Az istenek ajándéka

Eltökéltem magamban, hogy követem tanítványom példáját

Megjelent: 2004. október

Kapcsolódó cikkek


April 25, 1986, was not a good day for me. At 5 a.m. I officially turned 40, a birthday few people feel like celebrating. But I really couldn’t complain. As a history teacher, I wasn’t going to set the world on fire, but with a good marriage and two healthy children, I was happy. In fact, by the time I left for school, I’d pretty much forgotten about my birthday milestone.

I had another concern, though, and this one was harder to set aside. April 25 was “surplus day” – a time when high-school principals officially informed their teachers whether they’d have a job come September.

When I arrived at the school, there was a note in my mailbox requesting that I “stop by the office for a few minutes before the end of the day.” Sure enough, when I met with my principal, I was given a letter declaring me officially surplus to the school. Forty, laid off and supporting a young family – I figured things couldn’t get much worse.

I was wrong.

The Worst
I had made an appointment to see my doctor later that day about a slight soreness in my abdomen. As soon as I entered the doctor’s office, my symptoms seemed to vanish. Convinced I was wasting his time and my own, I waited sheepishly for the standard “Get dressed and come back next week if things don’t improve.” Instead, I was told that I would have to see a specialist – that very evening if possible. The doctor himself would make the appointment.

I wasn’t terribly worried and I told myself that I was just too darned healthy to be sick. Only when the doctor returned with the news that a urologist would see me later that evening did my optimism fade, and when it did, it crashed. By the time I arrived for the appointment, I knew I had to prepare myself for the worst.

After my second medical examination in three hours, I was informed that I had testicular cancer and would undergo surgery the following Monday. My chances for survival were probably good, but there was no way of knowing for certain until tests revealed how far the cancer had spread.

I went home, where my wife, Jacqueline, met me at the door. – “Why didn’t you phone to say you were going to be late? Was everything all right?”

“Sit down,” I told her. “We have to talk.”

My initial operation was routine, but that was the simple part of the treatment. After several weeks of recovery, I began the tests to determine the extent of the cancer. I saw each test as a trial in which a guilty verdict could mean death. At the same time, I tried to be optimistic.

Initially things looked promising: Every report came back negative. Only one hurdle remained. A CT scan would reveal whether the cancer had spread into my chest and abdomen. It was the last big test before the doctors decided upon my treatment.

After the scan I returned to the hospital to discuss the results with an oncologist. As I sat in the waiting room, I had a growing premonition that the meeting would not go well. I struggled to concentrate on a magazine article, scanning the same words over and over but taking in nothing.

I thought of my father’s losing fight with cancer. From the start he’d had little chance of surviving the disease. He’d been very brave; at least I could try to follow his example. I was determined; I simply would not fall apart when I received the bad news. I put the magazine away and tried to plan how I would act and what I would say.

Gradually, I became aware of a sporadic giggling coming from one of the seats just ahead of me. In my state of mind I conjured the worst. Probably the poor soul was terribly ill. His cancer had likely affected his mind and made ordinary things seem inexplicably funny.

The young man had the hair loss and greyish pallor of a chemotherapy patient. I remembered something I’d heard about cancer: “First the disease humiliates you. Then it destroys you.” It was as though I’d just been given a preview of what lay ahead for me. When I heard my name called, it startled me.

There’s a routine for outpatients at the Princess Margaret Hospital in Toronto. First, they are called forward to be weighed. Then they return to their seats and wait to see their doctor. The patient called right after me was the young man I had noticed earlier. Feeling as I did, I tried not to look his way as I got off the scale and turned to go back to my seat.

Suddenly he looked right at me and said, – Hey! Mr. McNair. His greeting took a moment to register. He had changed so much I hadn’t recognized him.

I’d taught Tom history for a year. Unlike most others, he saw the subject as more than just another course. For him it was a key to understanding what was really important to people in the past and the present. During the lunch period, he and several of his friends would often come by my room to talk about the individuals and ideas we’d discussed in our ancient-history class. It was a pleasure to teach genuine history buffs.

We returned to our seats together. I noticed something in his hand. It was the joke book he had been reading. No wonder he’d been so amused. Recalling my earlier assumptions about his condition, I felt pretty foolish. As we reminisced about our history class, I began to relax. Inevitably the talk drifted to our disease. We had the same primary cancer. My postoperative treatment was about to begin; Tom’s was nearly over. At least I could remove the fear of the unknown. I asked Tom to tell me his story, and for the next ten minutes he told me about his disease, the treatment he had undergone and what he hoped lay ahead for him.

Certainly, it would be difficult to imagine a more unfair hand than the one that Tom had been dealt. He’d already experienced several extremely harsh chemotherapy sessions to combat the cancerous cells that had spread to his lungs. Treatment had been successful, but the future was by no means guaranteed. About the only certainty was that a further dangerous operation was required.

