Az utolsó fejezet

Szüleim házassága nem volt tündérmese, hamar felszínre tört a különbözőségük

 

It was 2 a.m. and I was hearing my parents’ voices through the thin wall separating my bedroom from theirs.

“I love you, Bob.”

“I love you, too, Nancy.”

Their loving reassurances were sweet, touching—and surprising. My parents married on September 14, 1940, after a brief courtship. She was nearing 30 and knew it was time to start a family. The handsome, well-educated man who came by the office where she worked looked like a good bet. He was captivated by her figure, her blue eyes.

The romance didn’t last long. Seeds of difference sprouted almost immediately. She liked to travel; he hated the thought. He loved golf; she did not. He was a Republican, she an ardent Democrat. They fought at the bridge table, at the dinner table, over money, over the perceived failings of their respective in-laws. To make matters worse, they owned a business together, and the everyday frustrations of life at the office came to roost at home.

There was a hope that they would change once they retired, and the furious winds did calm somewhat, but what remained steeled itself into bright, hard bitterness. “I always thought we’d ...” my mother would begin, before launching into a precise listing of my father’s faults. The litany was recited so often, I can reel it off by heart today. As he listened, my father would mutter angry threats and curses. It was a miserable duet.

It wasn’t the happiest marriage, but as their 60th anniversary approached, my sister and I decided to throw a party. Sixty years was a long time, after all; why not try to make the best of things? We’d provide the cake, the balloons, the toasts, and they’d abide by one rule: no fighting.

The truce was honored. We had a wonderful day. In hindsight it was an important celebration, because soon after, things began to change for my parents. As debilitating dementia settled in, their marriage was about the only thing they wouldn’t lose.

It began when their memories started to fade. Added to the frequent house-wide hunts for glasses and car keys were the groceries left behind on the counter, notices of bills left unpaid. Soon my parents couldn’t remember names of friends, then of their grandchildren. Finally they didn’t remember that they had grandchildren.

These crises would have at one time set them at each other’s throats, but now they acted as a team, helping each other with searches, consoling each other with “Everyone does that” or “It’s nothing; you’re just tired.” They found new roles—bolstering each other against the fear of loss.

Financial control was the next thing to go. For all of their marriage, my parents stubbornly kept separate accounts. Sharing being unthinkable, they’d devised financial arrangements so elaborate they could trigger war at any time. He, for example, was to pay for everything outside the house, she for whatever went on inside. The whopays dilemma was so complex for one trip that they finally gave up traveling entirely.

I took over the books. Now no one knew how things got paid; no one saw how the columns that spelled their fortunes compared. Next I hired a housekeeper. Cooking and cleaning, chores my mother had long complained about, were suddenly gone. Finally—on doctors’ orders—we cleared the house of alcohol, the fuel that turned more than one quarrel into a raging fire.

You could say my parents’ lives had been whittled away, that they could no longer engage in the business of living. But at the same time, something that had been buried deep was coming up and taking shape. I saw it when my father came home after a brief hospital stay.

We’d tried to explain my father’s absence to my mother, but because of her memory, she could not keep it in her head why he had disappeared. She asked again and again where he was, and again and again we told her. And each day her anxiety grew.

When I finally brought him home, we opened the front door to see my mother sitting on the sofa. As he stepped in the room, she rose with a cry. I stayed back as he slowly walked toward her and she toward him. As they approached each other on legs rickety with age, her hands fluttered over his face. “Oh, there you are,” she said. “There you are.”

I don’t doubt that if my mother and father magically regained their old vigor, they’d be back fighting. But I now see that something came of all those years of shared days— days of sitting at the same table, waking to the same sun, working and raising children together. Even the very fury they lavished on each other was a brick in this unseen creation, a structure that reveals itself increasingly as the world around them falls apart.

In the early morning I once again heard the voices through the wall.

“Where are we?” my father asked.

“I don’t know,” my mother replied softly.

How lucky they are, I thought, to have each other.

Hajnali kettőkor a szüleim hangja áthallatszott a hálószobájukat az enyémtől elválasztó vékony falon.

– Szeretlek, Bob.

– Én is szeretlek, Nancy.

A gyengéd szeretet e megnyilvánulása megható, de egyben meglepő is volt. A szüleim rövid udvarlás után 1940. szeptember 14-én házasodtak össze. Anyám már közel járt a 30-hoz, és tudta, hogy ideje családot alapítani. A jóképű, tanult férfi, aki felbukkant az irodában, ahol anyám dolgozott, alkalmas jelöltnek látszott. Apámat levette a lábáról anyám alakja, kék szeme. A románc nem tartott sokáig.

A kettejük közötti ellentétek hamar a felszínre törtek. Anyám szeretett utazni, apám a gondolattól is irtózott. Apám imádott golfozni, anyám nem. Apám republikánus, anyám lelkes demokrata volt. Veszekedtek a bridzsasztalnál, a vacsoraasztalnál, vitatkoztak a pénz miatt, a másik szüleitől elszenvedni vélt sértések miatt. A helyzetet súlyosbította, hogy közös vállalkozásban dolgoztak, és még a napi munkahelyi gondok is otthon csapódtak le.

