Bärle mackó ismét szabad

Egy cirkuszi jegesmedve tizenhárom éven át viselte el az éhezést és a kegyetlen bánásmódot a trópusokon

Kanada északi részén valami mocorog a felszín alatt, és emiatt nagy darabokban gurul le a hó egy domb déli lejtőjén. Végül egy nőstény jegesmedve feje bukkan ki a hótakaró alól. A levegőt az orrán szívja be, és a száján fújja ki.

Négy hónappal korábban a medve ikreket hozott a világra. A selymes szőrméjű bocsok anyjuk hasához bújtak, ha fáztak vagy éhesek voltak. A nőstény tisztára nyalogatta a kicsiket, és a helyükre taszigálta őket, ha félregurultak.

Négyhetes korukban már hallottak, és öthetesen teljesen kinyílt a szemük. Életük hatodik hetében megpróbáltak lábra állni. Eljött az ideje, hogy elhagyják az odút, amely egyre szűkebbé vált, s a kölykök szüntelenül az anyjukon és egymáson tapodtak.

A nőstény nyolc hónapja nem volt a szabad ég alatt. A hasán csúszik le a lejtőn, majd a hátára fordul, és a hóban hempergőzve megtisztítja a szőrét. Kisvártatva két apró kobak kukucskál ki a mélyedésből.

A bocsok próbálnak lemászni a dombról, aztán fékevesztett csúszásba kezdenek, s végül mint két hógolyó csapódnak az anyjuknak.

Bärle élete akár így is kezdődhetett. Állítólag 1984-ben született a Hudson-öböl nyugati partján. Feljegyzésekből arra lehet következtetni, hogy 1986-ban a Manitoba jegesmedveexport-program keretében Németországba szállították. A programot biológusok, környezetvédők és kormánytisztviselők azért hozták létre, hogy az árván maradt bocsokat külföldi intézményekbe juttassák el. Németországban Bärle végül Fredy Gafner állatidomárhoz került. 1990 körül Gafner a medvéivel csatlakozott a mexikói Suarez testvérek cirkuszához.

Bärle és hat másik jegesmedve (Alaska, Royal, Willy, Masha, Boris és Kenny) tizenhárom éven át arra kényszerült, hogy emberi tevékenységeket utánozzon: két lábon járva lépcsőt másszon, zenére táncoljon, labdázzon. Bärlét nemcsak természetes mozgásától, a futástól, úszástól, mászástól fosztották meg, hanem attól is, hogy párt találjon magának, utódokat neveljen és vadásszon. El kellett viselnie a lelki és fizikai kínzásokat – az idomárok ostorral verték a medvék arcát, fejét és hátát –, valamint a jegesmedvéket rettenetesen megviselő forró karibi klímát.

Ötmillió év alatt a jegesmedvék alkalmazkodtak a szélsőségesen hideg éghajlathoz. Mínusz 20 °C fölött túlmelegednek, ezért az óceánba ugranak, vagy hanyatt fekszenek a jégen, ám Bärle nem élhetett ezekkel a lehetőségekkel. A hőség borzasztó hatással van a jegesmedvékre. Az emberek izzadással hűtik magukat, de a medvék erre képtelenek – ők zihálással csökkentik a hőérzetüket, ezért minél melegebb az idő, annál szaporábban veszik a levegőt. Egy jegesmedve normális körülmények között percenként tíz–harminc alkalommal vesz levegőt, harmincszor csak nagyobb megerőltetés után. És a cirkuszi medvék? Hatvanszor, nyugalmi állapotban. Az eredmény: kiszáradás és gyengeség.

Amikor nem léptek fel, a medvéket egy trélerben tartották, amelyet hét darab hat négyzetméteres fémketrecre osztottak. Hason fekve csak átlósan fértek el, magzatpózba kellett kuporodniuk, amikor az oldalukra fordultak, és a lábukat a falnak támasztva fekhettek hanyatt. Az állatvédelmi hatóság nyomozói megállapították, hogy a ketrecek környéken 45 fok volt a hőmérséklet.

