Bátrak igaza

A visszásságokat leleplezőktől jobb lesz a világ. Ők azonban sokszor túl nagy árat fizetnek az elszántságukért. Íme, néhány hős

Kapcsolódó cikkek


When Brigitte Heinisch took up a job as a geriatric nurse at a care home in Berlin in 2002 she was appalled by what she saw. The home, run by Vivantes, Berlin’s largest operator of such facilities, was so poorly staffed, she said, that residents were often tied to their beds. They might be left lying in urine and faeces.

She claimed she was sometimes responsible for 45 patients. And that nurses were encouraged by some of the home’s supervisors to fill out incorrect documentation and make claims for treatments that were never administered.

Heinisch decided she had to act. She complained to her bosses and organised petitions that other members of staff signed. Nothing happened, and so her lobbying continued. Finally, at the beginning of 2005 she was dismissed on the grounds that she had disclosed internal grievances to an extent that made any continuation of her employment unreasonable.

A long legal battle ensued in which Heinisch’s complaint against Vivantes was dismissed by the Berlin public prosecutor and her case for wrongful dismissal was also thrown out by a Berlin labour court. Heinisch would not let the matter rest. She published a book about her experiences (Satt und Sauber?—Well Fed and Clean?) and became a campaigner for better care in old-people’s homes.

Eventually, in the summer of 2011, the German judicial decisions she had been subject to were overturned by the European Court of Human Rights. Heinisch was awarded €10,000 in damages and €5,000 in costs; relatively modest amounts but the principle of the judgment was what mattered.

Heinisch’s case shows just what a painful and protracted business whistleblowing can be, both for the whistleblower and those who have had the whistle blown on them. Very often, huge amounts of money are at stake. Reputations can be won and lost, and lives ruined.

Exposing wrongdoing is an established aspect of modern Western business and politics which has lately acquired a sheen of glamour courtesy of Julian Assange, the WikiLeaks founder. However, Assange is not a whistleblower in the strict sense of an employee going public with complaints about their boss.

The reality of whistleblowing is generally quite mundane: the food-industry worker who sees practices going on that could endanger human health; the council employee who realises there’s a backhander behind every contract; the bank official who confronts insider trading.

Where the mere airing of grievances ends and making the world a better place begins is what makes whistleblowing so contentious. A whistleblower is simultaneously hero and villain, depending on who’s looking at them.

But what is not in doubt is that the cause of the whistleblower is now well and truly on the European political agenda. Legislation to improve the protection of whistleblowers is debated at the EU. More and more whistleblower organisations are springing up across the Continent. Academic conferences now take place devoted to the issues raised by whistleblowing.

Prominent in the whistleblowing world is Guido Strack, a German who whistleblew when he was an official at the EU and who now dedicates his life to campaigning on behalf of whistleblowers, through his Cologne-based organisation Whistleblower-Netzwerk. In his eyes, whistleblowers do not receive nearly enough support from the law. The boss is protected; the worker isn’t.

“Whistleblowers can play an essential role in detecting fraud, mismanagement and corruption,” Strack says. “Their actions help to save lives, protect human rights and safeguard the rule of law. To protect the public good, whistleblowers frequently take on high personal risks.

“They may face victimisation or dismissal from the workplace. Their employer may sue them for breach of confidentiality or libel. They may be subject to criminal sanctions. In extreme cases, they face physical danger.”

The whistleblower’s right to speak up is “closely related to freedom of expression, freedom of conscience and to the principles of transparency and accountability,” Strack believes. “It is increasingly acknowledged that effective protection of whistleblowers against retaliation will facilitate disclosure and encourage open and accountable workplaces.”

Of course, one person’s disclosure is another’s treachery and, looking out across Europe from her vantage point as chief executive of the British campaign group Public Concern At Work, Cathy James sees historic forces at work that blur the picture around whistleblowing.

“In parts of Germany there is a hangover from the old days of the East, when informing on people had totally different connotations,” James says. “There’s a legacy from the Stasi era, and it means that people who might want to go to the authorities and make accusations about the people they work for are often reluctant to do so, even if they are in the right.”

Attitudes vary from country to country, James believes. “Whistleblowing is almost unheard of in Italy,” she says, and the extent to which corruption, big and small, is reckoned to keep the wheels turning in the land of Silvio Berlusconi surely explains why.

The same might also be said of Russia, but then Russia is where Alexey Navalny operates. A whistleblower on the grand scale, arguably the bravest of the brave, Navalny is a lawyer who risks his life daily in seeking to expose corruption in what many Western leaders have come to see as a “Mafia state”.

