Az oroszlánok barátja

Kevin Richardson olyan bensőséges kapcsolatot alakított ki ezekkel a csodás nagyvadakkal, mint senki más

Kapcsolódó cikkek

Amint Kevin Richardson kilép az érintetlen dél-afrikai füves területre, sajátos rezgés hullámzik végig a tájon. Egy pillanatra elnémulnak a kabócák, csak a férfi csizmája alatti fű ropogása töri meg a csendet. Aztán megrezdül a levegő, és a bozótból fél tonna tömény hús és izom robban elő. Mielőtt Richardson bármit tehetne, egy mancs fejbe kólintja, és a földre teríti.

– Bobcat! Gabby! – gügyögi. – Gyertek, kicsikéim!

Mint játékos kiscicák, úgy ugranak rá az oroszlánok. Az elmúlt 17 év során milliók láthattak ilyen jeleneteket tévéhíradókban és természetfilmeket sugárzó csatornákon: a rövidnadrágot és pólót viselő Richardsont leteperik a világ legfélelmetesebb ragadozói.

Persze nincs az a YouTube-klip, amely felérne az élő előadással. Az állatok nincsenek idomítva, nem is lehetne őket betörni. Richardson maga sem tudja, hogyan, de mégis képes előhozni belőlük a szelídséget.

Láttunk már ilyen produkciókat, és tudjuk, hogyan végződtek. Krokodilvadász, grizzlyember, Siegfried és Roy – azok az állatok ölték meg őket, akikkel, úgy hitték, harmóniában élnek. Richardson kölyökkoruk óta ismeri ezeket az oroszlánokat, s azt állítja, az ő esete más, de persze tisztában van a veszéllyel.

– Hazudnék, ha azt mondanám, nem merülnek fel problémák a tevékenységemmel kapcsolatban – vallja be, miközben Bobcat a nyakát szaglássza.

Az állatok viselkedésével foglalkozó szakemberek nem helyeslik Richardson módszerét – szerintük az oroszlánokban nem lehet megbízni, mert bármilyen barátságosnak tűnnek is, kiszámíthatatlanok.

A legkritikusabban azok a parkőrök vélekednek erről, akiket munkájuk közben nap mint nap fenyegetnek a ragadozók. Két éve a botswanai határnál húzódó Kgalagadi parkban egy parkőr életveszélyesen megsérült, amikor egy oroszlán a lábánál fogva kicibálta a nyitott terepjáróból. A 27 éves Mosa Masupére állandóan ilyen veszély leselkedik a botswanai Mashatu vadrezervátumban, ahol több oroszlánfalka is él.

A parkőr azóta figyeli Richardson tevékenységét, hogy 2000-ben felbukkant a médiában mint „az oroszlánokkal suttogó”. Masupé a többi parkőrhöz hasonlóan meg van győződve arról, hogy elkerülhetetlen a véres végkifejlet. – Megölik az oroszlánok – állítja.

Richardsont 2001-ben egy Csávó nevű oroszlán orron vágta. A férfi karja és lába tele van sebekkel. Még egy szeretetteljes suhintás is felhasíthatja az ember torkát, amitől elvérezhet odakint a szavannán.

– Nem aggódom, mert csak ennyi balesetről tudok – mondja Mandy, Richardson felesége. Tizenhárom éve élnek együtt, és két gyereket nevelnek. – Amióta ismerem, ezt csinálja. A munkája a szenvedélye, és ez könnyen átragad az emberre.

Olyannyira, hogy Mandy évekig Richardson sajtókapcsolatait intézte, és segített neki a szabályokat nem ismerő, kőkemény állatvédő képének kidolgozásában is.

– Látott valaha egyetlen fenyegető mozdulatot ezektől az állatoktól? – szegezi nekem a kérdést Richardson. – Még sosem adtak okot arra, hogy megüssem vagy fegyelmezzem őket. Szeretetre méltó, társaságkedvelő cicusok ezek.

Meglehet. De mondhatjuk egy vadállatról, hogy „szeretetre méltó”, amikor fogalmunk sincs róla, mi játszódik le a fejében?

Vagy itt is érvényes J. M. Coetzee író mondása, miszerint nem létezik korlátja annak, hogy egy másik lény helyébe képzeljük magunkat? Az biztos, hogy Richardson szerint az efféle empátia nem ismer határokat, legalábbis ha oroszlánokról van szó.

