Azita és a szerelem története

Az iráni lánynak és párjának sok-sok hányattatás jutott keresztény hitük miatt

Megjelent: 2011. január

Kapcsolódó cikkek

Egy falhoz állítottak, és az őrök folyamatosan rugdaltak. Az iráni börtönőrök, majd később a görög határőrök térdeim ellen intézett folyamatos merényletei miatt ma már nem tudok nagyobb távolságokat gyalog megtenni.

Mondtam nekik, hogy nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek. Azt állítottam: nem tudtam, hogy a nyaklánc mit jelképez, csupán szépnek találtam.

Az igazság azonban egy kicsit bonyolultabb ennél: apai nagyapám keresztény volt. Évekkel az én születésem előtt tért keresztény hitre. De miután a sah rendszerét 1979-ben megdöntötték, a keresztény hitre térteket bűnözőknek minősítették. Titokban tartottuk a hitünket, ideiglenes kápolnákban tartottuk az istentiszteleteket, különféle hívek pincéiben.

Amíg hat hónap után el nem engedtek, azt sem tudtam, szeretett Sziavasom él-e, hal-e. Később elmesélte, hogy őt is megverték. Letartóztatásunkkor volt nála egy Biblia, és gyorsan ki kellett találnia valamit. Azt mondta a börtönbeli vallatóknak, hogy a Bibliát a tüntetésen nyomta a kezébe valaki. Vallatói azt a vallomást szerették volna kicsikarni belőle, hogy más diákokkal együtt a kormány megdöntésére szövetkezett. További diákok neveit akarták hallani tőle. Amikor erre nem volt hajlandó, azt mondták neki, hogy ha nem működik együtt velük, engem fognak megerőszakolni. Sziavas jajongást hallott a szomszéd szobából. Azt hitte, én vagyok az. Pedig nem. De valakit ott kínoztak.

A dokumentumban, amit szabadulásunkkor aláírattak velünk, az szerepelt, hogy bár mi azt állítottuk, hogy nem vagyunk keresztények, ha ez később mégis bebizonyosodik, akkor megölnek mindkettőnket. Azt is meg kellett ígérnünk, hogy soha többé nem veszünk részt kormányellenes tevékenységben. Ha mégis rajtakapnak, megölnek.

Sem Sziavas, sem én nem mehettünk vissza az egyetemre. Családunk elvesztette mindenét – munkahelyet, otthont, vallásszabadságot, most még a tanulást is –, de továbbra is hittünk abban, hogy ki kell állni a szabadságunkért, bármi áron. Néhány hónappal a diáktüntetések után, 2000 februárjában, apám tiltakozó megmozdulást szervezett az 1979-es iráni „forradalom” évfordulójára. Én ezúttal filmeztem az eseményt. Titkosrendőrök elfogtak, és megpróbáltak a földre kényszeríteni, ahogyan azt korábban a Bászidzs tagjai tették. De körénk özönlöttek a tüntetők, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy szabad vagyok, és Sziavassal együtt menekülök. Tudtuk, hogy a rendőrség a házunknál fog keresni minket, úgyhogy egyenesen a buszpályaudvarra mentünk. Fölszálltunk az első induló buszra: ez történetesen az ország nyugati részén fekvő Arak városába ment. A következő hat év folyamán végig rejtőzködve éltünk, arra vártunk, hogy új, állandó otthont találjunk, ahol szabadon élhetünk, és ahonnan szabadon bárhová elmehetünk. Tudtuk, hogy soha többé nem mehetünk vissza Teheránba.

Miután 2000-ben Arakba menekültünk, a családdal barátokon keresztül tartottuk a kapcsolatot. Ők titkos kódok alapján adtak tájékoztatást a hollétünkről. A család pedig titkos összekötőkön keresztül küldött nekünk pénzt a következő években. Olykor néhány hétig családi barátok lakásában húztuk meg magunkat. Csak az éj leple alatt mertünk eljárni élelemért, és időnként arra kényszerültünk, hogy füvet vagy gyomokat együnk.

