Bajtársam, Kibédi

A mi barátságunk egy életre szólt... sőt még azon túl is

Azon a szörnyű napon, 1985. december 27-én ott állt mellettem a Bécs-Schwechat repülőtéren. Reggel 9 óra lehetett. Fáradtak voltunk a hajnali felkeléstől. Kibédi Ervinnel Izraelbe készültünk, szilveszteri vidám műsorokra voltunk hivatalosak.

A váróhelység óriási üvegablakain átszűrődött a bágyadt karácsonyutói napsugár. Ácsorogtunk, unatkoztunk, bosszantóan lassan ment a csomagfelvétel.

Aztán hirtelen csak egy istentelen dördülés. Valami robbant a bejárati üvegtáblák felől. Azonnal tudtuk, hogy gyilkosok vannak közöttünk. Másodpercek alatt ordítás, visítozás, guruló gránátok, gyorstüzelő fegyverek félelmetes zaja. Bábeli nyelvzavar. Előttem egy bácsi fekszik. Az egyik szeme helyén vértócsa. Mellette egy nő ordít németül: – Mit csináltak vele?! – Kezében halott csecsemő.

Kibédi azt kiáltotta: – Feküdj! – Feküdtem mellette, és azt hittem, teljesítettem a parancsát.

A fegyverek lassan elcsendesedtek.

Próbáltam elmozdulni, fogtam a térdem, combom, de egy idegen testet érintett kezem, egy kordbársony nadrágot. Aztán rájöttem, hogy a nadrág az enyém és rajtam van... Ervin hangját hallottam:

– Géza, nincs semmi baj? Az istenért, felelj már! Miért nem mozdulsz?

Hirtelen kapcsoltam. Nem vagyok hülye gyerek. Béna lettem deréktól lefelé. Percekig nem éreztem semmit, aztán lassan, de biztosan erősödött deréktájban egy éles fájdalom. Haslövés, és ha az, akkor ez maga a halál.

– Ugye, nincs semmi baj?! Szólj már!

– Meglőttek, Ervin! Mondd meg anyámnak, hogy ne haragudjon, hogy nem voltam mindig jó gyerek. Zsófi húgomnak csak annyit, hogy „A komédiának vége!”, ő tudni fogja, mit jelent ez. Mondd meg, hogy szerettem őket, és az utolsó pillanatban is rájuk gondoltam, no meg Cili kutyámra.

– Ne hülyéskedj, nem lesz semmi baj...
 

Mint színházba járó gyermekember, rajongtam Kibédiért. Nagy filmekben, híres színházi előadásokban láttam, általában kisebb-nagyobb karakterszerepekben. Mégis megjegyeztem a nevét, és nagyon megkedveltem a személyiségét. A kabarékban is szerettem kesernyés humorát, mindenkitől megkülönböztethető orgánumát, magas termetét és különösen megrajzolt arcvonásait, amelyekkel mindent ki tudott fejezni. Emlékezetes alakításai utánozhatatlanok csakúgy, mint a nevéhez fűződő Hacsek és Sajó-jelenetek vagy az Én nem hiszem, hogy normális vagyok kuplé, amelyek már a pesti kabaré klasszikusai.

Nekem mégis a legkedvesebb a Házmesterdalnokok című operaparódia, ahol Ervin lubickolt a Mefisztó szerepében, hiszen köztudottan imádott énekelni, és a hangja szép volt. Kevesen tudják, hogy a Zeneakadémia opera tanszakán szerzett diplomát, és bejáratos volt Kodály Zoltánékhoz. Azután a Magyar Néphadsereg Színháza (ma Vígszínház) tagja lett. 1951-től láthattuk a Cyrano de Bergeracban mint Jodelet, majd jött A harag napja, Shaw: Szent Johanna, Tell Vilmos és még ki tudja, mennyi dráma. Majd 1957-ben átszerződött a Vidám Színpadhoz, melynek többszörösen kitüntetett művésze maradt harminc éven át.

A hatvanas évek közepétől nagyon sok műsorban hozott össze minket a sors. 1963-ban már mint végzett építészmérnök nyertem meg a Magyar Televízió Ki mit tud? című ifjúsági tehetségkutató versenyét, s ez időszaktól számítható az én színészi pályafutásom. Négy évig a Szegedi Nemzeti Színházban játszottam a legkülönbözőbb darabokban, operettekben, majd szabadúszó lettem, és a legnagyobb sikereimet mint énekes parodista arattam. Ekkor kerültem azokra a vizekre, ahol Kibédi Ervin és a szórakoztató műfaj színe-java már régen evezett.

