Az igazi Layla

A rocktörténet egyik legcsodálatosabb szerelmes dalának ma már nagymamakorú ihletője, Pattie Boyd elmeséli a történetét

Kapcsolódó cikkek

 

By 1969 George Harrison and I had been together for five years, married for three. We still loved each other, but life was not idyllic.

The previous year we had visited India to learn how to meditate with Maharishi Mahesh Yogi. After we returned, George retreated into himself. He had become very intense, and it had taken the lightness out of his soul. He continued the meditation and the chanting, and his prayer wheel was never far from his hand.

And there were other women. In India he had become fascinated by the god Krishna, who was surrounded by young maidens. He came back wanting to be some kind of Krishna figure. I was friendly with a French girl who was going out with Eric Clapton. She was flirtatious with George, but so were a lot of girls. Then she and Eric broke up, and she came to stay with us. Something was going on between them, and I questioned George. He told me my imagination was running away with me.

Lots of people stayed with us in those days, mostly friends of mine, family and musicians. Eric Clapton was one of the musicians. He had played on a couple of albums with George, had been in the Yardbirds, Cream, and Blind Faith.

I first met Eric in 1967 at a party Beatles manager Brian Epstein gave after a Cream concert in London.

Eric was held in awe by his fellow musicians for his guitar playing, and graffiti declaring that “Clapton is God” had been scrawled on the London Underground. He was incredibly exciting to watch on stage, very sexy, and played so beautifully.

Eric and George became close friends; they played, wrote music and recorded together. I was aware that he found me attractive—and I enjoyed the attention he paid me. It was hard not to be flattered when I caught him staring at me or when he chose to sit beside me or complimented me on what I was wearing or the food I made, or when he said things he knew would make me laugh or engaged me in conversation. These were all things that George no longer did. 

1969-ben George Harrison és én öt éve éltünk együtt, három éve házasságban. Még szerettük egymást, de az életünk nem volt idilli.

Egy évvel korábban Indiába utaztunk, hogy meditációt tanuljunk Maharisi Mahes jógitól. Visszatérésünk után George magába zárkózott. Olyan intenzív szellemi életet élt, hogy az kiűzött minden könnyedséget a lelkéből. Folytatta a meditálást, és kántált, s az imamalmot is mindig a keze ügyében tartotta.

És ott volt a többi nő. Indiában Krisna isten bűvölte el, akit fiatal papnők vettek körül. Visszatérve maga is egyfajta Krisna-figurává akart válni. Összebarátkoztam egy francia lánnyal, aki Eric Claptonnal járt. Sok más lányhoz hasonlóan ő is flörtölni kezdett George-dzsal. Aztán amikor Erickel szakítottak, a lány odaköltözött hozzánk. Volt valami köztük, és én rákérdeztem George-nál. Azt mondta, elragadott a képzeletem.

Akkoriban egy csomó ember lakott nálunk, főként az én barátaim, rokonok, zenészek. Az egyik zenész Eric Clapton volt. Egypár nagylemezen együtt játszott George-dzsal. Tagja volt a Yardbirdsnek, a Creamnek és a Blind Faithnek.

Először 1967-ben találkoztam Erickel egy partin, amelyet Brian Epstein, a Beatles menedzsere adott a Cream egyik londoni koncertje után.

Zenésztársai csodálták Ericet gitárjátékért, a londoni metrón pedig felfirka hirdette: „Eric az Isten”. Hihetetlenül izgalmas volt figyelni a színpadon, annyira szexi volt és olyan gyönyörűen játszott.

Eric és George közeli barátok lettek: együtt játszottak, komponáltak és készítették a lemezfelvételeket. Észrevettem, hogy tetszem Ericnek. Persze hízelgett nekem, amikor láttam, hogy bámul, vagy amikor éppen mellém akart leülni, és a ruhámat vagy a főztömet dicsérte. Vagy amikor igyekezett megnevettetni vagy bevonni a beszélgetésbe. George már nem csinált ilyeneket.

Pattie és George 1971-benPattie és Eric egy hollywoodi bulin 1975-ben

In March 1970 George and I moved into a new house called Friar Park, near Henley-on-Thames, Oxfordshire. It had 25 bedrooms, a ballroom, a huge kitchen and hall, two lodges and a gatehouse.

There was room enough for George to have the recording studio he always wanted.

But the house was so enormous, and there were always so many people around, that we never had the intimacy we’d enjoyed earlier. Most of the time, even when George was in the house, I didn’t know where he was. At meals, if he was there, many other people were at the table; and even though we shared a bed, he was often in his recording studio or meditating half the night.

