­Bálnalesen

A bálnákat kutató tudósok meglepő eredményekre bukkantak, amelyek megváltoztatják e csodálatos lényekről alkotott képünket

Kapcsolódó cikkek

Nem egészen három méterre a vitorlás szélétől, ahol állok, hat óriási nőstény ámbráscet valami olyasmit művel, amit eddig kevés ember látott.

Tizenkét méteres hajónk kapitánya Hal Whitehead, a kanadai Halifaxban működő Dalhousie Egyetem biológusa, az ámbráscetek egyik legelismertebb szakértője. Szép, derűs délután van a Mexikóhoz tartozó Kaliforniai-öbölben. Ez az 1000 kilométeres tengernyúlvány híres rendkívüli biodiverzitásáról. Az itteni erős árapály hideg, tápanyagokban gazdag vizet szippant fel a mélyből, amely számtalan tengeri fajt tart el, például a világ egyik legnagyobb tintahalát, a Humboldt-kalmárt. Az ámbráscetek egész évben vadásznak erre a puhatestűre.

Whitehead és öttagú legénysége – köztük két doktorandusz, Armando Manolo Álvarez Torres és Catalina Gomez – öt napja követik árnyékként az ámbrásceteket. Éjszaka a tájékozódáshoz használt hangjeleiket hallgatják víz alatti mikrofonnal, nappal pedig megfigyelik és fotózzák az állatokat. Azt vizsgálják, hogy az egyes példányok mely fajtársaik társaságában, mivel töltik az idejüket, így a kutatók hasznos információkhoz juthatnak társadalmuk szerkezetéről.

Utunk során egészen mostanáig meglehetősen egyszerű volt a vizsgált cetek viselkedése: eltűntek a mélyben, és vadásztak. A felszínre visszatérésüket jókora permetfelhő jelezte. A mintegy fél tucat egyed alkotta családi csoportok egy ideig a felszínen lebegtek, hogy a vérük oxigénnel telítődjön és újra lemerülhessenek.

Olykor azonban a cetek mást tettek: a társaikkal kezdtek foglalkozni. Úgy tekeregtek egymás körül, mint egy csapatnyi vízi vadászgörény. Az egyikük például az oldalára fordul, a másik áthengeredik rajta, s közben a testét is megcsavarja, egy harmadik pedig függőlegesen dugja ki az orrát a felszín fölé, majd erőteljes hullámzó mozdulatok közepette felpúposítja a hátát, és visszacsusszan a vízbe, rá a másik kettőre. Gomez ilyenkor a fényképezőgépével kattintgat, míg a legénység egy másik tagja kapkodva igyekszik kitölteni az aznapi viselkedésnaplót.

Whitehead szerint az efféle társas viselkedés is igazolja az ő elképesztőnek tűnő felvetését: az ámbráscetek egyértelműen kultúrával bírnak. Állítása szerint az egyes klánok szinte mindenben különböznek egymástól: táplálkozási és a vándorlási jellemzőikben, az utódgondozási szokásaikban, sőt még a szaporodási rátájukban is. Az ámbrásceteknek emellett nyelvjárásaik vannak. A hanggal való tájékozódás érdekében kibocsátott kattanásokon kívül egyedi kattanássorozatokat is hallatnak, úgynevezett „kódákat”, amelyek minden klánnál mások, és feltehetően a csoport identitásának kifejezésére szolgálnak.

– Ezek nem genetikai eltérések – hangsúlyozza Whitehead. – Itt tanult különbségekről van szó. A bálnát – a csimpánzhoz, elefánthoz és talán egyes madarakhoz hasonlóan – az különbözteti meg a többi állattól, hogy amit megtanul, azt tartósan meg is jegyzi. Sőt, a jelek szerint ezek az információk nemzedékről nemzedékre szállnak, s a klán identitásának részét képezik.

Whitehead adatai arra utalnak, hogy ha az emberi tevékenység miatt szétszóródik az ámbráscetek, a kardszárnyú delfinek vagy más delfinek egy csoportja, azzal nem csupán egy populáció semmisül meg, hanem egy sajátos nyelvjárás, egy egyedi vadászstratégia és egy sor szociális hagyomány is – vagyis egy ősi, élő kultúra.

Cetnemzet
Amikor Whitehead és a munkatársa, Luke Rendall 2001-ben először publikálták eredményeiket, egyes tudományos kommentátorok erősen bírálták őket, mondván, hogy a kultúrára vonatkozó állításaik „megalapozatlanok” és „túlzók”. Mások viszont meggyőzőnek találták a bizonyítékokat, amelyeket szerintük tovább erősítettek a cetfélék intelligenciájával kapcsolatos újabb kutatások.