“Everyone says corruption is everywhere, but for me it seems strange to say that and then not to try to put the people guilty of that corruption away,” Navalny says. Dubbed “Russia’s Erin Brockovich” and named Person of the Year for 2009 by the Russian business daily Vedomosti, Navalny is the epitome of whistleblower-as-warrior; the stuff of which Hollywood conspiracy thrillers are made.

In France, meanwhile, the cinematic potential of whistleblowing has been realised with the story of Aurélie Boullet, a humble public-sector worker who caused a national sensation in 2010 with a blog detailing the astonishingly small amount of work done by civil servants in the council offices in Aquitaine. The blog turned into a book, Absolument Dé-bor-dée! (Absolutely Snowed Under!), which read like an indictment of an entire French way of life.

Disbelief, as much as a sense of outrage, seems to have prompted Boullet’s actions. “It was a sheer waste of time,” she says. “There are plenty of people and not enough work. So there are a lot of people who have nothing to do. They go on Facebook, they chat, they go to endless meetings and spend a lot of their day complaining about being overworked.”

Boullet has ridden the rollercoaster. She got sacked, she got reinstated, her book is a big success, and she has sold the film rights. For her, it all started out as a bit of fun, and it will probably end that way too. But, as Brigitte Heinisch will tell you, going on a whistleblowing crusade isn’t always like that.

Margrit Zopfi, Switzerland
In a case that gripped the country, Margrit Zopfi and her colleague Esther Wyler paid a heavy price for exposing malpractice. Social workers whom the two women oversaw at the Zurich social welfare department were fiddling their expenses but when Zopfi and Wyler went to their superiors in 2007, they were rebuffed.

They handed their findings to the weekly magazine Weltwoche, and suddenly the expenses-fiddling was national news. Zopfi and Wyler were denounced by colleagues and arrested and sacked.

Two court cases resulted. In the first, the women were found not guilty and each awarded 7,500 Swiss francs. But the authorities appealed and the women were found guilty of breaching official secrecy, given suspended fines and required to pay court costs.

Expenses in the social work department are now much more closely monitored but none of Zopfi and Wyler’s superiors is thanking them.

Spider Truman, Italy
Corruption is widely regarded as endemic in Italian public life, and most would-be whistleblowers would hardly know where to start. But that hasn’t stopped the mysterious masked persona of “Spider Truman”, who uses a Facebook page to expose politicians’ perks and privileges.

Claiming to be a disgruntled former temporary employee of Parliament, Truman has alleged that lawmakers can receive huge discounts on new cars, have written themselves threatening letters in order to obtain a police bodyguard, have made false insurance claims for stolen property, and have accumulated Airmiles while travelling for free on Alitalia.

Truman is a social-media sensation whose protest methods have been likened to those deployed in the Arab Spring. And as with the Arab Spring, no one yet knows quite where Truman’s deeds will lead.

Kim Holt, UK
The death in 2007 of a 17-month-old North London baby called Peter Connelly turned into a national outcry after it emerged that the child had been systematically abused by his mother and her boyfriend during an eight-month period in which he was also regularly checked on by social services.

Dr Kim Holt is a consultant paediatrician at the hospital where staff were supposedly keeping an eye on Peter.Months before his death, she made a formal complaint about staff shortages and a “chaotic” appointments system.

She was subsequently signed off with stress five months before the baby’s death and has since been involved in a protracted legal dispute with her employer, the world-renowned Great Ormond Street Hospital. She is now back at work, and staffing levels have increased.

Florence Hartmann, France
The moral of this case is “once a journalist, always a journalist”. In the early 1990s, Florence Hartmann covered the war in the former Yugoslavia for Le Monde. Then, in 2000, she took a job at the International Criminal Tribunal (ICT), set up to bring to justice to those guilty of war crimes in the conflict. In 2003 she had access to a secret ruling that allowed the Serbian government to conceal documents relating to its involvement in the massacre of Bosnian Muslims at Srebrenica in 1995.

Hartmann left the ICT in 2006 and the following year wrote about the ruling in a book. The court prosecuted her in 2009 for violating its code of confidentiality and she was fined €7,000. Hartmann lost an appeal in July 2011.

Frank Grevil, Denmark
The justification for the Iraq war has long been the subject of fierce debate. And in Denmark the aftermath of the invasion led to the jailing for four months of a major in Danish military intelligence.

Frank Grevil’s crime was to leak classified information to a newspaper that showed, contrary to what the then prime minister Anders Fogh Rasmussen had told his parliament, there was no conclusive proof that Saddam possessed weapons of mass destruction.