In the kitchen one morning, I opened a letter addressed to Pattie Harrison, Friar Park. In small, immaculate writing, with no capital letters, I read: “as you have probably gathered, my own home affairs are a galloping farce, which is rapidly degenerating day by intolerable day…. it seems like an eternity since I last saw or spoke to you!”

It began “dearest 1.” He needed to ascertain my feelings: did I still love my husband or did I have another lover? More crucially, did I still have feelings in my heart for him? He urged me to write and tell him: “please do this, whatever it may say, my mind will be at rest…. all me love e.”

I assumed it was from some weirdo. I did get fan mail from time to time—when I wasn’t getting hate mail from George’s fans. When I showed it to George, and others in the kitchen at the time, they laughed and dismissed it as I had.

I thought no more about it until that evening the phone rang. It was Eric. “Did you get my letter?”

“Letter?” I said. “I don’t think so.”

And then the penny dropped. “Was that from you?” I said. “I had no idea you felt that way.”

It was the most passionate letter anyone had ever written to me, and it put our relationship on a different footing. It made the flirtation all the more exciting and dangerous. But as far as I was concerned, it was just flirtation.
    
From time to time during the spring and summer of 1970 Eric and I saw each other. One day we went to see a film together and afterward we were walking down Oxford Street when Eric said, “Do you like me, then, or are you seeing me because I’m famous?”

“Oh, I thought you were seeing me because I’m famous,” I said. We laughed. He found it difficult to talk about his feelings—instead he poured them into his music and writing.

Once we met under the clock on the cobbled Guildford high street. He had just come back from Miami and had a pair of bell bottom trousers for me—hence the track “Bell Bottom Blues.” He was tanned, gorgeous and irresistible—but I resisted.

Another of our secret meetings took place in London. His band, Derek and the Dominos, had a flat in South Kensington, which that afternoon was empty. Eric took me there because he wanted me to listen to a song he had written. He switched on the tape machine and played me the most powerful, moving song I had ever heard.

It was “Layla”—about a man who falls hopelessly in love with a woman who loves him but is unavailable. He had read the story in a book, called The Story of Layla and Majnun by the Persian writer Nizami. Eric identified with Majnun, and was determined that I should know how he felt. He had written the song at home and recorded it in Miami with Derek and the Dominos.

He played it to me two or three times, each time watching my face intently for my reaction. My first thought was, Oh, God, everyone’s going to know who this is. I felt uncomfortable that he was pushing me in a direction I wasn’t certain I wanted to go. But the song got the better of me, with the realization that I had inspired such passion and creativity.

That evening I was going to the theater with a friend, and afterward to a party. George had said he didn’t want to go. After intermission I came back to find Eric in the next seat. He had spotted me in the theater and persuaded a stranger to swap places with him. Later, he drove himself to the party and I went with my friend, but we were soon together. It was a great party, and I felt elated by what had happened earlier in the day, but also deeply guilty.

Late in the evening, George appeared. He was morose, and his mood was not improved when he spotted me in the garden with Eric. He came over and said, “What’s going on?”

To my horror, Eric said, “I have to tell you, man, that I’m in love with your wife.”

I wanted to die. George was furious. He turned to me and asked, “Well, are you going with him or coming with me?”

I said, “I’m coming home.” I followed him to his car, we got in, and he sped off. When we got home I went to bed, and he disappeared into his studio.

The next time I saw Eric, he turned up unexpectedly at Friar Park. George was away, and I was on my own. Eric came in and we had a glass of wine together. Then he said he wanted me to go away with him: he was desperately in love with me and couldn’t live without me. I had to leave George right now and be with him.
“Eric, are you mad?” I asked. “I can’t possibly. I’m married to George.”

And he said, “I love you. I have to have you in my life.”

“No,” I said.

He produced a small packet from his pocket and held it out toward me. “Well, if you’re not going to come away with me, I’m going to take this.”

“What is it?”

“Heroin.”

“Don’t be so stupid.” I tried to grab it from him but he clenched his fist and hid it in his pocket.

“If you’re not going to come away with me,” he said, “that’s it. I’m off.” And he went.

He did as he threatened. He took the heroin and quickly became addicted. He already did a lot of drugs, but they were the ones we all used—marijuana, uppers, downers and cocaine—and he drank quite heavily too.

