Bakancs megmentése

A virgonc kölyök korcs népszerű, keményen dolgozó tagja volt a csapatnak – mígnem egy nap az élete lett a tét

Kapcsolódó cikkek

 

Boots was just a pup when he first came to us – a lively young mongrel who’d been dumped outside the engineering plant where we worked and left to fend for himself. Luckily, the shop floor was a soft-hearted environment for a small puppy, and in no time at all Boots was being fed copious amounts of smoko snacks and lunch food, and chewing all the workers’ footwear (hence the name).

The plant was large and spacious and Boots made the whole complex his home. He spent his days being petted by shopfloor personnel as well as by the office staff. He was grossly overfed but managed to control his weight by patrolling every square centimetre of the site. He knew every member of the staff – approximately 400 – who worked at the plant each day. Everyone, from first-year apprentices to the general manager, was filed away in Boots’s memory; anybody not in this file was quickly rounded up and subjected to ferocious growling at close proximity until the stranger was OK’d by an employee. Boots then backed off.

As my office commanded a good view of the main gate and the visitors’ parking area, many a time I would save some poor visitor from the wrath of Boots by introducing them to our sentinel. Once he had sniffed their boots he never forgot them and, if and when they returned, be it six months later or the next day, instead of being attacked they were welcomed with slobbering tongue and wagging tail.

Needless to say, Boots quickly became the best security guard one could imagine and was a source of delight to all and sundry as he carried out his sentry duties. Then one day, it all changed.

Boots had been with us for about three years when his zealous behaviour got him into deep, deep water. A Japanese company, a very good client of ours, had sent over half a dozen senior executives to visit the plant. They were given the grand tour by our general manager and me, and were suitably impressed by the set-up. However, as we swung around into the entry of the machine shop, I noticed the head of the delegation was missing. Perplexed, I retraced my steps and soon enough I found him. Unfortunately, though, he wasn’t alone.

Our esteemed visitor was backed against the edge of the building, palms flattened on the wall, eyes filled with fear, and shaking uncontrollably – with Boots holding him prisoner. I quickly told Boots that everything was OK and he slunk away, leaving the bedraggled executive spitting chips about how he feared for his personal safety.

He stormed into the general manager’s office, where the rest of his delegation were waiting, and angrily whisked them away – never to be seen again.

Naturally, our general manager was furious and demanded Boots be taken to the local vet to be put down. As one, the office staff emitted a dejected sigh. Then, unexpectedly, one of the secretaries, a quiet, soft-hearted young woman who was very friendly with Boots, loudly registered her disapproval. Completely out of character, she threatened the general manager with “the RSPCA” and “TV exposure”.

Unmoved, the boss explained that Boots was too much trouble, an embarrassment, and now the cause of probable economic downturn. That was the end of the matter, he said.

Later, as Boots was being put into one of the company utilities in readiness to meet his maker, the “boys” heard the story and immediately downed tools and marched to the office, blocking the exit. The general manager, not wanting industrial strife, quickly came down to meet with them in an effort to resolve the issue.

Boots waited in the back of the ute while his case was being heard by judge and jury in the hastily convened industrial court. The boys were strict unionists, and Boots, they said, was a fellow member. His “dismissal” would not be tolerated and industrial action would follow if any harm befell him.

The general manager was oddly quiet as he surveyed the situation. It was clear they had his measure and he had no choice but to relent. He reluctantly granted Boots a reprieve on the condition that his aggressive behaviour was curtailed. His initial introduction to strangers was to be watered down by a rigorous training programme to be undertaken by our gentle, compassionate secretary. Satisfied, the boys returned to work and industrial harmony prevailed. Boots was appropriately trained and soon softened in his sentry duties.

As for the Japanese executive, well, he was never heard from again. His company placed new shipping orders soon afterwards and did remain one of our biggest clients, so I suspect he may have left his job.

And what of Boots? As far as I know, he never created another scene. Instead, he faithfully carried on his security work for another 12 years until he eventually passed away peacefully on the job. But he was never forgotten. Even now, the boys still fondly recall the day that a lively young pup single-handedly threatened to bring the plant to a standstill.

Rest in peace, Boots.

Bakancs, a virgonc fiatal korcs még kölyökként került hozzánk, amikor valaki a gyárunk mellett hagyta magára. Szerencsére a műhelyben lágyszívıek hada várta a kiskutyát, és rövid idő leforgása alatt jóféle falatokkal és ebédmaradékkal kínálták meg Bakancsot, aki végigrágcsálta a munkások lábbelijét is (innen a neve).