Bärle soha nem menekült volna meg, ha egy kanadai házaspár nem avatkozik közbe. 1996-ban Ken és Sherri Gigliotti a házassági évfordulójukon a mexikói Cozumelbe utaztak, ahol megnézték a Suarez fivérek műsorát. Elborzadva látták, milyen állapotban vannak a jegesmedvék, ezért hazavitték a cirkusz programfüzetét és a Winnipeg Free Press című kanadai napilapon keresztül nyilvánosságra hozták. Még abban az évben megjelentek az újságokban a medvék fotói, és nemzetközi felháborodást keltettek.

– Azt hallottuk, hogy pár medve a manitobai Churchillből érkezett, mi pedig Winnipegben lakunk, a tartomány fővárosában – magyarázza Ken, miért tartották fontosnak, hogy a medvék szenvedéséről bizonyítékot vigyenek Kanadába. – Személyesen érintve éreztük magunkat, és elborzasztott minket, hogy ezek a fenséges állatok ilyen messze kerültek természetes lakhelyüktől.

Nem sokkal az után, hogy napvilágot látott a Free Press cikke, Debbie Leahy, az Emberek az állatokkal való etikus bánásmódért nevű szervezet fogságban lévő állatok kiszabadítására szakosodott csoportjának vezetője nyomozni kezdett a Suarez fivérek cirkusza után. Többször is megnézte a jegesmedvék mutatványát, és egyszer részt vett egy programon, amely betekintést engedett a kulisszák mögé. Az állatok minden alkalommal levegő után kapkodtak, és mocskosak voltak. Az ürüléktől bűzlő sátrat ellepték a legyek. – Kibírhatatlan volt – emlékezik vissza.

Leahy elhatározta, hogy kiszabadítja a medvéket. Kormányzati tisztviselőket, véleményformálókat, állatkerti vezetőket, állatorvosokat és hírességeket állított az ügy mellé. 2002-ben a manitobai parlament jegesmedvéket védő törvényt fogadott el, amely előírta, hogy csak kétévesnél fiatalabb árva bocsokat szabad állatkertben elhelyezni, és szigorú követelményeket írt elő az állatkerteknek.

Megmenekülés
Miután civil szervezetek nyomást gyakoroltak, a közvélemény tiltakozott és az Egyesült Államok agrárminisztériuma többször is vizsgálódott a cirkusznál, a Suarez fivérek úgy döntöttek, Puerto Ricóban megszabadulnak a hét jegesmedvétől. 2002. november 5-én az USA Halászati és Vadászati Hivatala hivatalosan átvette az állatokat, és két héttel később megkezdték az előkészületeket az elszállításukra.

November közepén a „Suarez Hetek” néven ismertté vált medvék légi úton távoztak a karibi térségből. A FedEx egyik gépe az Egyesült Államok állatkertjeiben osztotta szét őket, az utolsó állomás Detroit volt, Bärle új otthona. Mivel az állatok viselkedésének kutatójaként már egy évtizede tanulmányoztam medvéket, én kaptam meg a sokat szenvedett jegesmedve rehabilitációjának feladatát. Detroiti állatkerti kollégáimmal kimentünk a reptérre, s átvettük a ládát, amelyben Bärlét szállították.

Miután kisteherautónkkal az állatkerthez értünk, a csapat tagjai kiszálltak a járműből. A rakodórámpa közelébe gurult egy targonca, és kinyíltak a teherautó hátsó ajtajai. Amikor minden készen állt, visszamásztunk a teherautóba, és körülvettük a ládát. Háromig számoltunk, majd megragadtuk a 180 kilós szerkezetet, és a targonca felé toltuk.

Nem voltam felkészülve Bärle viselkedésére: nem fújtatott, nem csattogtatta az állkapcsát, nem kuporodott a sarokba, ahogy egy jegesmedvétől elvárható lett volna. Ám a történetét felidézve rájöttem, hogy alighanem csak szállítás közben lehetett nyugta az idomárjaitól. A ládában nem bántották. Talán ezért volt annyira nyugodt. De ha tizenhárom éven át kizárólag a láda nyújtott neki menedéket, hogyan leszünk képesek kicsalogatni onnan, hogy új lakhelyére vihessük?