Now he retreated to his house. I hardly saw him for three years. He didn’t see his friends, didn’t answer the door or the telephone. He sank into virtual oblivion.

Eric Clapton spent years addicted to heroin then alcohol. He has been sober since 1987. “Layla” came out on a 1970 album, and it was ignored. But two years later it appeared on The History of Eric Clapton and was released as a single that charted in the Top Ten in the U.S. and the U.K. In 1992 Eric recorded a quieter, acoustic version of “Layla,” which won a Grammy Award for Best Rock Song. In 1974, Pattie Boyd and George Harrison split up. In 1979 Pattie and Eric got married, but they divorced in 1989. He produced a new record in 2010 and set off on an international tour. Pattie Boyd, now 67, lives in West Sussex, outside London. 

1970 márciusában új házba költöztünk az oxfordshire-i Henley-on-Thamesbe, Friar Park volt a neve. Huszonöt hálószoba, bálterem, hatalmas konyha és előcsarnok, két kerti lak és egy őrház tartozott hozzá.

Volt benne elég hely a hangstúdiónak, amire George mindig vágyott.

De a ház olyan hatalmas volt és mindig annyi ember nyüzsgött benne, hogy soha többé nem jött létre köztünk az az intimitás, amit régebben annyira élveztünk. Legtöbbször, még ha George odahaza tartózkodott is, azt se tudtam, hol van. A közös étkezéseknél mindig egy csomó más ember is ült az asztal körül, és bár egy ágyban aludtunk, a férjem sokszor a stúdióban vagy meditálással töltötte a fél éjszakát.

Egy reggel a konyhában kinyitottam egy levelet, amin a címzés „Pattie Harrison, Friar Park” volt. Apró gyöngybetűkkel, nagy kezdőbetűk nélkül íródott: „mint már bizonyára rájöttél, az én otthoni életem egy pergő bohózat, ami egyik napról a másikra degenerálódik, és egyre elviselhetetlenebbé válik… örökkévalóságnak tűnik, amióta nem láttalak és nem beszéltem veled!”

Úgy kezdődött: „1-etlenem!” Azt akarta, hogy tudassam az érzéseimről: még mindig a férjemet szeretem-e, vagy valaki mást? Pontosabban fogalmazva: érzek-e valamit iránta a szívem mélyén? Unszolt, hogy válaszoljak: „bármit felelsz is, megnyugszik a lelkem… szerelemmel, e.”

Arra gondoltam, hogy valami zakkant írta. Időnként kaptam rajongói leveleket – a George rajongóitól érkező gyűlölködő levelek mellett. Amikor megmutattam George-nak és a többieknek a konyhában, csak nevettek és legyintettek a dologra, mint ahogy én is.

Többé eszembe se jutott, amíg azon az estén meg nem csörrent a telefon. Eric hívott. – Megkaptad a levelemet?

– A leveledet? – kérdeztem vissza. – Azt hiszem, nem.

Aztán leesett a tantusz. – Azt a levelet te írtad? Fogalmam se volt, hogy így érzel.

Ez volt a legszenvedélyesebb levél, amelyet valaha nekem címeztek. Teljesen más alapokra helyeződött a kapcsolatunk. A flört egyszeriben sokkal izgalmasabb és veszélyesebb lett. De számomra továbbra is csak flört maradt.

 1970 nyarán időnként találkozgattunk Erickel. Egyik nap megnéztünk együtt egy filmet, aztán lefelé sétáltunk az Oxford Streeten, amikor Eric megkérdezte: – Azért tetszem neked és azért jársz össze velem, mert híres vagyok?

– Ó, én azt hittem, hogy neked tetszik az, hogy én vagyok híres – feleltem. Nevettünk. Nehezére esett, hogy beszéljen az érzéseiről – inkább zenébe és szavakba öntötte őket.

Egyszer a macskaköves guilfordi főutcán találkoztunk az óra alatt. Épp akkor érkezett vissza Miamiból, és hozott nekem egy trapéznadrágot – angolul: bell bottom trousers – a Bell Bottom Blues című szám okán. Napbarnított, vonzó és ellenállhatatlan volt – de én ellenálltam.

Egy másik titkos randevúnk Londonban történt. Zenekarának, a Derek and the Dominos blues-rock bandának volt egy lakása Dél-Kensingtonban, amely aznap délután üresen állt. Eric azért vitt oda, mert meg akarta mutatni nekem az egyik új dalát. Bekapcsolta a magnót és lejátszotta azt a számot, aminél elragadóbbat és megindítóbbat még sohasem hallottam.

