Bántó vagy sem?

Külföldön könnyen zokon vehetik az ember viselkedését

Világutazóként, aki több mint egymillió mérföldet tudhat maga mögött, pontosan ismerem a külföldön járó amerikaiakról kialakult sztereotípiákat: műveletlen bugrisok, telve hazulról hozott előítéletekkel, akik csak akkor érzik magukat jól egy idegen országban, ha lefitymálhatják az ott élőket. Így aztán próbálok mindent elkövetni, nehogy visszatetszést keltően viselkedjek. Mégis elképesztő sokszor vallottam már kudarcot.

A marokkói Marrákesben csupán keresztbe raktam a lábam egy kormányhivatalnokkal készített interjú közben. Azonnal néma csönd lett a szobában, majd a hivatalnoknak hirtelen halaszthatatlan dolga támadt, és gyorsan kimentette magát.

Az ausztráliai Sydneyben leintettem egy taxit, kinyitottam az ajtaját, és beugrottam a hátsó ülésre. A sofőr szeme összeszűkült. Egy darabig hallgatott, végül megkérdezte: „Hová lesz a fuvar, cimbora?” A hangjában jégcsapok csilingeltek.

Az indiai Mumbai (korábban Bombay) városának egyik éttermében mindössze a naan kenyér után nyúltam. Meglepetésemre a szomszéd asztalnál vacsorázó vendég viszolygó pillantást lövellt felém.

Még a saját otthonomban is sikerült megsértenem a nemzetközi érintkezés szabályait. Három amerikai tanulmányúton lévő kínai újságíró töltötte nálam a hétvégét. Amikor távozni készültek, átnyújtottam nekik gondosan kiválasztott ajándékaimat: egy-egy szép fényképalbumot. Vonakodva fogadták el, arcuk megütközést tükrözött.

Évekbe tellett, mire megértettem, mi történt. Mindegyik esetben akaratlanul is súlyos baklövést, bántó tapintatlanságot követtem el. Egyetlen mentségem a tudatlanság volt. Oscar Wilde megállapításával vigasztalom magam: úriember az, aki csak szándékosan sért meg másokat.

A marokkói hivatalnokkal készített interjúm azért végződött ilyen kurtán-furcsán, mert ahogy keresztbe raktam a lábam, a cipőtalpamat mutattam felé, ami a muzulmánoknál, akik a lábat tartják a test legalantasabb részének, súlyos sértésnek számít.

Az ausztrál taxisofőr azért kapta fel a vizet, mert a hátsó ülést választottam ahelyett, hogy mellé telepedtem volna. Ez a felfogás, amely igencsak elterjedt a honfitársai körében, Ausztrália büntetőgyarmati múltjára vezethető vissza, és arra az ellenszenvre, amit a rabok pökhendi brit felügyelőik iránt tápláltak.

És hogyan nyúltam a kenyér után Mumbaiban? Bal kézzel. Az indiaiak kézzel esznek, és mivel a lakosság mintegy 90 százaléka jobbkezes, bal kezüket más foglalatosságokra tartják fenn, így például a mellékhelyiség használata utáni tisztálkodásra. Igazság szerint még a balkezes indiaiak is inkább a jobb kezüket használják evés közben.

Kínai vendégeimmel szemben elkövetett ballépésem pedig a homonimákkal hozható összefüggésbe: ezek olyan azonos hangzású szavak és kifejezések, amelyek több egymástól eltérő jelentéssel bírnak. A kínaiak szerint könyvet ajándékozni nem ildomos, mert a kantoni nyelvjárásban a „könyvet ad” kifejezés ugyanúgy hangzik, mint a „kudarcot vall”. Kínaiaknak szánt ajándék esetében helytelen választás továbbá az óra („órát adni” ugyanúgy hangzik, mint „utolsó útjára kísérni valakit”) és az esernyő is („esernyőt adni” kínaiul egyúttal azt is jelenti, hogy „széthullik a családod”).

Bizonyos gesztusoktól is tanácsos tartózkodni utazás közben. A „V” (Victory – győzelem) jelét a brit miniszterelnök Winston Churchill tette halhatatlanná a második világháború sötét napjaiban. Kifelé fordított tenyérrel illik mutatni. Ha valaki kicsit befordítja a csuklóját, máris veszélyes kulturális vizekre evez. Nagy-Britannia-szerte (és a Brit Nemzetközösség több államában) a befelé fordított tenyérrel mutatott V ugyanazt jelenti, mintha csak a középső ujjunkat tartanánk föl – ami szándékos sértésnek számít.

