Az utolsó tánc a nagyanyámmal

Amikor meglátogattam a nagyanyámat az idősotthonban, ő 90 éves volt, én pedig 28. Soha többet nem láttam őt

Kapcsolódó cikkek

Már vagy 15 éve élt az intézetben, és én gyakran eljártam hozzá. Találkozásaink az utolsó időkben egyre szomorúbbak voltak, részben mert az otthon tele volt olyanokkal, akik elméjük utolsó, halvány, fel-felvillanó fényénél tengették életüket. Közéjük tartozott a nagyanyám is – szörnyű kimondani, és szégyelltem is magam, amiért ez járt a fejemben, de –, egyre hosszabb időbe telt, míg egyáltalán megismert.

Ilyenkor nem tudtam, hogyan viselkedjem.

Érkezésemkor nagyon izgatottnak láttam őt, mert a közösségi szobában fagylaltbár állt és Perry Como-dalok szóltak.

Nem voltam éppenséggel a 2001-ben meghalt énekes rajongója, és a fagylalt sem a kedvencem, de rajongva szerettem Rose mamát, így hát elkísértem.

A teremben aztán szörnyű kínban éreztem magam. Perry Como egy hordozható magnóból énekelt a helyiség egyik végében. A lakók a terem túlsó felében ültek, és csak bámulták a magnót.

Nagyanyám behúzott a magnó és az üldögélők közt elterülő pusztaság közepére, s bemutatott a többieknek: – Ő a kis unokám… épp Párizsba készül.

„Örvendek a találkozásnak”, „Milyen jóképű legény”, „Nahát, ez derék” – hallatszott innen is, onnan is. Nagyival helyet foglaltunk közöttük, és jobb híján mi is bámulni kezdtük a magnót.

A mellettem ülő kerekesszékes hölgy megkérdezte, hallottam-e már Perry Comóról. Mondtam, hogy igen, mire ő elárulta nekem, hogy nagyon szereti Perryt. Mesélni kezdett a háborúról – nem mondta, melyik háború –, amelyben a férje és a városbeli férfiak mind együtt harcoltak.

Nekik, asszonyoknak, nagyon hiányoztak a férfiak, de a tánc talán még jobban hiányzott. Olyannyira, hogy havonta egyszer kibérelték a középiskolát, szereztek egy lemezjátszót, és táncdalokat hallgattak. Perry Como volt a kedvence.

Amikor idáig jutott az elbeszélésben, az idős hölgy egy időre az emlékeibe merült, és azok láthatóan örömmel töltötték el.

Nagy sokára szólalt meg újra: – Nagyon hiányzik a tánc.

Kissé kényelmetlenül éreztem magam, nem tudtam, mit is mondhatnék, ezért végül feltettem a kérdést: – Akar táncolni?

– Igen – vágta rá.

Kitoltam hát a parkettre, megfogtam magasba emelt kezét, és pörgetni kezdtem

Kitoltam hát a parkettre a magnó és lakók közé, megfogtam magasba emelt kezét, és pörgetni kezdtem. Forogtunk ide-oda a kerekesszékkel, és közben nevetgéltünk. Amikor a számnak vége volt, visszagurítottam a többiek közé.

Egyszerre feltűnt, hogy sok kis idős hölgy mosolyog felém. Táncra kértem hát egy másikat, egy harmadikat… és hamarosan már mindannyian együtt jártuk boldog füzértáncunkat.

Tánc közben eszembe jutott a nagyanyám 75. születésnapja. A Pickle Barrel (magyarul Uborkáshordó) nevű étteremben ünnepeltük, ahol többek közt savanyú uborkát eszegettünk egy hordóból készült asztalról. Megkérdeztem a nagyit, milyen érzés 75 évesnek lenni. Gondolkodás nélkül válaszolt: – Ugyanolyan, mint eddig. Fiatalnak érzem magam, mintha tizennyolc lennék, a testem viszont már nem azt teszi többé, amit én szeretnék.

Nagymama ezután elmondta, hogy szerinte az emberek megrekednek egy bizonyos életkorban, és úgy maradnak életük hátralévő részére. Lenyűgözött ez az elmélet.
 

Tánc közben időnként a nagyanyámra néztem a terem végében, aztán persze őt is felkértem. Csodás volt együtt táncolni. Ha végig kell néznünk valakinek a hanyatlását, könnyen előfordul, hogy csak a leépülést látjuk, és közben megfeledkezünk róla, mennyire szeretjük az illetőt. Rájöttem, hogy azért éreztem magam olyan kényelmetlenül a legutóbbi látogatások alkalmával, mert féltem attól, hogy ő egyre öregszik, és nekem tehetetlenül kell néznem, amint távolodik, és végül elveszítem. Ám a táncolók láttán rájöttem, hogy miközben a magam érzéseivel voltam elfoglalva, nem gondoltam bele, vajon ők miként éreznek.

Megérkezett a fagylalt. Voltak, akik sorba álltak a kocsi előtt, de néhányan tovább táncoltak. Mindenki evett vagy táncolt.

Most mindannyian annyi idősnek látszottak, amennyinek magukat tekintették. Keringtem tovább a nagyanyámmal a parketten. Azon ritka alkalmak egyikében volt részem, amikor úgy látjuk a többi embert, ahogyan ők saját magukat: egy 18 éves lánnyal táncoltam, aki szeretett, és akit viszontszerettek.

Vote it up
121
Tetszett?Szavazzon rá!