A ládát eltoltuk a rakodórámpától a karanténig – ahol Bärle a következő 30 napját tölti majd –, a láda nyílását a ketrec bejárata felé fordítottuk. Míg kollégáim a ládát a kerítéshez láncolva készítették elő a jegesmedve biztonságos beköltözését, én elkezdtem felvenni vele a kapcsolatot, hogy megmutassam neki, nem akarjuk bántani. A vadállatok természetes lakhelyre való visszatelepítése során egyvalamit jól megtanultam: az első benyomás sokat számít. Nem kedveskedéssel akarok eredményt elérni, hanem megvásárolom a bizalmat. Bärle esetében édes, zamatos szőlővel fizetek.

Lehajoltam előtte, tekintetünk találkozott. Az emberekhez hasonlóan a medvék is szavakkal kommunikálnak (az ő esetükben ezek jelentéssel bíró hangok), és testbeszéddel. Betoltam a láda fémrácsán át egy szem szőlőt, és az orra elé tartottam. Szemét végig rám szegezve finoman ajka közé vette a szőlőszemet, majd szándékosan leejtette, miközben mintha mosolygott volna.

Már volt szerencsém ilyen viselkedéshez medvéknél, és udvarias gesztusnak találtam. Talán nem kívánja vagy nincs szüksége arra, amit kínálok neki, de nem akarja, hogy megszakadjon a kapcsolat. Ha bosszantanám, elutasítaná az ajándékot, nem nézne a szemembe, és agresszívan csapkodna vagy fújtatna.

Nem tudtam, hogy Bärle kóstolt-e már valaha szőlőt. A cirkuszban jobbára csak száraz kenyeret, uborkát, sárgarépát és olcsó kutyaeledelt kapott. Felajánlottam neki még egy szőlőszemet, amelyet a szájába vett és megevett. A mosoly nem hervadt le az arcáról. Nem megetetni akartam, hanem elhitetni vele, hogy megbízhat bennünk és kijöhet a ládából.

Bärle arcáról nem lehetett leolvasni a korát. Kis termetű medve volt, a feje nem nagyobb, mint az enyém. Szőre gubancos, fedőszőre kopott, hiányos, az aljszőrzet mocskos, a kopasz foltok pelyhes fekete bőrt tártak fel. Sorvadt arcizmai, beesett pofája bántalmazásról árulkodtak. Idősebbnek tűnt 18 évesnél – a jegesmedvék fogságban harmincas éveik végéig élnek –, arcán néha mégis egy bocs ártatlansága villant át. Jellemének összetettsége és belső ragyogása azon nyomban levett a lábamról.

Michelle Seldon, az emlősrészleg helyettes kurátora közölte velem, hogy a ládát rögzítették. – Itt az idő – mondta. Szőlőszemekből ösvényt raktam ki, amely a ládától egy helyiséghez vezetett, odabent szalmával bélelt kuckó várta a vendéget. Kiléptem a ketrecből, bezártam az ajtót, majd felhúztuk a rácsot, amely a ládát elválasztotta a ketrectől.

Bärle ülve maradt. A nevén szólítottam. Egyik fülét felém fordította. Nagyot sóhajtott, felmérte a környezetét. Tett egy lépést, majd még egyet, és átlépett a küszöbön. Lelkesedésünket leplezve leeresztettük mögötte a rácsot. Nekünk, embereknek felemelő pillanat volt. Az állatkerti személyzet tagjainak szemében könny csillogott, végleg rázártuk az ajtót Bärle cirkuszi múltjára.

Bizonyára észrevette, hogy csökkent a hőmérséklet, és megérezte a szőlő édes illatát is. De a gyümölcs csak látszólag érdekelte. Előrelépett a kuckóhoz vezető folyosón. Óvatosan megérintette szájával a szalmát, megszagolta, rárakta a mancsát, majd a hasát. Végül teljes testével ráfeküdt, és meghempergőzött benne. Rasztabundájába nyomban beleragadt a szalma, és a medve elaludt. Mi pedig, mint a megkönnyebbült szülők, leoltottuk a lámpákat, és óvatosan becsuktuk az ajtót.

Út a gyógyuláshoz
Az első napokat Bärle szinte végigaludta, miközben mi azt vizsgáltuk, nem szenved-e élősködőktől vagy betegségektől. Egy nagyobb zárt térségben, amely a régi jeges környezetét idézte, négy méter mély, sós vizű medence várt rá. Egy másik, félhektáros „tundrás” területen szabadtéri barlang és forrás volt, meg egy kisebb édes vizű tó, amelyben pisztrángok úszkáltak.