Néhány év múlva apám, anyám és húgom megkezdte a kivándorlást Iránból. Először keletre mentek, Pakisztánba. Görögországba 2005 végén jutottak el, és ekkor üzentek, hogy most már rajtunk a sor, hogy Nyugatra költözzünk. Ekkor fogadták föl az embercsempészt, aki foglalkozásszerűen juttatott ki menekülőket Iránból. Sziavas és én 2006 tavaszán vágtunk neki. Az embercsempészt követve, gyalog keltünk át a kurdisztáni hegyeken. Közben egyszer elájultam a fáradtságtól és az éhségtől. Sziavas a hátán cipelt tovább. Átutaztuk egész Törökországot, és átkeltünk a görög határon. Itt, a határ menti erdőkben fogott el minket a határőrség. Majdnem a célig jutottunk, de csak majdnem!

Megszakad a szívem, hogy továbbra sem lehetünk együtt apámmal, húgommal és anyámmal

Huszonnégy órán át őrizetben tartottak, majd visszaküldtek Törökországba. Ott pedig csaknem egy éven át börtönben sínylődtünk. A cellák tele voltak hozzánk hasonlóan elkeseredett, éhes, kimerült emberekkel. Ezek a menekültek Moldovából, Marokkóból, Szomáliából és Iránból jöttek.

A körülmények szörnyűbbek voltak mindennél, amit Teheránban láttam. A börtönben a lefolyók eldugultak, a vécék szivárogtak, úgyhogy a cellákban harminc centiméter magasan állt a szennyvíz. Sziavast rendszeresen verték. Az volt a bűnünk, hogy nem rendelkeztünk hivatalos belépési engedéllyel. Volt útlevelünk, csakhogy mindkettőnkét az embercsempész hamisította. A török hatóságok vissza akartak toloncolni Iránba, ahol kivégzés fenyegetett minket.
 

Sziavassal együtt talán még mindig a börtönben sínylődnénk, vagy már elpusztultunk volna, ha néhány Nyugaton élő iráni nem szerez tudomást a sorsunkról. A Londonban élő Reza Pardisan és a Vancouverben lakó Nazanin Afshin-Jam beszámolt helyzetünkről az ENSZ menekültügyi főbiztosának. Megkaptuk a menekültstátust, és 2007-ben kiengedtek a börtönből.

Reza segített fizetni egy kis lakást Törökországban, amíg az ENSZ talál nekünk egy befogadóországot. Két évig vártunk, én pedig minden este azért imádkoztam, hogy Görögország legyen az, és ismét a családommal élhessünk. Ehelyett azonban egyedüli országként Kanada fogadott be minket 2009-ben.

Ma Vancouverben lakunk, közel Nazaninhoz. Angolul tanulunk a helyi főiskolán. Végre együtt vagyunk Sziavassal, biztonságban. Igazi templomban imádkozhatunk, nem valakinek a pincéjében. Vállaljuk keresztény hitünket, és bíráljuk az iráni kormányt.

Hetenként beszélek apámmal, húgommal és anyámmal, akik továbbra is Athénban élnek. Megszakad a szívem, hogy továbbra sem lehetünk együtt. Az a legfőbb vágyam, hogy ismét együtt legyünk, akár kanadai, akár görög földön. De amíg meg nem tanulunk angolul és nem szerzünk állást, nem lesz pénzünk sem látogatásra, sem átköltözésre.

Egy nap sem múlik el, hogy ne jutna eszembe az, amikor az erdőben bujkáltam, Észak-Görögországban. Olyan közel voltunk már a célhoz!

Amikor esténként, elalvás előtt behunyom a szemem, apámat látom, amint fel-alá járkál az athéni konyhában, anyám a falióra ketyegését figyeli, húgom pedig imádkozik, hogy mihamarabb újra együtt lehessünk.

Vote it up
414
Tetszett?Szavazzon rá!