When I asked him how he coped, he simply said that he’d determined from the start not to feel any worse than he really had to. Pessimism was a waste of time. Every day, he tried to think of something that made him laugh or at least smile a little, and every day he had been successful. It was the only specific advice he offered me. According to Tom, there would be times when your sense of humour was all you had, so it was important to hold onto it. I recalled our lunchtime history discussions in happier times when he added, “Wasn’t it the ancient Greeks who claimed that a sense of humour was the first gift of the gods?”

Tom was looking forward to a trip to Florida when treatment ended. I couldn’t help but marvel that thoughts of Florida were on his mind – not worries about impending surgery.

Tom was called for his appointment, and, almost immediately, so was I. We wished each other luck, shook hands and went our separate ways.

Tom’s story might have depressed me in other circumstances. It had the opposite effect now. It made me determined to look for the silver lining in any cloud that came my way. If my student could do it, so could I.

When I received the results of my tests, my apprehensions were confirmed. The cancer had metastasized to form a seven-centimetre tumour in my abdomen. While my chances for survival were not as good as previously thought, the doctors remained optimistic that I would survive. I was informed that I could be treated by chemotherapy or radiation therapy. I chose the latter.

The oncologist who gave me the bad news seemed to feel that my positive outlook was rather unnatural, perhaps an extreme form of denial, and she suggested counselling. I had to smile at her concern. If only she’d seen me a little earlier, when my attitude was more “normal,” she’d have had no concerns about my state of mind!

Think one funny thing
I saw Tom at the Princess Margaret Hospital several years later. I was there for my yearly checkup. Tom had a full head of hair and had regained his weight. About the only part of him that seemed the same as it did during our last meeting was his upbeat outlook. This time he was in the hospital as a volunteer, speaking to other young men who were about to undergo the difficult treatment he had endured a few years before. Not surprisingly, his advice hadn’t changed. He wanted everyone to think of one funny thing that occurred each day.

We talked for a while. He had completed his university degree. The cancer had cost him a year of his studies, but, characteristically, he shrugged that off. What was a year in a lifetime, anyway? However much he had suffered, nothing had really been taken from him. A doctor called Tom away and we parted company. I never saw him again, but he remains an inspiration to me.

It’s been 17 years now since my cancer was discovered. Two operations and the equivalent of 3,500 chest X-rays of radiation later, I’m no longer a cancer patient. Seven years ago I was formally pronounced “cured.”

When people ask me how I maintained an upbeat outlook during my cancer experience, I tell them I was lucky: I met the right person at the right time.

Nem volt valami jó nap 1986. április 25-e. Hajnali ötkor hivatalosan is betöltöttem negyvenedik életévemet. Ezt a születésnapot kevés embernek van kedve megünnepelni, de panaszra igazából nem volt okom.

Történelemtanárként ugyan nem váltottam meg a világot, de jó házasságban éltem, két egészséges gyermekkel boldog voltam. Így aztán mire elindultam az iskolába, valójában meg is feledkeztem szerény életem e kerek évfordulójáról.

A másik aggodalmamat azonban nem lehetett ilyen könnyen félretenni. A középiskolákban mindig április 25-e az a nap, amikor az igazgatók hivatalosan bejelentik, hogy a következő szeptembertől kinek a munkájára nem tartanak igényt a tanári karból.

Az iskolába érkezésem után üzenetet találtam a postaládámban, amelyben arra kértek, hogy „a nap folyamán valamikor menjek be néhány percre az irodába”. Amikor aztán felkerestem az igazgatót, át is adta nekem a hivatalos értesítést, hogy az iskola a továbbiakban nem tart igényt a munkámra. Negyvenévesen fölöslegesnek nyilvánítottak, holott el kellene tartanom a családomat. Azt hittem, ennél sokkal rosszabb már nem jöhet. Tévedtem.

A legrosszabb
Aznap délutánra kaptam időpontot az orvosomtól, akihez azért akartam elmenni, mert enyhe fájdalmat éreztem a hasamban. A tüneteim mintha azonnal elmúltak volna, amint beléptem a rendelőbe.

Abban a hiszemben, hogy indokolatlanul pocsékolom az orvosom idejét meg a sajátomat, némiképp röstelkedve vártam a szokásos végszót: „öltözzön fel, és jöjjön vissza egy hét múlva, ha nem javul”. Ehelyett azt közölték velem, hogy szakorvoshoz kell fordulnom, ha lehet, még aznap este. Az orvosom felajánlotta, hogy kér nekem időpontot.

Nem ijedtem meg túlzottan, mert arra gondoltam, egészségesebb vagyok én annál, semhogy beteg legyek. Bizakodásom csak akkor tört meg, amikor az orvosom azzal a hírrel tért vissza, hogy az urológus már aznap este fogad. Mire odaértem, már tudtam, hogy a legrosszabbra kell felkészülnöm.