Én továbbra is azon dolgoztam, hogy bizalmas kapcsolatot alakítsak ki vele, minden reggel egy marék szőlőszemmel köszöntöttem, és a nevén szólítottam. Bärle azonban nem evett rendesen. Gyümölcsöt, zöldséget, rovarokat, húst és halat kapott, de csak szőlőt fogadott el, és némi kenyeret meg uborkát. A területe elé ülve ettem, hogy megmutassam neki, az étel ehető. Felkeltette az érdeklődését, hogy eszem, ezért közelebbről is megszemlélt. Beleharaptam egy darab kenyérbe, és megettem. A maradékot benyújtottam neki a rácson keresztül. Miközben a szemembe nézett, elvette az ajkával, majd elejtette. Megint udvarias volt. Megismételtem a demonstrációt. Ezúttal nemcsak elvette a részét, hanem meg is ette. Gyengéden megdicsértem. – Ügyes lány vagy, Bärle. Nagyon ügyes.

Uborkával folytattam az etetést, majd a következő napokban földimogyoróval bővítettem az étrendjét. Megmutattam neki, hogyan kell foggal széttörni, majd kiköpni a mogyoró héját. Kíváncsian nézett, aztán az ajkával felvett egy mogyorót. Egy ideig tologatta a szájában, majd egyszer csak kiköpte a héjat, és hamarosan ugyanúgy ette a mogyorót, mint a többi medve.

Áttértünk más ételekre. Az előevés nekem nem okozott gondot, amíg gyümölcs, zöldség, mogyoró volt terítéken. A rovarok, a hús és a hal elfogyasztása már igen. Nem lelkesített a gondolat, hogy bemutassam, milyen élvezetes csemege az élő lisztkukac, a nyers hús és hal. Szerencsére, mint kiderült, az izgő-mozgó kukacok felkeltették Bärle érdeklődését. Mosolyra fakadt, láthatóan szórakoztatta a lárvák tekergőzése, és amikor leálltak, egyszerűen felnyalta őket a nyelvével.

Fontos volt, hogy Bärle megkedvelje a nyers halat, mert az képezi majd étrendje alapját, mihelyt beilleszkedik a medvék közösségébe. Amikor Bärle odaült hozzám a kerítés mellé, kiraktam a lába elé néhány döglött halat. Áttoltam egyet a rácson, és ide-oda mozgattam, hogy lássam, érdekli-e. Érdekelte, de nem annyira, hogy megegye. Csak engem bámult mosollyal a szája sarkában.

Elkeseredetten próbáltam halevő bemutatót tartani: a számhoz emeltem egy heringet, és úgy csináltam, mintha bekapnám. Nem jött be. Többször is leejtettem a földre, egyszer pedig az ingem ujjába. Bärle az ingujjamhoz nyomta az orrát, és a szemembe nézett, mintha azt mutatná, hová esett a haltetem, ha esetleg nem vettem volna észre.

Egy nap egy hal kiugrott a tartályból, és a földre pottyant. A szegény pára fickándozása feltűnt a jegesmedvének, aki lefeküdt, és a halat figyelte. Amikor nem mozdult többet, Bärle megbökdöste az orrával, majd széles mosoly jelent meg az arcán, ahogy a hal újra ugrándozni kezdett.

Bárcsak megenné már, gondoltam, hogy véget vessen a szerencsétlen hal szenvedésének, de nem tette. Felült, és megpróbálta elkapni, de a hal kicsúszott a mancsából, és újból a földre esett. Végül csak megkaparintotta, lenyúzta a bőrét, majd kettéharapta, és megette. Egy pillanatig jobban örültem annak, hogy véget ért a hal kínlódása, mint annak, hogy Bärle végre megevett egy halat.

Ezután a jegesmedve rászokott a halra. Javult az étvágya, és a kíváncsisága is feltámadt új környezete iránt.