Grevil, who was driven by conscience, has subsequently won the Sam Adams Award, which is whistleblowing’s highest honour. But he remains unemployed.

Rasmussen resigned from office in April 2009, having survived the controversy, and was appointed Nato secretary-general later the same year.

Brigitte Heinisch 2002-ben egy berlini ápolási otthonban vállalt ápolónői állást, és fölháborodott az ott látottakon. Az efféle intézményeket üzemeltető legnagyobb helybeli cég, a Vivantes által működtetett otthon Heinisch állítása szerint olyan munkaerőhiánnyal küszködött, hogy az ápoltakat nemegyszer az ágyhoz kötözték, és előfordult, hogy saját székletükben-vizeletükben fekve hagyták.

Heinisch azt mondta, néha egymaga gondozott 45 beteget. Az otthont felügyelő személyek ráadásul valótlan adatnyilvántartásra buzdították az ápolókat, hogy aztán el sem végzett kezelésekért igényeljenek állami támogatást.

Heinisch nem bírta szó nélkül hagyni mindezt. Panaszt tett a főnökeinél, beadványokat szerkesztett, amelyeket munkatársaival is aláíratott. Semmi sem történt, ezért Brigitte tovább kilincselt az illetékeseknél. Egészen 2005 elejéig, amikor azzal az indoklással bocsátották el, hogy olyan mértékben teregetett ki belső sérelmeket, ami lehetetlenné teszi további foglalkoztatását.

Hosszas jogi csatározás kezdődött, amelyben a berlini államügyészség elutasította az asszonynak a Vivantes elleni panaszát, és a berlini munkaügyi bíróság sem adott helyt a jogtalan elbocsátás miatti keresetének. Heinisch nem nyugodott bele a vereségbe. Élményeiről Satt und sauber? (Jóllakottak és tiszták?) címmel könyvet jelentetett meg, és kampányt indított az idősotthonok ápoltjainak jobb ellátásáért.

Végül az Emberi Jogok Európai Bírósága semmisítette meg a németországi döntéseket. Tízezer eurós kártérítést ítélt meg Heinischnak és ötezer eurót a költségei fejében – viszonylag szerény összegeket, de sokkal inkább az elv számított.

Heinisch esete mutatja, milyen keserves és elhúzódó üggyé válhat a leleplezés mind a leleplezők, mind a leleplezettek számára. Gyakran hatalmas összegek forognak miatta kockán. A benne szereplők jó hírét öregbítheti vagy csorbíthatja, életét teheti tönkre.

A visszaélések leleplezése a modern kori nyugati gazdasági és politikai élet megszokott vonása. Az utóbbi időben szenzációs színezetet adott neki Julian Assange, a WikiLeaks alapítója, noha a tipikus leleplező nem olyan, mint Assange, inkább munkavállaló, aki a főnökétől elszenvedett sérelmeit tárja a nyilvánosság elé.

A leleplezés általában nagyon is hétköznapi jellegű: az élelmiszer-ipari dolgozó egészségre ártalmas módszereket tapasztal a munkahelyén, a közhivatalnok rájön, hogy minden szerződéshez csúszópénz jár, a banktisztviselő azt látja, hogy bennfentes kereskedelem folyik.

Hogy meddig tart a szennyes kiteregetése és hol kezdődik a közjó szolgálata? Ebben a tekintetben erősen megoszlanak a vélemények. A leleplező egyidejűleg hős és gazember – attól függően, kinek a szemszögéből nézzük.

Az viszont kétségtelen, hogy a leleplezések témája most van igazán napirenden az európai politikában. Az Európai Unióban a leleplezők védelmét megnövelő jogszabályokról vitatkoznak. Az egész kontinensen gombamód szaporodnak a leleplező szervezetek. Tudományos tanácskozásokat szentelnek a leleplezések által fölvetett kérdéseknek.

A leleplezések világában neves személyiség a német Guido Strack, aki korábban az EU-nál dolgozott, jelenleg pedig kölni székhelyű szervezete, a Whistleblower-Netzwerk révén minden erejével a leleplezőkért kampányol. Szerinte a leleplezők korántsem kapnak kielégítő törvényi támogatást. A főnök védelmet élvez, a beosztott nem.

– A leleplezők lényeges szerepet játszhatnak a csalások, hűtlen kezelési és korrupciós ügyek feltárásában – mondja Strack. – Fáradozásuk életeket menthet, elősegíti az emberi jogok védelmét és a törvényes rend fenntartását. A közjó védelmében gyakran rendkívüli személyes kockázatot vállalnak.

