Az utolsó pillanatok

Sosem tudhatjuk, mikor élünk át valamit utoljára felnövekvő gyermekünkkel

 

When my sister and her husband were expecting their second child, I looked for one of those books that invite parents to record baby’s first smile, first steps and first tooth. But there’s another book that should exist: The Book of Lasts. It would keep track of the moments we don’t think of as precious until they’re gone.

I experienced one of those „lasts” a while back, though I didn’t know it at the time.

Our daughter, Anne, walked into our bedroom and woke me up with a whispered „Hi, Mom.” For reasons that made dreamlike sense at three o’clock in the morning, she had come to say „Hello.” I mumbled a greeting, rolled over and went back to sleep. Anne did too. A short time later, I woke up wedged between my husband and Anne’s excess of elbows. I got out of bed, slid my arms beneath Anne and tried to lift her. No go. The little girl I used to bounce in my arms was gone. On a day I don’t remember, I had carried Anne for the last time. When I set her down, I didn’t know it was forever.

Another „last” was when my little boy, Roman, fresh from a bath, said, „Warm me up, Mommy,” and I folded my arms in a terry-cloth hug around a pink and steaming toddler. This was a daily post-bath ritual until one day when he toweled himself off and dashed to his bedroom before anyone could see his underwear.

Also missed was the last time the kids drew a picture of me in the style of young artists – no neck or torso, just reedy arms and legs shooting out of a giant potato head. If I had only known, I might have framed the last drawing, or left it hanging on the refrigerator door a while longer.

I carry the illusion that every Christmas season we’ll polish off at least one box of candy and every summer at the national holiday we’ll sit on the grass, the kids clapping and cheering at fireworks as if the night sky could hear them. But today’s moments are just that: today’s.

My sister and her husband will find this out too. To help, I’m going to buy an infant’s T-shirt with the phrase carpe diem – seize the day.

Amikor a húgomék a második gyermeküket várták, olyan könyvet kerestem nekik, mely ösztönzi a szülőket, hogy jegyezzék fel, mikor mosolyodott el először a kisbaba, mikor tette meg az első lépést, mikor bújt ki az első tejfoga. De egy másik könyvnek is kellene lennie: Az utolsók könyvének. Azokat a pillanatokat rögzítené, melyekről csak utólag derül ki, hogy értékesek.

Jó ideje, hogy átéltem egy ilyen „utolsót”, bár akkor ezt még nem tudtam.

Kislányunk, Anne bejött a hálószobánkba, és felébresztett: – Szia, mami – súgta a fülembe. Az álmok világában keresendő annak oka, miért jött köszönni hajnali háromkor. Kinyögtem valami üdvözlést, megfordultam, és aludtam tovább. Anne is így tett. Nem sokkal később arra ébredtem, hogy beékelődtem a férjem és Anne könyöke közé. Kibújtam az ágyból, becsúsztattam a karomat Anne alá, és megpróbáltam fölemelni. Nem ment. Már nem az a kicsi lány volt, akit könnyedén a karomba kaptam. Nem emlékszem rá, melyik napon történt, hogy utoljára emeltem föl. Amikor letettem, nem tudtam, hogy örökre.

Egy másik „utolsó” eset volt, amikor a kisfiam, Roman közvetlenül fürdés után azt kérte: – Melegíts meg, mami! –, s én a puha törülközővel együtt magamhoz öleltem a kipirult, illatos csöppséget. Naponta ismétlődő fürdés utáni szertartás volt ez egészen addig, amikor már egyedül törülközött, és aztán futott a hálószobájába, mielőtt valaki megláthatná alsóneműjét.

Ugyancsak kimaradt az utolsó alkalom, amikor a gyerekek az ifjú művészek stílusában rajzoltak le engem – nyak és test nélkül, csak a hatalmas krumplifejből piszkafa kar és láb meredezett ki. Ha tudtam volna, biztosan bekereteztetem az utolsó ilyen rajzukat, vagy tovább hagyom kint a hűtőszekrény ajtaján.

Él bennem az illúzió, hogy minden karácsonykor végzünk legalább egy doboz édességgel, és minden nyáron, a nemzeti ünnepen üldögélünk a füvön, s a gyerekek úgy ujjonganak, sikongatnak a tűzijáték láttán, mintha az éjszakai égbolt meghallaná őket. De a ma pillanatai a mával együtt elmúlnak.

A húgomék is rá fognak jönni erre. Hogy segítsek nekik, veszek egy gyerekpólót, amelyen ez a felirat szerepel: Carpe diem – Élj a mának!

Vote it up
2
Tetszett?Szavazzon rá!