Bécs bűvöletében

Az osztrák főváros Mozart, a lipicai mének, a Sacher-féle csokoládétorta és megannyi felfedezésre váró csoda otthona

Kapcsolódó cikkek

Noha kényelmes cipőben jön-megy, az asszony gránitkemény vonásai állandó megerőltetésről árulkodnak. Jóval elmúlt ötven. Cipekedés közben a karját lehúzza a tálca súlya. De amikor nagy ritkán elmosolyodik, felderülő arca leplezetlen örömöt tükröz. Anneliesnek hívják, és nem Mozart, sem Beethoven, még csak nem is Sisi császárné, hanem ő az, aki számomra Bécset megtestesíti. Felszolgálónő a Gumpendorfer utcai Café Sperlben. Úgy alakult, hogy a Sperl a támaszpontom.

Azzal az egyszerű elképzeléssel érkeztem Bécsbe, hogy amennyire lehet, a helybeliek életét élem. Belvárosi szálloda helyett lakást béreltem az egyik külső kerületben. Mindig is úgy véltem, hogy minél kevésbé szigetelem el magam a környezetemtől, annál gazdagabb élményekben részesülök. Mindenekelőtt azonban föl kell töltenem a hűtőszekrényemet.

Elkövetem azt az élvezetes hibát, hogy éhesen indulok beszerző körútra – s ehhez a legalkalmasabb hely a Naschmarkt, a legnevesebb bécsi piac, a szabadtéri standok sokaságával. Friss halat és kolbászt, helyben sütött kenyeret, felvágottat, sajtot, most facsart gyümölcslevet, továbbá fokhagymával, sajttal vagy paprikával töltött olajbogyó számtalan változatát kínáló árusok versengenek a figyelmemért. Török bevándorlók bárányhúsfalatokat metélnek le a nyársról, az összeverődött jónép sörözget, és osztrigát szürcsöl.

– Mi is errefelé szoktunk vásárolni – mondja Daniela Bammer. – Ez a helybeliek jellegzetes találkozóhelye. – Daniela a férjével, Erwinnel ecetet árul. A standjukon több mint hatvanféle kapható, mind Erwin készítménye. – A férjem nagypapája 1929-ben nyitotta meg itt a boltját, a miénk az egyik legrégebbi család a piacon. – Daniela szemcseppentő segítségével sorra ízlelteti meg velem a termékeiket. – Egy-egy tétel három-öt évig is erjed.

A gótikus Szent István-székesegyház részlete

Odébb a savanyúságos csábít el. Leo Strmiska termetes, nyílt arcú, közvetlen modorú férfiú. Két hatalmas hordó mögött ülve mesél: sosem hittem volna, hogy ennyi mindent megtudok a savanyú káposztáról. Leo még csak a családi recept közepénél tart („olívaolajon pirított vöröshagymával és szalonnával üvegesre pároljuk...”), amikor a gondolataim kezdenek elkalandozni. – Tessék figyelni! – int. – Írja le!

Félkilónyi finomsággal teli műanyag zacskót nyom a kezembe, azzal indulok az 1-es villamoshoz. Az 1-es és a 2-es villamos ügyes kombinációjával tulajdonképpen ugyanazt a városnézést bonyolíthatom le a Ringstraßén, azaz a bécsi Nagykörúton, amit a bécsi keringőt játszó turistajárat, a Ringstraßenbahn nyújt.

A szerző kedvence, a Café SperlA piros-fehér lóvasút, majd villamos 1865 óta uralja Bécs utcáit, sínhálózata beszövi a kétmilliós várost.

A széles Ringstraßén haladó 1-es villamos faüléséről ismerkedem a híres bécsi operaházzal, a Hofburg előkelő homlokzataival és parkjaival, valamint a parlamenttel. Egy teljes kör után a Volkstheaternél szállok le, ahol elcsípem a 49-es villamost, és hat perc múlva hazaérek.

Bécset kifelé emelkedő számsorrendben huszonhárom kerületre osztották. Én a hetedikben, Spittelbergben ütöttem tanyát, amely a 20. században változott át gyárnegyedből üzletek, vendéglők, galériák városrészévé. Interneten kiválasztott, óriási belmagasságú, panorámaablakos, hajópadlós ideiglenes otthonom egy hajdani selyemgyárban található.

A megvásárolt élelmet a konyhapulton hagyom, és máris visszatérek az utcára – s irány a városközpont!

A Habsburgok császári Bécsével, a Hofburg palotaegyüttesével kezdem, ahonnét 1273-tól 1918-ig Európa jelentős részét kormányozták. Hatalmas belső udvarokon, Ferenc császár és

II. József emlékművei tövében, lovas kocsik mellett lépkedve jutok el a Michaelerplatzra, amelynek egyik épületében kristálycsillárok és korinthoszi oszlopok alatt, Strauss, Mozart és Chopin zenéjére csodálhatom a Spanische Hofreitschule, a Spanyol Lovasiskola táncos lábú lipicai ménjeinek remek bemutatóját.

A fegyelmezetten ágaskodó-forgolódó paripák hetenként kétszer megtekinthető gyakorlatsorozata 430 év alatt nem sokat változott, s annak a békebeli pompának és ragyogásnak a jelképe, amely napjainkig Bécs idegenforgalmi vonzereje. Míg az előadásokra sokszor jó előre minden jegy elkel, egy boltos megsúgta, hogy a délelőtti edzések is nyilvánosak. A lovasok vezényszavakat suttognak gondosan ápolt hátasaiknak, s ők kifinomult mozdulatokkal hajtják végre a bonyolult figurákat, amelyek a türelem és precizitás látványos példái.

