Bátyám, John Lennon

Az egyik percben még a rajongóknak integetett, a következőben már velem balhézott, mert felfaltam a szendvicseket

Kapcsolódó cikkek

 

John was 18 months old when his father Alf Lennon, a merchant seaman, jumped ship in America and disappeared. Our mother couldn’t divorce him because the law didn’t allow for those circumstances. She eventually fell in love with my father but when I was born, our grandfather wouldn’t allow John to live with us because my parents were unmarried. That’s why John was raised by our formidable Aunt Mimi.

I was 16 before I even understood John wasn’t my full brother. Not that it mattered. We were living in an extended family so my younger sister Jackie and I were close to John as we were growing up.

Our mother was very musical and influenced John enormously in his formative years. She taught him to play the banjo, the instrument he was playing when he met Paul.

My first memory of John being in a group was when he was Johnny of Johnny and the Moondogs. He obviously wanted his name in the title, but although John was often sharp, he lacked confidence, particularly in his teens. He tried to be very protective towards us, particularly after our mother was killed in a car accident when I was 11 and my sister eight.

Over the next four years John’s guitar career began to take over his art studies and the first intimation of what was to come with The Beatles began when girls started sleeping in the front garden of Mimi’s house. When the film A Hard Day’s Night came out in 1964 I was in my last year at school. The premiere was at Liverpool Town Hall. The family joked that we’d go by bus, but instead we had our first experience of executive cars.

At the Town Hall, all this food was laid out. We fell on it before going out to the screaming crowd. I think it was at that moment I subconsciously learned to separate John the Beatle from John my brother. It was so exciting as he acknowledged the fantastic crowds, but this wasn’t the John who’d just been telling us to lay off the sandwiches.

Later, when we went to stay with him down south in Surrey, he offered to buy me some cool specs from Bentalls department store in Kingston. We couldn’t get into the shop for the fans and I had to return next day with Cynthia, John’s wife, to get my shades, the first tinted glasses I ever had.

In the end, he had big electric gates put up at the front of his drive. John had become a victim of his own fame. But throughout it all, he never stopped being my big brother. He was forever saying I was too young to do this or that.

He wouldn’t let my sister Jackie and me go anywhere in London on our own although I thought I was old enough. And he was insistent I complete my A levels. “Mummy would have been so proud of you” he said. And he was right. I went on to become a teacher, psychologist and mother to three children.

It’s crossed my mind that, if John hadn’t been a Beatle, he’d still be with us. He moved to New York in 1969 and because of problems over his Green Card, he didn’t dare leave. He invited me over but I was always “busy” with my family. Anyway there was plenty of time, Or so I thought.

John died 25 years ago this year and he’s still an important part of my life. He was a genius. He even said so himself when he was nine—in the newspaper he invented, The Daily Howl. Meeting Paul focused that genius. But John still casts an awfully long shadow.

John 18 hónapos volt, amikor édesapja Alf Lennon, aki tengerészként szolgált, Amerikában megszökött egy kereskedelmi hajóról és eltűnt. Anyánk nem tudott elválni tőle, mert az adott körülmények között ez törvényesen nem volt lehetséges. Végül beleszeretett az apámba, de amikor én megszülettem, a nagyapám nem engedte meg, hogy John velünk éljen, mert a szüleim nem voltak házasok. Ezért Johnt félelmetes nagynénénk, Mimi nevelte fel.

Tizenhat éves koromig nem is fogtam fel, hogy John nem az édestestvérem. Nem mintha számított volna. Nagy családban éltünk, így Jackie húgom és én gyerekként mindig közel álltunk Johnhoz.

Anyánk nagyon muzikális volt, és óriási hatást gyakorolt Johnra fogékonyságának éveiben. Ő tanította bendzsózni Johnt, aki ezen a hangszeren játszott, amikor megismerkedett Paullal.

Emlékeim szerint John először Johnnyként zenélt a Johnny and the Moondogs nevű együttesben. Kétségkívül ő ragaszkodott hozzá, hogy a keresztneve szerepeljen az elnevezésben, és bár gyakran feltűnősködött, valójában önbizalomhiányban szenvedett, különösen tinédzserkorában. Mindig igyekezett védelmezni minket, főleg miután anyánk meghalt egy autóbalesetben, amikor én tizenegy éves voltam, a húgom pedig nyolc.

A következő négy évben John gitáros karrierje művészeti tanulmányai fölé kerekedett, és hogy lányok kezdtek ott aludni Mimi előkertjében, már előrevetítette azt, ami később a Beatles körül történt. Amikor az Egy nehéz nap éjszakája című filmet 1964-ben bemutatták, én éppen befejeztem az iskolát. A premiert a liverpooli Városházán tartották. A családtagok azon tréfálkoztak, hogy majd busszal megyünk, de e helyett életünkben először megtapasztaltuk, milyen érzés elegántos autóval közlekedni.

A városházán roskadozó asztalok fogadtak minket. Mielőtt elvegyültünk volna a sikoltozó tömegben, nekiestünk a kajának. Azt hiszem, ettől a perctől fogva kezdtem öntudatlanul különbséget tenni John, a Beatles együttes tagja és John, a bátyám között. Olyan izgalmas volt látni, ahogy fogadja a tömeg rajongását, de ennek semmi köze nem volt ahhoz a Johnhoz, aki épp az imént parancsolt ránk, hogy azonnal szálljunk le a szendvicsekről.

Később, amikor leutaztunk délre, hogy meglátogassuk Surreyben, John felajánlotta, hogy vesz nekem egy szuper szemüveget a kingstoni Bentalls áruházban. Egyszerűen nem bírtunk bejutni az üzletbe a rajongóktól, és másnap John feleségével, Cyntiával kellett visszamennem, hogy végre megkaphassam életem első napszemüvegét.

A végén egy nagy elektromos kaput szereltetett fel a kocsifeljárója elé. John a saját hírnevének lett az áldozata. De mindvégig a bátyám maradt. Örökké azt mondogatta, hogy túl fiatal vagyok ehhez vagy ahhoz a dologhoz.

Londonban sehová sem engedett el minket Jackie-vel egyedül, pedig szerintem már elég nagy voltam. És ragaszkodott hozzá, hogy leérettségizzek. – A Mami olyan büszke lenne rád – mondta. És igaza volt. Továbbtanultam, tanár, pszichológus és három gyerek édesanyja lett belőlem.

Néha eszembe jut, hogy ha John nem lett volna az egyik Beatles, ma is köztünk élhetne. 1969-ben New Yorkba költözött, és mivel gondok voltak a munkavállalási engedélyével, nem merte elhagyni Amerikát. Sokszor hívott, hogy látogassam meg, de engem mindig „lefoglalt” a család. Mindegy, bőven volt még rá időnk. Legalábbis azt hittem.

John 25 évvel ezelőtt halt meg, de még mindig fontos része az életemnek. Rendkívüli tehetség volt. Maga is ezt állította kilencéves korában, az általa kitalált újságban, amelynek a „Napi bőgés” címet adta. És a Paullal való találkozás hatására a tehetsége megtalálta igazi közegét. John, a bátyám, mintha ma is velem volna.

Vote it up
11
Tetszett?Szavazzon rá!