Kilométerek százezreit tettük meg többed magunkkal összezárva valamelyik száguldó autóban. Előadások százaiban léptünk fel együtt, és jártuk az országot. Éltük a vándorló színészek embert próbáló, de csodálatos életét. Ervin néha iszogatott, ilyenkor közlékenyebb lett, feloldódott szigorú távolságtartása.

Felszabadultan mesélt mindenről, ami kitöltötte az életét: a kollégákról, emberekről, kedvenc állatairól, növényeiről és a költészet világformáló erejéről. Hobbijairól, a „ketyerékről”, ami összefoglaló neve minden okos és oktalan műszaki újdonságnak.

Mi ketten sosem voltunk egymásnál látogatóban, mégis valami barátságféle, nevezhetném cinkosságnak, alakult ki köztünk.
 

Két évvel a bécsi támadás után, amikor felment a Vidám Színpadon a függöny, égzengésszerű taps fogadott. Fekete szmokingban ott ültem a színpad közepén, tolószékben. Teljesen elszorult a torkom. A taps nem akart abbamaradni, és én nem voltam benne biztos, hogy képes leszek megszólalni.

Bodrogi Gyula életmentő gesztusa volt felém, hogy újból elindított a pályámon. Meghívott, hogy tartsak önálló estet a Vidámban, amiből végül is negyven előadás lett.

Vendégként természetesen, mint a legnagyobb sztárt, Kibédi Ervint kértem fel. Boldogan vállalta, és minden este, amikor a színpadon megszorította a kezem, éreztem, mi már nem kollégák, nem is barátok vagyunk.

Bajtársak lettünk.

Mindkét önálló estjére meghívott, melyet a Fővárosi Operett Színházban rendeztek. 1988-ban a Kibédi és felebarátai, 1994-ben a Kibédi 120 című műsorban díszvendég voltam. A többi fellépőt, csupa nagy név, műsorvezető hívta a színpadra. Engem azonban Ervin jelentett be rövid, de megható bevezető kíséretében. Úgyhogy amikor a tánckarból az elegáns hölgyek és urak kikísértek a reflektorfénybe, dörgedelmes taps fogadott. Felejthetetlen pillanatok voltak és maradtak ezek nekem. Ma is hálával gondolok vissza ezekre az estékre.

Ervin mindig tudta, mit miért tesz. Ezzel a gesztusával az önbecsülésemet, régi fényemet és sikereimet varázsolta vissza.
 

Pontosan „rá tudott érezni” a másik emberre. Ez is hozzátartozik a jellemrajzához. Ilyen volt a „bájgli” esete is.

Amikor a kórházjárásaim után már a második karácsonyomat töltöttem itthon, kis budafoki tuszkulánumomban, megérkezett egy szépen díszített csomag Ervintől. Mindenféle szép holmi és finomság volt benne: aftershave, házikolbász és valami csodálatosan omlós, habkönnyű bájgli. Édesanyám akkor még élt, és megállapítottuk, hogy ilyen finomat még nem ettünk. Meghatottan telefonáltam Ervinnek, és megköszöntem. Megkérdeztem, hol vette, mert valóban csodálatos volt. Kiderült, hogy a Garay-piacon van valaki, akinél kapható, de nem mondta meg, hogy ki.

– Ide figyelj, öcsi! – mondta a telefonba –, amíg én élek, addig te sose vegyél bájglit. Én majd gondoskodom rólad!

És valóban így is lett. Minden év karácsony ünnepén hozta a színházi küldönc a csomagot, benne a diósbájgli és kedvencem, a mákos. 1997 májusában aztán megjött a gyászjelentő: Kibédi nincs többé. Nagyon letaglózza az embert, amikor közeli jó barát távozik el másik, ismeretlen dimenzióba. Aztán az édesanyám is elment örökre. Szomorú év volt ez nekem.

1997 karácsonyán súlyos betegen feküdtem. Zsófi húgom hazajött Kölnből, és ápolt a lelkiismeretes gondozónőmmel együtt. Egyszer csak megszólalt a csengő, csomagot hozott a postás. Ahogy a lefüggönyözött, derengő fényű betegszobában rápillantottam a feladóra, végigfutott a hideg a hátamon.

KIBÉDI – ez nem lehet igaz! Kis olvasólámpám zsinórját kerestem. Amikor a fény kigyulladt, akkor vettem észre, hogy Ervin neve alatt icipici betűkkel ott áll: Gál Erzsébet, aki Ervin élettársa volt. A csomagban házikolbász, Ervin egyik szép nyakkendője és a bájgli.

A szeretet, úgy gondolom, a halálon túl is létezik, ha van, aki továbbadja.

Vote it up
2
Tetszett?Szavazzon rá!