A három órán belül sorra került második orvosi vizsgálat után arról tájékoztattak, hogy hererákom van, és a következő hétfőn megműtenek. Valószínűleg jók a túlélési esélyeim, de ezt addig biztosan nem lehet tudni, amíg a vizsgálatok ki nem mutatják, adott-e a rák áttétet.

Hazamentem, és a feleségem, Jacqueline már az ajtóban várt. – Miért nem telefonáltál, hogy későn jössz haza? Minden rendben ment?

– Ülj le – mondtam neki. – Beszélnünk kell.

Egyszerű rutinműtét volt, de ez csak a kezelés kezdetét jelentette. Néhány hétig tartó felépülésem után következtek azok a vizsgálatok, melyekkel áttéteket kerestek. Minden vizsgálatot olyan tárgyalásként éltem át, melynek végén a bűnösre kimondják a halálos ítéletet. Ugyanakkor megpróbáltam bizakodó lenni.

Eleinte jó híreket kaptam, minden leletem negatív volt. Már csak egy vizsgálat várt rám, a CT, mely azt volt hivatott kideríteni, adott-e a rák áttétet a tüdőmbe és a hasamba. Az orvosoknak már csak ennek az eredményére volt szükségük ahhoz, hogy dönthessenek a kezelésemről.

A vizsgálat után visszamentem a kórházba, hogy megbeszéljem az eredményeket egy onkológussal. A váróban ülve egyre erősödött bennem a baljós előérzet, hogy ez a találkozó nem sok jót hoz nekem.

Elhatároztam, hogy egy képeslap cikkére összpontosítok, de csak ugyanazokat a mondatokat olvastam újra meg újra, és nem fogtam fel belőlük semmit.

Apámra gondoltam, aki elvesztette a rákkal vívott küzdelmet. Kezdettől fogva alig volt esélye a túlélésre. Nagyon bátran viselte, meg kell próbálnom követni a példáját. Eltökéltem, hogy nem omlok össze a rossz hír hallatán. Félretettem az újságot, és elterveztem, hogyan fogok reagálni, mit fogok mondani.

Lassanként eljutott a tudatomig, hogy az előttem lévő széken ülő férfi időnként nevetgél magában. Az akkori lelkiállapotomban csak a legrosszabbra tudtam gondolni. Szegény ember nyilván nagyon súlyos beteg. A rák már az agyát is megtámadta, nevetségesnek találja azt, ami nem az.

A fiatalembernek kihullott a haja, olyan szürkés, sápadt volt a bőre, mint a kemoterápiával kezelt betegeknek. Eszembe jutott, amit egyszer a rákról hallottam: „Ez a betegség először megaláz, aztán elpusztít.” Mintha a jövőmet láttam volna magam előtt. Összerezzentem, amikor engem szólítottak.

A torontói Margit Hercegnő Kórházban az a szokás, hogy az ambuláns betegeket először azért szólítják, hogy megmérjék a testsúlyukat, aztán visszamennek a váróterembe, amíg az orvosnál sorra nem kerülnek. Rögtön utánam azt a fiatalembert hívták be, akire előzőleg felfigyeltem. Miután leléptem a mérlegről, és elindultam kifelé a váróba, azon igyekeztem, hogy lehetőleg ne lássam.

A fiatalember azonban egyszer csak rám nézett, és azt mondta: – Nahát! Mr. McNair! – Egy ideig nem jöttem rá, ki üdvözöl. Annyira megváltozott, hogy először nem ismertem meg.

Egy évig tanítottam Tomnak történelmet. Azon kevesek közé tartozott, akinek a történelem nem egy tárgy volt a sok közül, hanem a kulcsot jelentette ahhoz, hogy megtudja, mit tartottak fontosnak az emberek régen és korunkban. Ebédidőben néhány barátjával együtt sokszor bejött a szobámba beszélgetni az ókortörténelem-órán tárgyalt emberekről és eszmékről. Nagy öröm volt tanítani a történelem iránt őszintén érdeklődő fiatalokat.

Együtt mentünk vissza a váróterembe. Észrevettem, hogy van valami a kezében: az a viccgyűjtemény, amelyet előzőleg olvasott. Nem csoda, ha nevetgélt. Amikor eszembe jutott, korábban mit gondoltam róla, kissé elszégyelltem magam. Miközben felidéztük a hajdani történelemórákat, kezdtem feloldódni. Aztán a szó magától értetődően a betegségünkre terelődött. Mindkettőnknek ugyanolyan típusú rákja volt. Az én műtét utáni kezelésem akkor kezdődött, Tomé már a végéhez közeledett. Hogy legalább az ismeretlentől való félelmemet eloszlassam, megkértem Tomot, hogy mondja el a történetét, aztán a következő tíz percben a betegségéről mesélt nekem, a kezelésekről, melyeken átesett, és arról, hogy szerinte milyenek a kilátásai.