Munkahelyükön retorziók áldozatául eshetnek, akár el is bocsáthatják őket. Munkáltatójuk beperelheti őket rágalmazásért vagy titoktartási kötelezettségük megszegéséért. Büntetőeljárás indulhat ellenük. Szélsőséges esetekben fizikai veszély fenyegeti őket.

Pedig megilleti őket a jog, hogy szót emeljenek. – Ez szorosan összefügg a véleménynyilvánítás szabadságával, a lelkiismereti szabadsággal, valamint az átláthatóság és elszámoltathatóság elvével – véli Strack. – Mindinkább elismerik, hogy a leleplezők megtorlással szembeni hathatós védelme megkönnyíti az igazság feltárását, ösztönzi a nyitott és felelős munkahelyi vezetést.

Az, ami az egyik ember számára az igazság feltárása, a másik számára természetesen árulás. Cathy James, a Public Concern at Work brit kampánycsoport vezetője a maga posztjáról úgy látja, a múlt erői is összezavarják a leleplezések körüli képet.

– Németország egyes részein máig él az NDK-s idők emléke, amikor az ismerősökről szolgáltatott információkhoz egészen más jelentés tapadt – magyarázza James. – A Stasi-korszak öröksége miatt az emberek esetleg akkor is vonakodnak a hatóságokhoz fordulni, a munkáltatójukra panaszkodni, ha teljes joggal tehetnék ezt.

James szerint a szemléletmód országról országra változik. – Olaszországban szinte ismeretlennek számít az ilyesfajta leleplezés – mondja. És ez nem is meglepő, ha belegondolunk, milyen méreteket ölthetett Silvio Berlusconi idején a kis- és nagystílű korrupció.

Ugyanezt mondhatnánk Oroszországról is, ahol Alekszej Navalnij tevékenykedik. A rettenthetetlen leleplező hírében álló ügyvéd nap mint nap az életét kockáztatva igyekszik lerántani a leplet a korrupcióról a sok nyugati politikus által immár „maffiaállamnak” titulált országban.

– Lépten-nyomon azt hallhatjuk, a korrupció mindenhová beférkőzött, de furcsállom, hogy miközben erről beszélnek, meg sem próbálnak elbánni a vétkesekkel – mondja Navalnij, akit 2009-ben a Vedomosztyi orosz gazdasági napilap Az év emberének választott, és „Oroszország Erin Brockovichaként” emlegetnek. Navalnij a harcos leleplező megtestesítője, akihez hasonlók a hollywoodi összeesküvős krimikben szerepelnek.

Franciaországban is akad filmvászonra illő leleplezési eset: Aurélie Boullet-é. A szerény közalkalmazott 2010-ben országos szenzációt keltett blogjával, amelyben részletesen bemutatja a délnyugati Aquitaine régió (Aquitánia) önkormányzati hivatalnokainak megdöbbentő tétlenkedését. A blogból Absolument Débordée! (Teljesen be vagyok havazva!) címmel könyv is született, amely a francia életforma elleni vádiratként hat.

Úgy tűnik, a felháborodás mellett a hitetlenkedés is cselekvésre sarkallta Boullet-t. – Csak a napot lopják – jellemzi az állapotokat. – Annak a rengeteg embernek nincs elég dolga. Ölbe tett kézzel ülnek. Facebookoznak, chatelnek, vég nélkül értekeznek, és a túlterheltségre panaszkodnak.

Boullet viharos hónapokra nézhet vissza. Kirúgták, visszavették, a könyve fergeteges sikert aratott, már a megfilmesítés jogát is eladta. Az egészet szórakozásból kezdte, és számára talán akként is végződik. Brigitte Heinisch a megmondhatója azonban, hogy a leleplezések története nem mindig ilyen.

Margrit Zopfi, Svájc
Egész Svájcot fölbolydította az a visszaélési ügy, amelynek nyilvánosságra hozataláért Margrit Zopfi és kolléganője, Esther Wyler súlyos árat fizettek. A két asszony által a zürichi önkormányzat népjóléti osztályán felügyelt szociális munkások csaltak a kiadásaikkal, ám 2007-ben, amikor Zopfi és Wyler a fölötteseikhez fordultak, elzavarták őket.

Tapasztalataikról a Weltwoche hetilapnak számoltak be, és a költségtérítési csalás egy csapásra országos hírré vált. A kollégáik följelentették Zopfit és Wylert, mindketten elveszítették az állásukat, a rendőrség őrizetbe vette őket.

A bíróság első fokon fölmentette Zopfiékat, és fejenként 7500 svájci frank jóvátételt ítélt meg nekik. A hatóságok azonban fellebbeztek, így végül a két asszonyt elmarasztalták hivatalititok-sértésért, felfüggesztett pénzbírságot szabtak ki rájuk, és a perköltségek megfizetésére kötelezték őket.