Richardson autodidakta zoológusnak tekinti magát, de sokkal több ennél – közvetítő két világ között: a vadállatok és azok világa között, akik a kihalás szélére sodorták őket.

A vadonban három fő veszélyforrás fenyegeti az oroszlánokat: a mezőgazdasági területek megállíthatatlan növekedése, amelynek során az állatok élőhelyének 75 százalékát marhalegelővé alakították át; az állattartók irtóhadjárata, amelynek százával esnek áldozatául a nyájakat megtámadó oroszlánok; illetve az egyre aktívabb helyi orvvadászok tevékenysége, akik egész éves jövedelmüket – nagyjából 140 ezer forintot – megkereshetik, ha lelőnek egy oroszlánt és a feketepiacon értékesítik a húsát, csontjait. (Ma már Ázsiában oroszláncsonttal is helyettesítik a tigriscsontot, amelynek főzetét potencianövelőnek tartját. A feltörekvő kínai középosztály tagjai akár 5,5 millió forintnyi összeget is hajlandók fizetni egy láda italért.)

Mindezek miatt az oroszlánállomány megtizedelődött. 1950-ben még 200 ezer példány kóborolt a végtelen szavannákon, napjainkban ezt a számot 35 ezerre becsülik. A Természetvédelmi Világszövetség „sebezhetőnek” tartja a fajt. Stuart Pimm pedig, az észak-karolinai Duke Egyetem természetvédelmi biológusa, aki az eltűnő fajokat kutatja, úgy véli, „teljes gőzzel zajlik a válság”. Egy csúcsragadozó elvesztésének nemcsak ökológiai ára van, hanem etikailag is vereségnek számít, állítja a szakember. – Megmutatja, milyen rosszul sáfárkodunk a ránk bízott javakkal. Milyen bolygót fogunk örökül hagyni a gyerekeinknek és az unokáinknak?

A vadon élő oroszlánokhoz képest a Dél-Afrikában fogságban élő több mint 5000 állat sorsa sem irigylésre méltó, jegyzi meg Richardson. (Az országban vadon élő egyedek számát 3000 körülire teszik, vagyis Dél-Afrikában az oroszlánok többségét ketrecekben tartják.)

A fogságban lévő oroszlánok tenyészfarmokon kezdik pályájukat, ahol a kölykök rengeteg látogatót vonzanak. Amikor elérik a féléves kort, a turisták akár 180 ezer forintnak megfelelő díjat is kifizetnek az úgynevezett „közös sétáért”, amelynek során egy vezető és a vendégek egy oroszlánnal róják a szavannát.

Egy évvel később az állatok már nem olyan vonzók, és bérvadászok zsákmányai lesznek. 2007-ben 16 394 külföldi vadász érkezett az országba, s a becslések szerint 46 ezer vadállat esett áldozatul ennek a jól jövedelmező iparágnak, amelyet a kormányzat „a természeti források fenntartható kiaknázásának” tart.

Egy jelentés szerint 2001 és 2011 között 5892 oroszlán tetemét exportálták az országból. Többségük bérvadászat következtében vesztette életét.

A videofelvételeken oroszlánokkal hempergőző Richardson érző lényekként mutatja be ezeket a „természeti forrásokat” nemzetközi közönségének.

Ahogy növekszik oldalának nézettsége a YouTube-on, egyre több emberhez jut el az üzenete a fogva tartott állatok sorsáról, illetve a veszélyekről, amelyek a folyamatosan zsugorodó vadállományra leselkednek. Ám oroszlánokkal birkózni gyerekjáték, az igazi feladat a vadállatok megmentése.

Amilyen kemény fickó, azt hihetnénk, hogy Richardson kint született a szavannán, pedig a családja Johannesburg középosztálybeliek által lakott Orange Grove negyedéből származik, ahol a narancsligetek helyén már rég lakóházak állnak piciny kertekkel.

Három-négy éves lehetett, amikor az apja segítségével egy fészekből kiesett sérült madarat gondozott. Az élmény hatására Richardson egyre több beteg madarat ápolt, s hétéves korára kiérdemelte első becenevét: „Orange Grove madarasa”. A szomszédok tucatjával vitték neki a szárnyaszegett jószágokat, szövőmadarat, galambot, sirató gerléket, s a fiú mindet befogadta egyre gyarapodó madárházába.

Richardson kiskamasz volt, amikor meghalt az édesapja. A fiú lába alól kicsúszott a talaj, inni kezdett, kocsikat lopott, a nővére autójával balesetet szenvedett. Már a madaraival sem törődött, s egy nap szélnek eresztette védenceit.