Bizony nehéz elképzelni keményebb próbatételeket annál, amilyeneket Tom kiállt. Akkor már több, nagyon drasztikus kemoterápiás kezeléssorozaton esett át, hogy elpusztítsák a tüdejét megtámadó rákos sejteket. A kezelés eredményes volt, de ez a jövőre nézve semmiféle garanciát nem jelentett. Biztosan jóformán csak azt lehetett tudni, hogy egy újabb veszélyes műtét vár rá.

Amikor megkérdeztem tőle, hogyan vészelte át mindezt, egyszerűen annyit mondott, hogy még az elején elhatározta: nem lesz hajlandó rosszabbul érezni magát, mint amennyire elkerülhetetlen. A borúlátás csak időpocsékolás. Mindennap igyekezett valami olyasmire gondolni, ami megnevetteti vagy legalább egy kicsit megmosolyogtatja, és ez mindennap sikerült neki. Ezt az egyetlen jó tanácsot adta nekem. Tom szerint bizonyos időszakokban az embernek más se marad, csak a humorérzéke, ezért fontos ragaszkodni hozzá. Épp a régi szép időkre, az ebédidőben a történelemről folytatott beszélgetéseinkre gondoltam, amikor Tom hozzátette: – Hát nem az ókori görögök mondták, hogy a humorérzék az istenek legnagyobb ajándéka?

Tom Floridába készült a kezelés befejezése után. Csak csodálni tudtam, hogy Florida jár az eszében és nem a rá váró műtét aggasztja.

Ekkor Tomot behívták a rendelőbe, aztán szinte rögtön utána engem is. Minden jót kívántunk egymásnak, kezet fogtunk, elváltak útjaink.

Más körülmények között Tom története valószínűleg elszomorított volna. Akkor éppen az ellenkező hatást váltotta ki. Eltökéltem, hogy bármilyen sötétek lesznek a felhők fölöttem, mindig keresni fogom a mögülük előbukkanó fénysugarat. Ha a tanítványom meg tudta tenni, én is képes leszek rá.

Amikor megkaptam a vizsgálati eredményeket, balsejtelmem beigazolódott. A rák egy hétcentiméteres tumor formájában képzett áttétet a hasüregemben. Bár a túlélési esélyeim a vártnál rosszabbnak mutatkoztak, az orvosok változatlanul bíztak benne, hogy meg fogok gyógyulni. Közölték, hogy választhatok a kemoterápia és a sugárterápia között. Az utóbbi mellett döntöttem.

Az onkológusnő, aki a rossz hírt tudatta velem, valószínűleg meglehetősen furcsának, talán a tagadás egy formájának találta pozitív hozzáállásomat, mert azt javasolta, hogy vegyek igénybe tanácsadást. Aggodalma mosolyra késztetett. Ha egy kicsit korábban látott volna, amikor a hozzáállásom még „normális” volt, nem aggódott volna a lelkiállapotom miatt.

Minden napra egy móka
Jó néhány évvel később találkoztam ismét Tommal a Margit Hercegnő Kórházban, ahová az évenkénti ellenőrzésre mentem vissza. Tomnak újra kinőtt a haja, és visszanyerte a testsúlyát. A legutóbbi találkozásunk óta a külseje alaposan megváltozott, talán csak a derűs arckifejezése maradt a régi. Akkoriban önkéntesként járt be a kórházba, olyan fiatalemberekkel beszélgetett, akikre ugyanaz a nehéz kezelés várt, amin ő esett át néhány évvel korábban. Egyáltalán nem meglepő, hogy ugyanazt a tanácsot adta. Mindenkit arra beszélt rá, hogy mindennap gondoljon legalább egy mókás dologra.

Beszélgettünk egy ideig. Megtudtam, hogy befejezte egyetemi tanulmányait. A rák miatt egy évet halasztania kellett, de a rá jellemző módon ezen is túltette magát. Mit számít egy év egy egész életből? Bármilyen sokat szenvedett, valójában nem vesztett semmit. Egy orvos elhívta Tomot, elköszöntünk egymástól. Azóta nem találkoztam vele, de példája változatlanul ösztönöz.

Tizenhét év telt el azóta, hogy felfedezték a rákomat. Két műtét és 3500 mellkasröntgennel egyenértékű besugárzás után már nem vagyok rákos. Hét évvel ezelőtt hivatalosan „gyógyult”-nak nyilvánítottak.

Amikor az emberek azt kérdezik tőlem, hogyan őriztem meg a derűmet rákbetegségem idején, el szoktam mondani nekik, hogy szerencsém volt: a megfelelő emberrel találkoztam a megfelelő időben.

Vote it up
Tetszett?Szavazzon rá!