Orrpuszi
Úgy döntöttünk, eljött az ideje, hogy Bärle találkozzon az állatkert többi medvéjével. Átvittük a Sarkvidéki élővilág nevű épületbe – mi csak úgy hívjuk, ARL –, amely nyolc helyiségből, valamint egy édesvízi medence alatt átvezető hosszú üveg alagútból áll. Úgy terveztük, Bärle szabadon kószálhat az egész épületben pár napig, ezalatt a többi állatot kitereljük a kifutókra, hogy Bärle megismerkedjen az új környezettel és láthasson más medvéket is anélkül, hogy érintkezésbe kelljen lépnie velük akkor is, ha nincs hozzá kedve.

Először át kellett esnie egy állatorvosi vizsgálaton, amelyhez el kellett kábítanunk. Elaltattuk, az állatorvos megvizsgálta, majd átszállítottuk az ARL-be. Lassan magához tért, egy óra múlva felült, és a falakat szaglászta. Feltápászkodott, körbesétált, majd kapott enni meg inni.

Hosszú ideig nyalogatta a mancsát, tisztogatta a szőrét és a talppárnáit. Ekkor figyeltük meg először, hogy törődik a tisztasággal. A bántalmazott állatok gyakran megfeledkeznek a tisztálkodásról és a higiéniáról, ezért Bärle viselkedése kisebb ünneplésre adott okot.

A többi medvét nem engedtük be az ARL épületébe, de ez nem fékezte meg a kíváncsiságukat. Időnként felfedezőútra indultak: összegyűltek az ajtóknál, a résekbe tolt orrukkal szaglásztak, hogy minél több információhoz juthassanak a benti levegőből.

Másnap reggel beengedtünk néhány medvét. Két csoportot alakítottunk ki, mivel a két független hím, Adak és Triton nemigen jött ki egymással. Adak volt a kisebb termetű, ezért az ő csoportját engedtük be, amelyhez három nőstény tartozott.

A medvék egyszerre próbáltak beférkőzni az ajtón, mint az izgatott iskolás gyerekek, s vadul lökdösődtek meg csaholtak. Bärlét átmenetileg bezártuk az egyik bokszba, ahol eldönthette, hogy az ajtórácsnál üdvözli-e az új medvéket, vagy hátrébb húzódik. Az ajtónál maradt, és a medvéket nézte.

Elsőként Adak sétált az ajtóhoz, és megnyalta Bärle orrát. Sissy követte, s a hím mellett állva ő is megnyalta Bärle orrát. A másik két nőstény, Vilma és Icee hátul maradt, talán aggasztotta őket, hogy egy új medve felbukkanása valószínűleg hatással lesz az ő életükre is.

Amikor kitereltük a többi medvét, Bärle ismét birtokba vehette az egész épületet. Sokat szunyókált, felfedezte a szobákat, aprólékosan gyűjtögette az információkat, szagokat, nyitotta, csukta az ajtókat, felmérte a rácsokat és az automata itatókat. A következő néhány napot alvással és evéssel töltötte, úszkált a medencében, szoktatta magát az új környezethez.

Ezután megmutattuk Bärlének a kinti területet, a két szomszédos kifutót, amelyek látótávolságon belül vannak egymástól, de két árok és egy fal választja el őket.

A többi medvét a tundrakifutóra tereltük, és Bärle újabb próba elé került. Megállt az ajtóban, egy pillanatra magába szívta az illatokat, amelyeket a szél fújt feléje, majd kiment a félhektáros területre. Lassan sétált a fűben, le-lehajolt, és szaglászott. Mindent megszagolt, ami az útjába akadt, köveket, botokat, növényeket, a levegőt. Nem mosolygott. Dolgozott, járt az agya. Elért a medencéhez, megízlelte a vizet, majd kétszer körbejárta a tundrakifutót. Vizsgálódott. Lefeküdt a fűbe, tekergőzött, vonaglott, forgott – élvezte a szabad levegőt. Ez a kalandja mindössze másfél óráig tartott, de nagyon jól sikerült.

Társas kapcsolatok
Bärle visszaesett az alkalmazkodásban, amikor észrevettük, hogy ótvaros lett, és 45 napra karanténba kellett raknunk. Amikor ez letelt, úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy bemutassuk a többi medvének. Mivel Sissy volt a legkevésbé agresszív állat, az ő szomszédságában helyeztük el, csak egy kerítés választotta el őket. Bärle figyelemmel kísérte Sissy minden mozdulatát, Sissy viszont nem mutatott iránta semmilyen érdeklődést.