Ez volt a Layla – egy férfiról szól, aki reménytelenül beleszeret egy nőbe, aki viszontszereti ugyan, de elérhetetlen a számára. A történetet Nizámi perzsa író Lailá és Madzsnún története című könyvében olvasta.  Eric Madzsnúnnal azonosult, és azt akarta,  szerezzek tudomást az érzéseiről. A dalt otthon írta meg és Miamiban vette fel, a Derek and the Dominoszal.

Kétszer vagy háromszor játszotta le nekem, s közben feszülten figyelte az arcomon, hogyan reagálok. Első gondolatom az volt, úristen, mindenki tudni fogja, ki ez! Kényelmetlenül éreztem magam, mert olyan irányba taszított, ahová nem biztos, hogy menni akartam. De a dal jobb belátásra bírt, mert ráébresztett, hogy az én személyem volt az ihletője mindennek a szenvedélynek és alkotókészségnek.

Azon az estén színházba készültem egy barátommal, onnan meg egy partira. George korábban azt mondta, nem akar jönni. A szünet után arra mentem vissza, hogy Eric ül a mellettem lévő széken. Meglátott a nézőtéren, és rábeszélt egy idegent, hogy cseréljen helyet vele. Később egyedül autózott el a partira, én pedig a barátommal mentem, de hamarosan ismét együtt voltunk. Remek buli volt, és én teljesen feldobódtam attól, ami korábban történt a nap folyamán, de mély lelkifurdalást is éreztem.

Egy későbbi időpontban George is megjelent a partin. Rosszkedvű volt, és csöppet sem javult a hangulata, amikor megpillantott a kertben Eric-kel. Odajött és megkérdezte: – Mi folyik itt?

Legnagyobb rémületemre Eric azt felelte: – Meg kell, hogy mondjam, haver, beleszerettem a feleségedbe.

Azt hittem, ott halok meg. George dühbe gurult. Felém fordult, és megkérdezte: – Hát akkor most vele mész el, vagy velem?

– Hazamegyek – feleltem. Követtem az autóhoz, beszálltunk, és George elhajtott. Amikor hazaértünk, lefeküdtem, George pedig eltűnt a stúdiójában.

Legközelebb akkor láttam Ericet, amikor váratlanul felbukkant a házunkban. George nem volt otthon, csak én egyedül. Eric bejött, és megittunk együtt egy pohár bort. Majd arra kért, hogy menjek el vele, mert halálosan szerelmes belém, és nem tud nélkülem élni. Hogy most rögtön hagyjam el George-ot és ezután csak vele legyek. – Megőrültél, Eric? – kérdeztem. – Ez lehetetlen. George felesége vagyok.

Erre azt mondta: – Szeretlek. Szükségem van rád.

– Nem – feleltem.

Előhúzott egy kis csomagot a zsebéből, és felém nyújtotta. – Hát, ha te nem jössz velem, akkor ez jön.

– Mi az?

– Heroin.

– Ne hülyéskedj! Próbáltam elvenni tőle, de összeszorította az öklét, és zsebre vágta. – Ha nem jössz velem, ez van – mondta. – Lelépek.

És elment. Beváltotta a fenyegetését. Heroinozni kezdett, és hamarosan függő lett. Addig is használt különböző drogokat, de csak olyasmiket, amit mi is – marihuánát, stimulálószereket, nyugtatókat és kokaint –, meg elég keményen ivott.

Ekkor azonban bezárkózott a házába.  Három évig alig láttam. Nem találkozott a barátaival, nem nyitott ajtót, nem vette fel a telefont. Virtuális feledésbe merült.

Eric Clapton évekig élt heroin-, majd alkoholfüggőségben. 1987 óta józan. A Layla egy 1970-es albumban jelent meg, de nem keltett különösebb figyelmet. Két évvel később azonban ismét kiadták a The History of Eric Clapton című lemezen, majd kislemezen is, amely felkerült az amerikai és angol slágerlistákra. 1992-ben aztán Eric elkészítette a Layla akusztikus változatát, amely elnyerte a legjobb rockfelvétel Grammy-díját. 1974-ben Pattie Boyd és George Harrison útjai szétváltak. 1979-ben Pattie és Eric összeházasodott, de 1989-ben elváltak. Eric Clapton 2010-ben új lemezt adott ki, és nemzetközi turnéra indult. Pattie Boyd ma 67 éves, és nem messze Londontól, West Sussexben él.