Abban lehetett reménykedni, hogy nyugdíjba vonulásuk után talán megváltoznak, és a heves viharok valóban lecsendesedtek valamicskét, de örökös keserű zsörtölődés lett belőlük. „Mindig azt hittem, hogy mi...” – fogott bele anyám számtalanszor apám hibáinak részletes felsorolásába. A teljes lista annyiszor elhangzott, hogy a mai napig hibátlanul tudnám idézni. Miközben végighallgatta, apám dühösen szitkozódott és káromkodott. Szánalmas duett volt ez.

Nem lehetett ezt boldog közös életnek nevezni, de a 60. házassági évfordulójuk közeledtével a nővéremmel elhatároztuk, hogy felköszöntjük őket. Elvégre hatvan év nagy idő, miért ne próbálnánk meg, hátha valami jó sül ki belőle. Mi gondoskodtunk a süteményről, a léggömbökről, a köszöntőről, nekik csak egy szabályt kellett betartaniuk: veszekedés nincs.

Betartották a megállapodást. Csodálatos napunk volt. Visszatekintve fontos ünnepnapnak bizonyult, mert nem sokkal utána a szüleim állapota romlani kezdett. Ahogy az öregkori elbutulás egyre inkább eluralkodott rajtuk, szinte már csak a házasságuk maradt meg nekik.

Először romlani kezdett a memóriájuk. Egyre többször tették tűvé a házat a szemüvegüket vagy a kocsikulcsot keresve, rendre a boltban felejtették a vásárolt élelmiszert, csekkek maradtak befizetetlenül. A szüleim nemsokára már nem emlékeztek barátok nevére, aztán már az unokáikéra sem. Végül már arra sem, hogy vannak unokáik.

Az ilyen válsághelyzetek valaha egymás torkának ugrasztották volna őket, ekkor azonban egymást kölcsönösen segítő csapatot alkottak, együtt keresgéltek, vigasztalták egymást, hogy „ez mindenkivel előfordulhat” vagy hogy „nem számít, csak fáradt vagy”. Új szerepet találtak maguknak: a veszteségtől való félelmükben egymást óvták.

A következő gond a pénzügyek terén támadt. A szüleim a házasságuk során mindvégig makacsul kitartottak amellett, hogy külön számlájuk legyen. A kölcsönös bizalmatlanság jegyében olyan bonyolult rendszert dolgoztak ki, mely bármikor alapot adhatott az összetűzésre. Apámra hárult például minden olyan költség, ami a házon kívül merült fel, és anyám fizetett mindent, ami azon belül adódott. A ki mit fizet probléma egyszer odáig fajult egy utazás kapcsán, hogy a továbbiakban lemondtak az utazásokról.

Átvettem a pénzügyeik intézését. Már egyikük sem tudta, mit hogyan kell kifizetni, és a költségek mennyire terhelik a vagyonukat. Azután felvettem egy házvezetőnőt. Anyám egyszer csak megszabadult az oly sokat kárhoztatott főzés, takarítás és más házi teendők terhétől. Végül, orvosi utasításra, eltüntettünk a házból minden szeszes italt, mely többször öntött olajat a tűzre, hozzájárult a viták heves csetepatévá fajulásához.

Azt lehetne mondani, hogy a szüleim élete elenyészett, mert már nem tudtak megbirkózni a hétköznapi feladatokkal. Ugyanakkor azonban előtört valami a mélyből, és alakot öltött. Erre akkor döbbentem rá, amikor apám hazakerült egy rövid kórházi kezelés után.

Megpróbáltuk anyámnak elmagyarázni, miért nincs otthon apám, de már képtelen volt észben tartani apám távollétének okát. Újra meg újra megkérdezte, hol van, mi pedig újra meg újra elmondtuk neki. Napról napra nyugtalanabb lett.

Amikor aztán hazavittem apámat, és kinyitottam a bejárati ajtót, láttam, hogy anyám a kanapén ül. Amint apám belépett, anyám felkiáltott és felállt. A háttérből néztem, ahogy lassan elindultak egymás felé az öregek bizonytalan lépteivel. Anyám végigsimította apám arcát, és azt mondta: – Hát itt vagy, végre itt vagy!

Kétségem sincs afelől, hogy ha bekövetkezne a csoda, és szüleim visszanyernék régi énjüket, nyomban veszekedni kezdenének. Most azonban úgy látom, hogy valami mégis csak kijött abból a rengeteg együtt töltött napból, mely oly sok évvé adódott össze, amikor ugyanannál az asztalnál ültek, ugyanarra a napfényre ébredtek, együtt dolgoztak és nevelték fel a gyerekeiket. Még az a sok egymásra zúdított indulat is egy-egy tégla volt abban a láthatatlan építményben, ami lassanként mutatta meg magát, ahogy a világ körülöttük egyre jobban szétesett.

Akkor éjjel még egyszer hallottam a hangjukat a falon túlról.

– Hol vagyunk? – kérdezte apám.

– Nem tudom – felelte anyám halkan.

Milyen szerencsések – gondoltam, hogy vannak egymásnak.

Vote it up
58
Tetszett?Szavazzon rá!