Pár nappal később kiengedtük Sissyt a tundrára, Bärle éberen figyelte. Miután Sissy letelepedett a kifutó távoli pontján, kinyitottuk Bärle ajtaját. Arra számítottam, hogy bátorításra szorul, ezért elindultam feléje, de mire a kapuhoz értem, már bement a kifutóra.

Bärle elindult a tundrán keresztül Sissy irányába, csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor észrevette Tritont, aki az árkon túl, a jeges kifutón tanyázott, és Bärle mozgását követte a tekintetével. Bärle mintegy tíz percen át barangolt, figyelmét látszólag a botok, a kövek és a hó kötötték le, de végig Sissy felé nézett. Végül odament Sissyhez, és orrával próbálta megérinteni az arcát. Számítottunk rá, hogy Sissy visszafogottan reagál majd, és így is lett. Sissy érezte, hogy Bärle szándékai nem ellenségesek, mégis elhúzta az arcát, morgott egy kicsit, fújtatott, és szelíden Bärle nyaka felé kapott, hogy elijessze.

Bärle újra megkísérelt kapcsolatba kerülni Sissyvel, többször is az oldalán csúszkált a havon, mint aki játszani akar. Sissy megint Bärle fülébe fújtatott, és feléje kapott. Bärle vette az üzenetet, és újból úgy tett, mintha élelmet keresne, miközben az esélyeit latolgatta. Bärle napközben többször is Sissy közelébe csúszott vagy sétált, de mindig elutasításban volt része. Sissy nem kívánta a társaságát. Ám békésen megfértek egymás mellett, ami sikernek számított.

Bärle néhány napot Sissyvel töltött, majd kéthetes periódusokban bemutattuk a többi medvének is. Sissy végig merev maradt Bärlével – egyszer rá is támadt, és a hátsójába mart –, ám Vilmával jobban sikerült az ismerkedés. Bärle észrevette a másik nőstényt, és elindult feléje.

A két medve úgy negyed óráig együtt falatozott, majd Vilma a szokásos pofaszagolgatással és játékos harapdálással közeledett Bärléhoz. Néhány perccel később Vilma megpróbálta a medence felé terelni Bärlét. Bärle leült, ezért Vilma az orrával bökdöste hátulról, így próbálta talpra állítani a másik medvét. Amikor nem járt sikerrel, kissé odább poroszkált. Ez bevált, mivel most már onnan Bärle rálátott a medencére, Vilma pedig abba az irányba hívogatta.

Végül Bärle megértette az üzenetet, és követte Vilmát a medencéhez. Vilma ekkor beugrott, és két mancsával csapkodni kezdte a vizet. Bärle csak állt, és bámulta. Vilma erősebben csapkodott, majd teljes felsőtestével belevetette magát a vízbe, amitől Bärle és a többi bámészkodó mind elázott.

Bärle lassan a medencébe lépett. Vilma a mélyebb rész felé indult, s kis szökkenésekkel haladt a vízben Bärle előtt, ő pedig mindenben utánozta. Mindkét medve mosolygott. Órákig játszottak; a két medve életre szóló barátságot kötött a medencében. Bärle megkapta, amire szüksége volt – egy megbízható barátot.

Bärle párt talál
Triton volt a medvék legnagyobbika, ezért ő találkozhatott utoljára szemtől szembe Bärlével. A nagy hím medve, amint kijött a folyosóján, szaglászással akarta üdvözölni Bärlét, aki elhátrált előle, és nézte, ahogy Triton odébbáll. Orrán keresztül hosszú, mély lélegzetet vett, és a száján át fújta ki, információt gyűjtött. Aztán a falhoz meg az ajtóhoz dörzsölte a testét. Ideges volt.

Bärle átsétált a tundrán, s közben lopva Tritont nézegette. Amikor a hím felnézett, Bärle elfordította a tekintetét, mintha valami felkeltette volna az érdeklődését. Ezután Triton közeledett Bärle felé, az utolsó tíz métert három hatalmas ugrással tette meg. Bärle körbefordult, és a hím az arcát próbálta megszagolni. Bärle hátrább lépett, és távolodott tőle, miközben mancsával a vállára csapott. Triton visszakozott.