Ernst Bachinger, a Spanyol Lovasiskola nemrégiben nyugalomba vonult lóidomítási igazgatója a délelőtti edzésen

– Ezek a lovak 18. századi vérvonalakból származnak – világosít föl Alena Skrabanek, aki hét esztendeje a lovasiskola munkatársa.

A szemközti istállóban az is kiderül, miféle dédelgetés jár ezeknek a négylábú világsztároknak. Mindegyik mén sárgaréz szerelvényektől csillogó saját bokszban pihen, márványitatóból oltja a szomját, egyénileg meghatározott kosztot kap, és infralámpa alatt lazítja az izmait. Évenként háromhavi vidéki szabadság is dukál a paciknak.

– Fontos, hogy a lovak örömüket leljék a munkában – magyarázza Alena.

Az istálló melletti sarkon befordulva, szűk, girbegurba utcák vezetnek a Szent István-dómhoz, amelynek remekmívű gótikus tornya 137 méterre magasodik a városközpont fölé. A közelben, egy macskaköves utcácskában lakott Mozart, ma egyéb kiállított tárgyak között burnótszelencéje és érvágó szikéje is megtekinthető abban a lakásban, ahol a Figaro házasságát komponálta.

Ecetválaszték a Naschmarkton

Valamivel odébb, a Seilerstättén található az egyszerre elegáns és mókás Haus der Musik. Interaktív szemléltető eszközei között cikázva térképezem föl a 68 helyet, ahol Beethoven bécsi tartózkodásának harmincöt esztendeje alatt lakott és követem nyomon hallgatóállomások segítségével a hallásromlását. Elektronikus kockadobással választom ki a zenei hangokat, amelyekre saját valcert szerezhetek. A virtuális vezénylőben pedig hatalmas interaktív kivetítő előtt a karmesteri pulpituson fölemelem komputerizált pálcámat, és Mozart-melódiát dirigálok a szmokingos virtuális Bécsi Filharmonikusoknak.

Néhány taktus után a virtuális zenekar abba is hagyja a játékot, és a hátsó sorban egy harsonás föláll. – Mi aztán rengeteget kibírunk, de ez még nekünk is sok – vágja a szemembe a televízióból.

Wolfgang Ebner, a Hotel Sacher főpincéreA többi virtuális előadó egyetértő morajlás közepette a kottaállványhoz ütögeti vonóját. Megszégyenülve lelépek az emelvényről, és átadom a karmesteri pálcát a sorára váró tizenkét éves lánynak. Zökkenőmentesen levezényel egy kamaradarabot. A virtuális zenekar egy emberként pattan föl, és megtapsolja az ifjú dirigenst.

– Na persze, én már bemelegítettem őket – jegyzem meg, mire a lány halványan mosolyog.

Erre csokoládé kell! Rövid gyaloglás után meg is találom a Hotel Sacherban, a Sacher-csokoládétorta otthonában. A nemzedékek óta hétpecsétes titokként őrzött családi recepten alapuló torta kelendő portéka, évente 360 ezer darabot adnak az ínycsiklandó, sötétbarna édességből a világ minden tájára. Miközben bécsi feketekávét hörpölök és egy szelet tömény, keserédes nyalánkságot majszolgatok a szálloda Rote Bar éttermében, a rózsapiros selyemtapétás helyiségből rálátok az út túlfelén álló híres operaházra. Úgyszólván karnyújtásnyira a császárváros.

Bécs, amelynek felfedezésére vállalkoztam, a hagyományos kávéházakról ismerszik meg leginkább. A kávé a 17. század óta a bécsi kultúra szerves része. 1900-ban már több mint 600 Kaffeehaus szolgálta a fogyasztóközönséget, és ezek máig mélyen beágyazódtak a bécsi életbe. A mindig zsúfolt kávéházakban jellemzően lassú, ráérős a tempó. A pincérek hol nyersek, hol udvariasak, a kávé erős, a desszertválaszték bőséges.

Napjában több kávéházat is meglátogatok. A városközpontban előbb a bohém Café Alt Wienbe térek be. Sigmund Freud törzshelyén, a Café Korbban magvas gondolataim támadnak, és szemtanúja leszek, hogyan készülnek az aznapi sütemények a rokokó Café Demelben.

Túrós sütemény a Café Sperlben

De igazán akkor érzem, hogy gyökeret eresztettem Bécsben, amikor rábukkanok az 1880-ban megnyitott és a bécsi szecesszió szereplőinek találkahelyévé vált Café Sperlre. A korabeli falburkolat és a kárpitozott padok ma is megvannak. Egy régi biliárdasztalon hírlapok kínálják magukat. A kirakatablakok eszményiek a bécsi karakterek tanulmányozására: kétszer is elvonul előttem egy kifestett, fülbevalós, öltönyös férfi.

Itt enyhül meg lassanként irányomban Annelies, a felszolgálók gyöngye. Úgy tűnik, minél többet lebzselek, teázgatok, ábrándozom a kávéházban, annál inkább tudomásul veszi a jelenlétemet. Amikor megkérdezem, mióta dolgozik a Sperlben, mosolyogva feleli: – Harminc éve. Túl hosszú ideje.

– Nem rossz hely ez a „túl hosszú” időhöz.

Annelies elmereng a válaszomon, majd lassan bólint. – Talán nem.

Egy bécsi épület szecessziós csempeburkolatú homlokzata

Bécs múltjának konzervatív méltósága lenyűgöz, egyes helyszíneinek pezsgése elszórakoztat, de ahogy telnek-múlnak a délutáni órák és csészémben újabb adag teával a Café Sperlben üldögélek, már nem hívogatnak további látnivalók, nem várnak rám újabb találkozók. Sehová sem sietek – elégedetten ejtőzöm, akár egy helybeli.

Vote it up
293
Tetszett?Szavazzon rá!