasprayt, majd követtem szívem szavát ki, a tiszta, csillagos éjszakába.

– Mit olvas most? – kérdeztem, mert ez a kérdés mindig kapukat nyit meg. Rendszeresen ezt kérdeztem a buszmegállóban várakozó apácáktól, a borbélytól, akinél hetente egyszer fizetség ellenében felmostam a padlót, idősebb hölgyektől és gyerekektől a parkban. A „Mit olvas most?” számos, kedvencemmé váló könyvvel és kedves emberekkel ismertetett meg.

A mackónak erre is megvolt a válasza.  – A Chesapeake-et. Olvasta?

– Nem, de imádom James Michenert – feleltem. – Tizenkét évesen teljesen beleszerettem a Hawaiiba, és megfogadtam, ha egyszer lányom születik, Jerushának fogom nevezni, a hősnő után.

– Jókora könyv ez egy 12 évesnek.

– Nem volt tévénk. Én meg különc voltam.

Újra az a szétáradó, bariton hangú nevetés. – Irodalom: a menthetetlen maradiak végső menedéke.

– Ugyanez mondható el arról is, aki lábszárvédőben biciklizik.

A társalgás a könyvekről és a színházról természetes módon a politikára és mindkettőnk személyes élettörténetére terelődött.
 

Az idő tájt, minthogy a bulizós művészcsajok életét éltem, középnyugati, konzervatív családunknak én voltam a fekete báránya; határtalanul élveztem a szabadságomat és a zabkásából álló, egyhangú étrendemet. Ő a keleti parton nőtt fel, zűrös családban. Kábítószer és alkohol tarkította göröngyös útja során egyszer csak számára is elérkezett a megvilágosodás pillanata, amikor éles jobbkanyarral már-már szerzetesi életmódra váltott egy parányi hegyvidéki házban. Aszketikus élete magányos volt, ugyanakkor tartalmas: kenyeret sütött egy helyi vendéglőben, fát hasogatott a fűtéshez, és távol tartotta magát a bonyodalmaktól.

– Ez bizonyára piszok unalmasan hangzik magának – mondta.

– Haláli unalmasan, de ne aggódjon – feleltem, megveregetve a karját. – Egy nap majd talán újra eszébe jut, hogyan kell bulizni.

Megvonta a vállát. – Egy nap talán majd maga felejti el.

Arról beszélgettünk, milyen dolgokat igyekeznek elkerülni az emberek akkor, amikor megpróbálnak jó benyomást tenni a másikra: hogy a reményeket meghiúsítják a hibák, a kapcsolatokat tönkreteszik az emberi fogyatékosságok. A buszom reggel továbbindult, többé nem látjuk egymást, nem volt értelme, hogy megjátsszuk magunkat egymás előtt.

Hidegtől elgémberedett ujjakkal, érzéketlenre dermedt arccal egy étteremben leltünk menedékre, szemtől szemben ültünk egymással egy vörös műanyag borítású bokszban. Kettőnknek együtt annyi pénzünk volt, hogy rendeljünk egy kis halom hajdinapalacsintát. Megérkezett néhány reggeli lap, és mi kávéscsészével a kezünkben megfejtettük a keresztrejtvényt.

Felkelt a nap, és amint kiléptünk az étteremből, éreztük, hogy fúj a tél végi langyos szél. Az ereszekről már csorgott a víz, a fákon és a telefonkábeleken olvadásnak indultak a jégcsapok. Montanában mindig ez történik a tél közepén: eláll a hóesés, és a hideg csontig hatol, aztán egyszerre olyan langyos és derült lesz az idő, akár húsvétvasárnap reggel.

Egy percre se hidd el! – mondja magának az ember, miközben az utcák pisztrángos patakokká változnak, ám az érzés puszta öröme bolonddá teszi az embert. Odahagy sálat-kesztyűt-sapkát az akasztón, az ajtó mögött. Tudja, hogy még mindig tél van, de ez minden, amit tud; amiben hisz, az a langyos szél, az indián törzsről elnevezett csinúk.

A mackó a kabátzsebében tartotta a kezemet, mialatt csöndben ballagtunk vissza a társulat buszához. Mielőtt megcsókolt, megkérdezte tőlem, hogy készen állok-e. Hogy mire, arról fogalmam sem volt, de én úgy éreztem, készen állok. Meglepően készen.

– Kívánom, hogy legyen csodálatos élete – mondtam neki.

– Magának is – felelte, majd kényszeredetten biccentett, és távozott.

A busz lassan vánszorgott a latyakban, nehézkesen kaptatott át a hegyeken egy városba, ahol szerződésünk szerint egy ütött-kopott, régi operaházban kellett fellépnünk.

A pénztáros fickó rögtön kiszúrta, hogy bulizós csaj vagyok, aki egész éjjel fent lehetett, és hívott, tartsak vele egy gyógyitalra a szomszédos bárba előadás előtt, de akkor már nem értettem, vajon addig mit találtam olyan szórakoztatónak az ilyesmiben.

Később az este folyamán, mialatt a színpadon, a rivaldafényben a szerepemet játszottam, valahonnan a közönség soraiból meghallottam a mackó jellegzetes bariton nevetését. Az előadás után ott várt rám az ajtónál. Nem törődtem azzal, hogy megkérdezzem, hogyan került oda.

Ő pedig nem kérdezte meg tőlem, hova akarok menni.

Nem hiszem, hogy létezik „szerelem első látásra”, de talán vannak pillanatok, amikor Isten, a sors vagy valami kozmikus humorérzék két dadogó emberi szív láttán megrökönyödve felkiált: – Ó, az ég szerelmére!

Pár hónapra rá feleségül mentem a mackóhoz a kis háza feletti réten, Bridger Mountainsben. Nem menekültünk meg attól a kemény munkától, melyet egy hosszú házasság fenntartása kíván, de jóban-rosszban, betegségben és egészségben, az a felhőtlen pillanat, a langyos szellő keltette káprázat valahogy kitartott 30 évig.

Nevetünk. Olvasunk. Én főzök, ő kenyeret süt. Reggelenként együtt oldjuk meg az aznapi keresztrejtvényt.

A lányunk, Jerusha, és a fiunk, Malachi Blackstone (nevét a dédapja után és a Chesapeake-öböl egyik szigetéről kapta) azt mondja, haláli unalmasak vagyunk.

Hallgatjuk az ő huszonéves dumáikat, és mosolygunk.

Vote it up
212
Tetszett?Szavazzon rá!