Korábban arra készült, hogy állatorvos lesz, de jobbára a szerencse segítette abban, hogy egyáltalán bejusson az egyetemre, két év után zoológiából átjusson a vizsgán, majd megszerezze az alapdiplomát élettanból és anatómiából. Végül egy johannesburgi oroszlánparkban kapott állást mint idomár. A munkája nem hozta tűzbe, viszont nagyon összemelegedett két oroszlánkölyökkel, Tauval és Napóleonnal.

Maga sem tudja, miért, de az első munkanapján bement a kölykök ketrecébe. A versenymotorokkal száguldozó, repülőt vezető Richardsonból nem hiányzott a macsó virtus. Még mindig gyászolta az édesapját, s talán ezzel akarta legyőzni a halálfélelmét is. Akárhogy is, vakmerő tett volt.

– A féléves oroszlánok már jó nagyok – magyarázza. – Nézzék csak meg a karmaikat, a fogukat. Csúnya sebeket tudnak ejteni.

Fegyvertelen állatgondozó nemigen tartózkodik egy légtérben 2-4 hónaposnál idősebb oroszlánnal, ha van egy csöpp esze. Richardson fittyet hányt az előírásokra, és amennyire a munkája engedte, mindig az oroszlánoknál időzött.

Szoros kapcsolatot épített ki a kamaszodó, majd felnőttkorba lépő nagyvadakkal. Rájött – és ez hamar köztudott lett a parkban –, hogy különleges érzéke van a „nagymacskákhoz”. Rá tudta venni őket, hogy hempergőzzenek vele, vagy hanyatt feküdjenek neki egy kis hasvakaráshoz. Semmilyen kényszerítő eszközt nem használt, sem botot, sem paprikaspray-t. Felfedezte, hogy az oroszlánok közösségi lények, akik ha befogadták a falkába, nemcsak vigyáztak az épségére, hanem szeretetüket is kifejezték.

Tevékenységének hamar híre ment. Huszonkét éves korára ő lett az oroszlánpark szenzációja – özönlöttek a látogatók, hogy megtekintsék különleges produkcióját, és biztonságos körülmények között belekóstoljanak az afrikai vadak életébe.

Ám Richardson nemsokára ráeszmélt, hogy ha a „cuki” oroszlánkölykökkel pózol, a rivális parkokban is egyre több kölyköt fognak mutogatni, vagyis még több oroszlán fog eltűnni, amikor eléri a már nehezen kezelhető felnőttkort. – Hozzájárultam a probléma súlyosbodásához – ismeri el Richardson.

Ha jót akart hőn szeretett oroszlánjainak, tovább kellett építenie népszerűségét, és alapvetően meg kellett változtatnia a tevékenysége körülményeit. Terveket kezdett szövögetni arról, hogy otthagyja az oroszlánparkot, és saját vállalkozásba kezd egy nagyobb területen, amelyen az oroszlánok szabadon kószálhatnak.

Richardson a terepjáróját vezeti a Pretoriától, Dél-Afrika fővárosától 50 kilométerre északra elterülő Welgedacht vadaspark földútján. Egy évvel ezelőtt adományozók segítségével ezen az 1200 hektáros füves területen hozták létre a Kevin Richardson Vadállatmenhelyet. A telepen, ahol hiénákat és fekete párducokat is tartanak, Richardson végre megmutathatja, szerinte hogyan kell vezetni egy vadasparkot. A tizenhárom, egyenként nagyjából egyhektáros bekerített terület 26 különböző korú olyan oroszlánnak ad otthont, akik egy része korábban az oroszlánparkban élt.

Richardson leparkolja a terepjárót, és elindul az egyik terület felé. Két nőstény oroszlán bukkan fel, Meg és Amy, és Richardson pillanatok alatt a földre kerül. A férfi tizenegy éve ismeri a testvérpárt, de miután otthagyta az oroszlánparkot, a két állatot tenyésztőnek adták el egy hatalmas falkába. Richardson attól tartott, hogy vadászaton végzik, ezért visszavásárolta az oroszlánokat.

Meg és Amy megmentése megerősítette Richardson elkötelezettségét a vállalkozása célkitűzése mellett.