Az események meglepő fordulatot vettek 2012 februárjában, a világ legnagyobb tudományos találkozóján, az AAAS (American Association for the Advancement of Science) Vancouverben rendezett éves gyűlésén. Tudósok és etikusok egy csoportja itt mutatta be a „cetjogok nyilatkozatát”. „Kijelentjük – áll ebben –, hogy minden egyes cet személyiség, így joga van az élethez, a szabadsághoz és a jóléthez.” Joguk van ahhoz is, folytatódik a szöveg, hogy ne mészárolják le, ne tartsák fogságban, ne birtokolják, ne zsákmányolják ki és ne távolítsák el őket természetes környezetükből.

A nyilatkozat nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki. Zömmel kedvező véleményt fogalmaztak meg róla, bár akadtak negatív és értetlenkedő hangok is. – A lényeg az, hogy komolyan veszik – mondja a nyilatkozat egyik szerzője, Lori Marino, az Emory Egyetem idegkutatója.

Az igazi megméretést persze az jelenti majd, hogy a csoportnak sikerül-e jogilag is jóváhagyatnia a nyilatkozatot. E szempontból kulcsfontosságú az az állításuk, hogy a bálnák és delfinek is jogosultak az eddig csak az ember kiváltságának tekintett személyiség státusára.

– Az embereket azért tekintik személyiségeknek, mert bizonyos tulajdonságok együttese jellemzi őket – mondja Marino. – Van öntudatuk, intelligensek, összetettek, önállók, van kultúrájuk, és így tovább. Ha elfogadjuk ezt a definíciót, akkor a legújabb kutatási eredmények alapján a cetfélék is megfelelnek ezeknek a kritériumoknak. Így nem emberi személyeknek kell tekintenünk őket.

Döntő pillanat
Úgy tűnik, elérkezett a bálnák „polgárjogi mozgalmának” ideje. Kérdés azonban, megbízhatók-e a nyilatkozat állításainak igazolására szolgáló tudományos eredmények.

A bálnavadászat 18. és 19. századi elterjedése nyomán évente több százezer bálnát „szüreteltek le”, s ennek következtében világszerte összeomlottak az állományaik. Míg például a Déli-sarkvidéket övező vizekben még a 20. század fordulóján is 350 ezer óriás bálna (régi nevén: kék bálna) élt, számuk ma alig haladja meg a 2000-et. Az ámbráscet-populáció a harmadára csökkent az egykori egymillióról.

A 20. század derekától kezdve azonban egyre több biológus szólalt fel a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (IWC) találkozóin arra figyelmeztetve, hogy egyes cetfélék a kihalás küszöbére kerültek. 1986-ban moratóriumot fogadtak el a kereskedelmi célú bálnavadászatra, s azt azóta az IWC valamennyi tagja betartja – kivéve Norvégiát, Izlandot és Japánt. Ez utóbbi országok az IWC-szerződés kiskapuira hivatkozva ma is több ezer bálnát ejtenek el évente.

A tizenhárom nagy testű bálnafaj közül hét ma is veszélyeztetett, és némelyiküknek – a Csendes-óceán északnyugati részén élő szürke bálnáknak, az Atlanti-óceánban honos északi simabálnáknak és az Antarktisz környékén élő óriás bálnáknak – még mindig alig néhány száz egyedük van. Marino úgy véli, hogy a bálnák személyiségének és jogainak elismerése a megmaradt kiskapuk bezárására kényszeríthetné az IWC-t, és minden ország számára megnehezítené a cetfélék legyilkolását.

A bálnák mint tudatos lények eszméje ötven év után egy kevesek által szenvedélyesen vallott nézetből sokak által elfogadott gondolattá válhat – legalábbis több cetkutató úgy véli, hogy a nyilatkozat megszületéséből ez következik.

Alapvető változás
A szemléletváltás tekintetében a bálnák agyszerkezetének és -működésének jelenleg zajló újraértékelése lehet a legfontosabb momentum. Marino immár húsz éve tanulmányozza a bálnaagy felépítését és evolúcióját, és megállapította, hogy az nem csupán igen nagy (a testmérethez viszonyítva csak az ember agya nagyobb az övékénél), hanem egyes területei között igen sok az idegi összeköttetés. Az ilyen agyat barázdáltnak nevezik: az agykéregben ugyanis „tekervények” alakulnak ki, így az adott nagyságú koponyaűrben megnőhet a felülete. Az ilyen agy jellegzetes, barázdált megjelenésű, míg a kevésbé intelligens állatok agya sokkal simább felületű.

Marino szerint a bálnaagy legizgalmasabb része a limbikus rendszer, amely az emlősökben az érzelmek feldolgozását végzi. Azt találta, hogy a bálnák agyának ez a része bizonyos tekintetben még az emberénél is összetettebb. Sőt olyannyira nagy, hogy az agy felszínéig nyúlik, ahol egy úgynevezett paralimbikus lebenyt alkot. Elhelyezkedése azt sugallja, hogy az érzelmi és a tudatos gondolkodás összefonódik, vagyis a kommunikáció és az öntudat az ember számára érthetetlen módon összekapcsolódik.