Úgy táncoltak, mint két ökölvívó. Egymás arcát szaglászták, fújtattak, látszott rajtuk, hogy feszültek. Bärle leült, felállt, pár lépést hátrált, miközben Triton maradt, ahol volt. Most Bärle ment Tritonhoz, és kikezdett vele. Ám amikor a hím oldalba kapta, Bärle leült.

Végül Triton lógó orral odébbállt. Ekkor Bärle utánament, és Tritonnak támadt egy ötlete. A szájával felkapott egy csupasz juharfaágat, s Bärle elé dobta mint ajándékot. A nőstény nem vett róla tudomást, elsétált mellette, majd leült. Úgy láttam, mosolygott, amikor Triton arrább ment.

A hím hamarosan visszatért, s egy teljes juharfacsemetét hozott a szájában, amelynek még a levelei is megvoltak, s Bärle elé dobta. Bár a nőstény mosolygott, kissé odébb lépett, és az ellenkező irányba nézett, mint aki észre sem vette, mit kapott.

Triton felvette a facsemetét, és közelebb rakta Bärléhoz. A nőstény megint úgy tett, mintha nem látná. Triton azon nyomban felkapta a fát, és Bärle mellé dobta, s a nőstény végül elfogadta az ajándékot: körbeszaglászta és megnyalta. Ezután megfordult, és elsétált a násztánc hagyományait követve. De itt nem hagyta abba a szertartást: megfordult, és évődve elzavarta a hímet.

Ekkor Icee jelent meg a színen, és az orrát Triton orrához dörgölve elvonta a figyelmét, így a hím egy időre Iceera koncentrált. Bärle megfordult, hogy otthagyja őket, de a válla mögött azért hívogatóan nézett Tritonra. Amikor a hím Icee felé fordult, Bärle rosszallóan az arcába fújt. Icee elhordta az irháját, Triton pedig bölcsen úgy tett, mint akit csak a fű érdekel.

Amikor Bärle úszni indult, Triton csatlakozni akart hozzá, de Bärle ingerülten lehajtotta a fejét, mire a hím visszakozott. Bärle kimászott a medencéből, s a fűben hemperegve szárítkozott. Ekkor Vilma jelent meg, és lefeküdt a medence mellé. Triton csak egy pillantással üdvözölte, de továbbra is Bärle kötötte le a figyelmét. Vilma nem törődött Tritonnal, inkább a hímmel együtt ő is Bärlét nézte.

A beilleszkedés tökéletesen sikerült. Bärle felgyógyult a cirkuszban elszenvedett sérülésekből, és helyet követelt magának érett medvéink között, akik határozottan kiálltak az érdekeikért. Az új jövevény tekintélyt parancsoló méretű volt, akivel a medvék szokott módján ki kellett egyezniük.

A tél folyamán Bärle és Triton között igen szoros kapcsolat alakult ki. Együtt játszottak, együtt aludtak, együtt táplálkoztak, és az idejük nagy részét egymás közelében töltötték. Ahogy teltek a hetek, Triton aktívan udvarolt Bärlének, aki engedett a csábításnak, ha a hím a tundra vagy a jeges terület valamely zugába hívta. Gyakran voltak együtt, egymáshoz dörgölőztek, együtt játszottak, és osztoztak az ételen.

A nyár múltával Bärle kezdett visszahúzódni a társaságtól, végigjárta a barlangokat és a korábbi ellőhelyeket. November elején a nap nagy részében már csak pihent, legfeljebb azért kelt fel, hogy az odút építse, bélelje, újra meg újra elrendezze a szalmát a barlangban. November közepén már szinte mindig az odúban aludt. Eljött az idő.

Új élet
2004. november 22-én szép napos reggelre ébredtünk, nulla fok körüli hőmérséklettel. Bärle mélyen befészkelte magát a barlangjába, a mancsát vakargatta, nyalogatta, a szalmát rendezgette. Amikor lement a nap és sötétség borult a medvére, akárcsak húsz évvel korábban az anyjára, aki az észak-kanadai vadonban ásta ki az odúját, Bärle lefeküdt.

