Azita és a szerelem története

Az iráni lánynak és párjának sok-sok hányattatás jutott keresztény hitük miatt

Megjelent: 2011. január

Kapcsolódó cikkek

A nevem Azita. Most éppen egy sűrű erdőben vagyok, Görögország északkeleti részén, közel a török határhoz. Egész nap a levelek alatt rejtőzködtem az esőben. Egész testem remeg. De nem érdekel. Holnap reggel, hat év után először, újra látom apámat, anyámat és húgomat. Ők Athénban vannak, biztonságban. Hatezer eurót, vagyis szinte minden pénzüket odaadták egy csempésznek, hogy engem és a férjemet, Sziavast kijuttassanak Iránból.

Sziavas és én egy tízfős menekültcsoporthoz tartozunk. A csempész korábban azt mondta: Athén már nincs túl messze, és bújjunk el az erdőben, amíg jelt ad, hogy előjöhetünk. Majd otthagyott minket a sötétben.

Egy közeledő teherautó lelassít, aztán megáll alig néhány méterre előttem. A szívem hevesen ver. Vajon ezek azok az emberek, akiket megfizettek, hogy minket Athénba vigyenek?

Nem ők azok. Amikor rám találnak, az egyik olyan durván térden rúg, hogy a földre esem. A másik fölemel, és elhajít, mint egy labdát. Azt ordítja, hogy ő görög határőr, és hogy le vagyok tartóztatva. És mind a tízünket belöknek a teherautóba.
 

Huszonhat éves voltam azon a júniusi estén 2006-ban. Sziavas és én már hat éve bujkáltunk az iráni hatóságok elől.

Mindemellett nagyon sok kedves emléket őrzök arról, hogyan nőttem fel Iránban: gyerekként ültem az apám ölében, hallgattam, amint mesél nekem, segítettem anyámnak főzni.

A családom régen jómódú volt. Az apám és bátyja, Ahad – Sziavas apja – kormánytisztviselő volt. De miután elűzték az iráni sahot, apám elvesztette az állását, és egy teheráni nagy házból egy kis házba költöztünk Karadzsba, a városon kívülre.

Aztán az 1980-as évek elején Ahad meghalt, és Sziavas apa nélkül maradt. Családom saját gyermekeként nevelte fel. Körülbelül 12 éves koromig úgy tudtam, hogy Sziavas a bátyám.

Karadzsban apám fotósként dolgozott. Részt vett a rendszerellenes tiltakozásokban. Emiatt 1989-ben bebörtönözték. Ezekben az időkben Sziavas „bátyámba” kapaszkodtam. Csodáltam őt. Lélekben erős és bizakodó volt. Egyszer, amikor én 11, ő pedig 12 éves volt, komoly bajba került az iskolában, mert óra alatt megdobta valamivel az egyik osztálytársát, és büntetésből több tucatszor le kellett írnia a leckéjét a hétvégén. Egyikünknek sem volt kedve ahhoz, hogy egész nap a szobában üljünk. Így hát besurrantam a szobájába, és én írtam le a büntetésének felét. Pillanatok alatt elkészültünk. A következő héten azonban behívatták anyámat az iskolába. Fölismerték a kézírásomat. Így mindketten bajba kerültünk.

A következő évben tudtam meg, hogy nem vagyunk testvérek. Amikor körülbelül 16 évesek lettünk, egymásba szerettünk, és apám beleegyezett a kapcsolatunkba. – Nem egyszerű nálunk csak úgy barátnőt vagy barátot szerezni – mondta. – Ha tényleg szeretitek egymást, akkor abban nincs semmi kivetnivaló. Nem vagytok elsőfokú rokonok.

1998-ban összeházasodtunk. Az esküvőnk volt életem legboldogabb napja. Fehér ruhát viseltem, de a legnagyszerűbb mégis az volt, hogy mindenki boldog volt. Ma is magam előtt látom szüleim és nővéreim mosolyát.
 

Azita és SziavasMézesheteink után azonban keserű év várt ránk. 1999 júliusában a Teheráni Egyetem hallgatói voltunk. Én művészettörténetet tanultam, Sziavas pedig irodalmat. Amikor a kormány megszüntetett egy reformpárti újságot, az egyetemisták tüntetést szerveztek. Megtorlásul a hírhedt iráni félkatonai szervezet, a Bászidzs tagjai feldúlták a kollégiumi szobákat, némelyiket fölgyújtották, néhány diákot pedig kilöktek az ablakon. Július 14-én a diákok mindenütt tiltakozó megmozdulásokat tartottak.

Sziavas és én is tisztában voltunk azzal, hogy ha csatlakozunk egy tiltakozó gyűléshez, egyúttal kormányellenes megmozdulásban veszünk részt, amelynek börtön, erőszak és kínzás is lehet a következménye. Mégis elmentünk a tüntetésre. Az utcákon több ezer ember nyüzsgött – összekapaszkodva énekeltünk, tapsoltunk. A hevültséget részben a félelem, részben az izgalom okozta. Hinni akartunk abban, hogy a tiltakozásunk megváltoztathatja az országot.

Egyszer csak ledöntöttek a lábamról. Sziavast és engem is a földre szorítottak, hátunkra záporoztak a botütések meg a Bászidzs tagjainak ökölcsapásai. Fulladoztam a könnygáztól és a borspermettől. Aztán mindkettőnket letartóztatták, elválasztottak egymástól, és fél évre bebörtönöztek.

Kézbilincsben és bekötött szemmel újra és újra kihallgattak arról, mi volt a szerepem a tüntetésben. Miért vettem részt benne? Ki volt a vezetője? Ki volt még ott az én csoportomból? És miért viselek a nyakamban keresztet?

Vote it up
384
Tetszett?Szavazzon rá!