A menhelyen kívül a testvérpár a tetemes hasznot hozó iparág áldozatává válna (a vadászok mintegy 12 millió forintnyi összeget fizetnek egy kifejlett hím s több mint 2 milliót egy nőstény elejtéséért). Ezután Richardson újult erővel vetette bele magát a bérvadászat leleplezésébe. Természetvédő csoportokhoz csatlakozott, amelyek közvetlenül a dél-afrikai kormányra próbálnak nyomást gyakorolni; adománygyűjtő akciókban és médiakampányokban vesz részt; országszerte és külföldön is előadásokat tart a visszataszító mészárlásokról; nonprofit környezetvédő csoportokkal működik együtt, például a Szövetség az Afrikai Vadvilág Megmentéséért elnevezésű szervezettel, amely felvilágosító programjával a földtulajdonosokat próbálja meggyőzni.

Ám félő, hogy a vadászat túlságosan jövedelmező ahhoz, hogy helyi kezdeményezésekkel meg lehessen állítani. Richardson és a környezetvédők most abban reménykednek, hogy az USA Halászati és Vadgazdálkodási Szolgálata hamarosan eldönti, az afrikai oroszlánokra is vonatkozik-e a veszélyeztetett állatfajokat védő törvény, amely kizárólag engedéllyel rendelkező vadászoknak teszi lehetővé trófeák bevitelét az országba. Az egy évig tartó vizsgálat hatással lehet arra is, hogy a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezmény (CITES) 1. listájára tegyék-e át az afrikai oroszlánokat.

 – Az oroszlánokat jelenleg a 2. listán tartják nyilván, vagyis teljesen legális vadászni rájuk és a trófeákat exportálni – magyarázza Richardson. – Ha azonban átkerülnének az 1. listára, betiltanák a trófeák, szőrmék és csontok bevitelét az Egyesült Államokba, illetve az egyezményt aláíró további 178 országba. – Mivel a legtöbb vadász Amerikából érkezik, ezzel egy csapásra véget vethetnének az állatok legyilkolásának – véli Richardson.

Richardson azt sem akarja, hogy még több oroszlán legyen a menhelyén, ezért az ott tartott nőstények fogamzásgátlót kapnak. A zoológus arra törekszik, hogy a fogságban tartott oroszlánok száma csökkenjen, ezért támogatja a tenyésztés betiltását – ebben egyetért több környezetvédő szervezettel, például a Négy Mancs nemzetközi állatvédő csoporttal, amely oroszlánmenhelyet üzemeltet Dél-Afrikában.

Richardson játékosan nekidől a hanyatt fekvő Megnek, és megvakarja a füle tövét. – Szeretném, ha a turisták végiggondolnák, mi lesz az aranyos kölykökkel – mondja. – Akkor is jönnének kis oroszlánokat cirógatni, ha tudnák, hogy amikor felnőnek, minden bizonnyal lemészárolják őket? Ugye, nem?

Nagyjából egy héttel tavaly karácsony előtt, a dél-afrikai esős időszak beköszöntét jelző egyik vihar során villámcsapás érte a Thor nevű állatot. A Richardson menhelyén élő fehér oroszlán a háború és vihar északi istenéről kapta a nevét. Több filmben is szerepelt, például a White Lion (Fehér oroszlán) címűben, amely rendkívül népszerűvé tette. Halálának körülményeit többen az égiek elismeréseként értelmezték.

Richardson kapcsolata Thorral nem volt mindig felhőtlen. Öt évvel ezelőtt filmet forgattak, és Richardson nehezen viselte a költségek elszabadulását, ezért a kelleténél többször utasította Thort, hogy támadjon meg egy motorizált oroszlánbábut.

A 300 kilós állat nekilódult és állkapcsával megragadta Richardson alkarját, épp csak annyit szorítva rajta, hogy világossá tegye nemtetszését.

Thor a rendelkezésére álló egyetlen módon tudatta vele, hogy az oroszlánok nem cirkuszi mutatványosok, s Richardson átlépte a barátság és a kizsákmányolás közötti határt. A férfi elszégyellte magát. Thor csak három évvel később bocsátott meg neki és fogadta vissza társaságába egy mély dörmögéssel.

– Amikor kimúlt, úgy sírtam, mint még soha – állítja Richardson. Thor jellemének alapvonásai – magányossága, függetlensége és büszkesége – megerősítették Richardson elhatározását, hogy az ő vadasparkjában ne legyenek fogva tartott állatok, miután az első generáció kihal. – Nem akarok bezárt oroszlánokat – mondja. – Ha ezt sikerül megvalósítani, tudni fogom, hogy jó úton haladok.

Vote it up
223
Tetszett?Szavazzon rá!