Az egyik magyarázat szerint a középkorban a francia katonák úgy tették végleg ártalmatlanná az angol íjászokat, hogy levágták azok mutató és középső ujját, amivel az íjhúrt feszítették meg. Tehát az angolok két épen maradt ujjuk feltartásával „intettek be” a megvert franciáknak a győztes csata után.

Idősebb George Bush elnök 1992-ben, ausztráliai látogatásakor a churchilli győzelmi jelet mutatta a tömegnek a limuzinjából. Szerencsétlenségére azonban befelé fordított tenyérrel tette. Baklövése a másnapi újságok címlapjára került. Churchill egyik utóda, Margaret Thatcher is elkövette ugyanezt a hibát, amikor választási győzelmét ünnepelte.

Abbéli törekvésemben, hogy a világ minden táján jól nevelten viselkedhessek, behatóan tanulmányoztam a nemzetközi protokoll szabályait. Tudom, hogy a legtöbb ázsiai országban két kézzel illik átadni és átvenni a névjegykártyákat, majd pedig gondosan el kell olvasni annak szövegét, mielőtt zsebre tennénk. A kártya ugyanis a másik személyt képviseli. De rengeteg olyan szabály akad, amelyeket a „Honnan a csudából tudhattam volna?” alcímmel jelölhetnénk. Honnan tudhatná például a látogató, hogy egy várandós nőnek gratulálni Kenyában könnyen visszafelé sülhet el? Ugyanis ez világ egyik olyan országa, ahol a leggyakoribb a csecsemőhalandóság. Errefelé a terhességről beszélni balszerencsét jelent. Vagy, hogy Dél-Kínában az ember nevetség tárgyává lesz, ha zöld kalapot visel, mivel ez a felszarvazottság jelképe. A babona szerint a zöldfejű teknősbéka képtelen párosodni, és ezért átengedi a kígyónak ezt a feladatot. Thaiföldön főbenjáró vétségnek számít, ha valakinek megpaskoljuk a fejét, mert a thai emberek a fejet a legmagasabb rendű, szent testrészként tisztelik.

Az ételek és italok területe is igencsak ingoványos. Ázsiában például sohasem szabad az evőpálcikát függőlegesen beleállítani az ételbe.

Legbölcsebb, ha az ember megfogadja Csin-ning Csu tanácsát, aki könyvet írt az ázsiai gondolkodásról: „A halottak iránti tiszteletadás ünnepén sok ázsiai ajánl fel ételt eltávozott elődeinek azzal, hogy tömjént helyez és éget el a tálban, és ily módon küldi át az ennivalót a túlvilágra. A tányérba állított evőpálca a babona szerint ugyanis balszerencsét jelent, mert azt jelzi, hogy az étel az élők helyett a halottaké.”

Ha a csehek sört isznak, az első korty előtt egymás szemébe néznek és koccintanak a poharukkal. Magyarországon ugyanezzel a gesztussal viszont kínos helyzetbe kerülhetünk. A söröspohárral való koccintást hazafiatlan cselekedetnek tekintik, mert 1849-ben az aradi vértanúk kivégzésekor az osztrákok állítólag így ünnepeltek. Igaz, többek szerint ez a tilalom csak 150 évig volt érvényben.

Japánban ne adjunk semmiből négyet, mert a négy szó ugyanúgy hangzik, mint a halál. Egy amerikai golflabdagyártó cég terméke feltűnően gyatrán fogyott Japánban, amíg rá nem jöttek, hogy a labdákat nem szabad négyes csomagokban árusítani.

Indonéziában meleg fogadtatásban részesül a vendég, aki virágot visz a háziaknak, hacsak nem páratlan számú szál van a csokorban, ami balszerencsét jelent. Ha a házigazda megkérdezi: „Ettél már?”, igennel kell válaszolni, még ha az éhhalál fenyeget is minket. Ez egy formális kérdés (olyasmi, mint angolban a „How do you do?”) és az „igen” rá a kötelező felelet.

Tehát ne feledje: ha valamely egzotikus vidékre utazik, nemcsak az időeltolódással kell számolnia. Ügyeljen arra, hova lép és mit tesz!

Vote it up
34
Tetszett?Szavazzon rá!