– Vitathatatlan, hogy bolygónk összes emlőse közül – az embert is ide értve – a cetek a szociálisan leginkább összefonódók, kommunikatívak és összehangoltak – mondja Marino. – A kardszárnyú delfinek például sosem sebesítik meg egymást súlyosabban, noha heves versengést folytatnak a táplálékért és a párzásért. Szociális szabályaik tiltják az igazi erőszakot, és úgy tűnik, sikerült olyan megoldást találniuk, amellyel békésen oszthatják fel a rendelkezésükre álló erőforrásokat a különböző csoportok között.

Kapcsolatok
Két ámbráscet egyszer csak kíváncsi lesz ránk. Torres szeretné rögzíteni a kódáikat, ezért gyorsan a vízbe enged egy víz alatti mikrofont (hidrofont).

A bálnák élénk érdeklődéssel vizsgálgatják a hajó mögött húzott kék színű kábelt. Mivel félő, hogy Whitehead legutóbbi útjához hasonlóan a bálnák most is átharapják a kábelt, elkezdjük bevonni. Közben a törzsön át egész testemben érzem a hanglokátorok kattogását. Az egyik ámbráscet a befelé húzott hidrofon után ered. Úgy érzem, mintha óriásokra horgásznék. Végül az oldalára fordul, nagy szemével végigmér, majd visszaúszik a családjához.

Whitehead, Marino és néhány más bálnakutató is úgy véli, hogy a hanglokátor – amely Whitehead szerint „a világ legnagyobb teljesítményű képalkotó eszköze” – központi szerepet játszhat a bálnák összetett társadalmi életében. Elképzelhető, hogy képesek vele egymás testébe látni, mint valami ultrahangos orvosi műszerrel. – Lehetséges, hogy a hanglokátor igen pontos képet ad a csoport többi tagjának belső szerveiről – magyarázza Whitehead. – Nem lehet tehát eltitkolni, mit ettek, illetve hogy megtermékenyíthetők, vemhesek vagy betegek-e. Ez pedig valószínűleg alapvetően megváltoztatja a szociális életet.

Ez még nem minden. A szervezetről rengeteg információt lehet kapni: a szívritmus, a rekeszizom feszessége, az izmok feszülése mind olyan adat, amelyet hihetetlen gyorsasággal dolgozhat fel a bálnák óriásira fejlődött asszociatív agykérge.

Ráadásul mindezt talán egymással is megosztják. Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy a delfinek és ámbráscetek képesek „lehallgatni” társaik hanglokátorának visszhangjait – ez a képesség kicsit olyan, mintha mi másvalaki szemével látnánk a világot. Ha ez így van, akkor egy nagy területen szétszóródott bálnacsoport tagjai bizonyos értelemben egyetlen érzékelési hálózatot alkotnak, amely egyidejűleg észleli a külvilág egy nagy szeletének minden apró jelenségét.

Bármilyen különleges vonásai vannak is a bálnák agyának, bőven akadnak benne ismerős elemek: az ámbráscetek például igénylik egymás érintését, hűségesek egymáshoz, és roppant kíváncsiak. A tudósok szerint vannak egyéb közös tulajdonságaink is: a kommunikációra és a kreatív problémamegoldásra való képesség.

Amikor a saját elménket más teremtményekével hasonlítjuk össze, mindig találunk különbségeket és hasonlóságokat is, bár a kétféle elem aránya fajonként eltérő. Így tehát sokkal kevesebb a közös vonásunk egy baktériummal, mint egy bálnával, de persze még ennél is több dologban hasonlítunk közeli rokonunkhoz, a csimpánzhoz.

A nyilatkozat elfogadásában rejlő lehetőségeket csak akkor tudjuk kihasználni, ha képesek vagyunk elfogadni, hogy fajunk mellett sokféle más egzotikus kultúra is létezik a Földön. Így lehetőségünk van rá, hogy a természet közösségének tagjai legyünk, amelyben mintha csak láthatatlan hanglokátorhullámok kapcsolnának össze minket közös bolygónk mindeme más „személyeivel”.

Ami viszont az ámbrásceteket illeti, egyelőre elég gyönyörködni bennük. Lassacskán abbahagyják a játékot, s egyre távolabb sodródnak a hajótól. Aztán mintha csak valamiféle láthatatlan jelre tennék, felpúposítják a hátukat, s akárha tisztelegnének, a levegőbe emelik farkúszóikat. Aztán pedig eltűnnek, s csak hat hullámgyűrű mutatja, hol voltak.