Azóta jóval szigorúbban ellenőrzik ugyan a népjóléti osztály kiadásait, de ezért természetesen nem Zopfi és Wyler főnökeit illeti köszönet.

Spider Truman, Olaszország
Általános vélekedés szerint az olasz közéletben valóságos járvány a korrupció, és a leleplezésre vállalkozók legtöbbször azt sem tudják, hol kezdjék. A Spider Truman álnevű blogszerző azonban nem riadt vissza a nehézségektől, facebookos oldalán fedi föl a politikusok kiváltságait és mellékjövedelmeit.

Truman, aki állítólag ideiglenes kisegítőként dolgozott az olasz parlamentben, azt mondja, a törvényhozók tetemes árengedményt kapnak új gépkocsi vásárlásakor, fenyegető leveleket írnak saját maguknak, hogy ezáltal rendőrségi személyvédelemhez jussanak, ellopott javak utáni hamis kártérítési igényeket nyújtanak be biztosítóknál, és törzsutaskedvezményre szereznek jogot, miközben ingyen röpködnek az Alitaliával.

Truman médiahíresség, akinek tiltakozási módszereit az arab tavasz során alkalmazottakhoz hasonlítják. És akárcsak az arab tavasz esetében, egyelőre senki sem tudja, tulajdonképpen hová vezetnek Truman akciói.

Kim Holt, Nagy-Britannia
Országos felháborodást váltott ki 2007-ben Nagy-Britanniában egy tizenhét hónapos észak-londoni csecsemő, Peter Connelly halála, miután kiderült, hogy az édesanyja és annak barátja nyolc hónapon át folyamatosan bántalmazták, noha eközben a szociális ellátórendszer időről időre ellenőrizte a kisbabát.

Dr. Kim Holt gyermekgyógyász konzulens abban a kórházban, amelynek illetékesei elvileg szemmel tartották Petert. A doktornő hónapokkal a tragédiát megelőzően hivatalos panaszt tett a munkaerőhiány és a „kaotikus” ütemezésű előjegyzési rendszer miatt.

Ezután – még mindig öt hónappal a kisfiú halála előtt – viharos körülmények között fölmondtak neki, és azóta tartó jogvitába bonyolódott munkáltatójával, a világhírű Great Ormond Street-i Kórházzal. Mára azonban visszahelyezték pozíciójába, és a személyzet létszámát is megnövelték.

Florence Hartmann, Franciaország
Az alábbi eset tanulsága az, hogy aki egyszer újságírásra adja a fejét, újságíró is marad. Florence Hartmann az 1990-es évek elején a volt Jugoszláviában dúló háborúról tudósította a Le Monde-ot, majd 2000-ben annál a Nemzetközi Büntető Törvényszéknél (NBT) kapott állást, amelyet azért hoztak létre, hogy igazságot szolgáltasson a konfliktusban elkövetett háborús bűnökért. 2003-ban törvényszéki munkája révén szerzett tudomást egy titkos bírói döntésről, amely lehetővé tette, hogy a szerb kormány eltitkolja, mi köze volt a srebrenicai bosnyákok 1995-ös lemészárlásához.

Hartmann 2006-ban távozott az NBT-től, és a következő évben könyvet írt a döntésről. A törvényszék 2009-ben eljárást indított ellene hivatalititok-tartási kötelezettsége megszegéséért, és hétezer eurós pénzbírságra ítélték. Hartmann fellebbezését 2011 júliusában elutasították.

Frank Grevil, Dánia
Az iraki háború indokoltsága hosszú ideje heves viták tárgya. Dániában pedig másfajta hullámokat is vetett az ügy: a dán katonai hírszerzés egyik őrnagyát négy hónapra bebörtönözték.

Frank Grevilnek az volt a bűne, hogy bizalmas értesüléseket szivárogtatott ki egy újságnak, amely Anders Fogh Rasmussen akkori miniszterelnök parlamenti közlésével ellentétben bemutatta: nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy Szaddám tömegpusztító fegyverekkel rendelkezett.

Grevilt, aki a lelkiismeretére hallgatott, ezután a leleplezők legrangosabb elismerésével, a Sam Adams-díjjal tüntették ki. Állása viszont azóta sincs.

Rasmussen átvészelte a botrányt, 2009 áprilisában köszönt le hivataláról, és még abban az esztendőben a NATO főtitkárának nevezték ki.

Vote it up
Tetszett?Szavazzon rá!