23.06-kor Bärle felemelte a hátsóját, lehajtotta a fejét, és zihálni kezdett, miközben teste többször összerándult. Két perccel később aprócska, fehéres rózsaszínű bocs pottyant a szalmára. Kis idő elteltével Bärle megfordult, megszagolta az újszülöttet, s elkezdte lenyalni róla a méhlepényt. Később szájával óvatosan felemelte a kölyköt, elrendezte a szalmát, majd elhelyezkedett.

A karjában ringatta a kicsit, miközben tovább nyalogatta és szárítgatta a nyelvével, amely szinte teljesen betakarta a csöppséget. A bocs reggel már szopott, és Bärle magabiztosan látta el anyai teendőit. Fél 8 körül óvatosan felállt, ügyelve arra, nehogy összenyomja a kölyköt, majd a picit a szalmán hagyta, és rövid kirándulásra indult. Nyújtózkodott, beszívta a friss levegőt, és talán azt is felmérte, mennyire biztonságos a környezete.

Nyugodt, ügyes mamának bizonyult. Szoptatáskor szépen eligazította a mellén a picit. Több fekvő helyzetet is kipróbált, és miközben le nem vette a szemét kicsinyéről, mindig gondoskodott róla, hogy kellőképpen ki legyen bélelve az odú.

Élete harminckilencedik napján a bocs kinyitotta a szemét, és ásított egyet. Néhány nappal később felállt, tett pár lépést, pihent, majd újabb lépések következtek. Bärle a szájával felkapta a picit, mint aki vissza akarja fektetni a szalmára, de aztán meggondolta magát, és lerakta a földre. Ettől kezdve a bocs anyja nyomában baktathatott.

Tizenegy hetesen már beleevett anyja ételébe, először egy körtét meg egy hal fejét ízlelte meg. Tizenhárom hetesen Bärle a zárt medencéhez terelte a kölykét. A többi medve észlelte a mozgolódást, egyikük meg is ütögette az ajtót, hogy megnézhesse, mi folyik odabent. Bärle rövid vakkantásokkal figyelmeztette kicsinyét, és a barlangjuk felé taszította. A bocs nem akart még menni, és megpróbált elosonni anyja mellett. Bärle elkapta a kicsi grabancát, és visszahúzta a barlangba.

Áprilisban Bärle kivitte a kölyköt a tundrára, és a többi medve felé fújtatott, akik a jeges részről figyelték őket. Bärle jelzése üdvözlés lehetett, vagy a kölyök bemutatása, de figyelmeztetés is, hogy tartsák magukat távol a bocstól. Nyár folyamán a Talini nevet adtuk a kicsinek, aki megtanult úszni a szabadtéri medencében. Végül Bärle bemutatta Talinit a többi medvének, majd megkezdte a leválást a bocsról.

Nemegyszer kíméletlen volt, és elkergette a kicsit a barlangból vagy az ételtől. Nem játszott a kölyökkel, és nem is akarta megölelni. A legrosszabb az volt, hogy kitiltotta a barlangjából. Talini összeomlott, és újból nyafogós, szűkölő bocs lett belőle. Szerencsére Adak felfigyelt a változásra, és gondoskodni kezdett Taliniról, együtt úszott és játszott a kis nősténnyel.

Teltek-múltak az évszakok. Bár Bärle más hímekkel is párosodott, nem ellett többet. Egyetlen utóda, Talini ma is a detroiti állatkertben él. 2012 júliusában Bärle elvesztette az étvágyát – az állatorvos daganatokat talált a hasüregében. Huszonhét éves volt, amikor a májrák végzett vele.

Bärle, amikor tíz évvel korábban a detroiti állatkertbe érkezett, egy kiüresedett, elhasznált roncs volt. De életszeretete nem hagyta cserben. Bátran kihasznált minden lehetőséget, hogy tanuljon, hibázzon és kifejezze magát, minden következmény nélkül. Végül az elnyomorított cirkuszi mutatványos kiteljesedett, és az lett, aminek a természet mindig is szánta: igazi jegesmedve.

Vote it up
152
Tetszett?Szavazzon rá!