A gépgyár hatalmas volt, és tágas, Bakancs pedig az egész létesítményt az otthonává tette. Napjai azzal teltek, hogy a műhelyben, valamint az irodákban dolgozók ajnározták. Erősen túltáplálták, de sikerült kordában tartania súlyát, mégpedig úgy, hogy a telephely minden négyzetcentiméterén őrjáratozott. Ismerte valamennyi alkalmazottat, azt a körülbelül 400 embert, aki nap mint nap felvette a munkát a gyárban. A kezdő tanonctól egészen a vezérigazgatóig mindenki helyet kapott Bakancs memóriájában. Külön kezelt azonban mindenkit, aki nem szerepelt a nyilvántartásában, és egészen addig morgott az idegenre vérfagyasztóan, amíg egy alkalmazott nem mondta, hogy minden rendben. Bakancs ilyenkor visszavonult.

Mivel az irodámból jó kilátás nyílt a főbejáratra és a látogatók számára fenntartott parkolóra, jó néhányszor mentettem meg egy-egy szerencsétlen látogatót őrszemünk haragjától azzal, hogy bemutattam Bakancsnak. Ha egyszer megszagolta az illető lábbelijét, azután már sohasem felejtette el, és ha a látogató visszatért – akár másnap, akár fél év múlva –, ahelyett hogy megtámadta volna, nyalás-falással és farkcsóválással üdvözölte.

Mondanom sem kell, hogy Bakancs villámgyorsan az elképzelhető legjobb biztonsági őrré vált, és állandó derültség forrása volt, miközben őrszolgálatot teljesített. Egy nap azután minden megváltozott.

Bakancs már közel három éve volt nálunk, amikor buzgósága nagy bajba sodorta. Egy japán vállalat, amely nagyon jó ügyfelünk volt, fél tucat felső vezetőt küldött hozzánk gyárlátogatásra. A vezérigazgatónk és én körbevezettük őket; kellőképpen le voltak nyıgözve a látottaktól. Amikor a gépgyártó műhely bejáratához értünk, észrevettem, hogy a küldöttség vezetőjének nyoma veszett. Kínos zavarban visszaindultam, és hamarosan meg is találtam. Sajnos nem volt egyedül.

Nagyra becsült látogatónk az épület sarkához szorult, tenyerét a falhoz lapította, szeme félelemmel volt tele, teste pedig megállás nélkül remegett – Bakancs ugyanis foglyul ejtette. Gyorsan szóltam a kutyának, hogy minden rendben van, mire ő eloldalgott, otthagyva a berezelt vezetőt, aki nem győzte hangsúlyozni, mekkora veszélyben volt a testi épsége.

Beviharzott a vezérigazgató irodájába, ahol a küldöttség többi tagja várakozott, és dühösen kihessegette őket – azóta sem láttuk őket viszont.

A vezérigazgató természetesen éktelen haragra gerjedt, és követelte, hogy Bakancsot azonnal vigyék a helyi állatorvoshoz és altassák el. Az iroda személyzete egy emberként sóhajtott fel szomorúan. Aztán teljesen váratlanul az egyik titkárnő, egy csendes, kedves, fiatal nő, aki nagyon jóban volt Bakanccsal, hangot is adott egyet nem értésének. Rá máskülönben egyáltalán nem jellemző módon megfenyegette a vezérigazgatót, hogy mozgósítja az állatvédő ligát és a sajtót is.

A hajthatatlan főnök csak tovább magyarázta, hogy Bakancs már így is túl sok gondot okozott, szégyent hozott a vállalatra, és most gazdasági kárt is előidézhet. És ezzel lezártnak tekinti az ügyet.

Később, amikor Bakancsot berakták az egyik céges furgonba, hogy útja végén találkozzon teremtőjével, a „fiúk” is értesültek a történtekről, és azonnal letették a szerszámokat, majd az irodához masíroztak, és elállták a kijáratot. A vezérigazgató szerette volna elkerülni a sztrájkot, ezért gyorsan lejött az irodájából, hogy találkozzon a munkásokkal, és rendezzék az ügyet.

Bakancs a furgon hátuljában várakozott, miközben ügye a sebtében összehívott ipari bíróság elé került. A fiúk elkötelezett szakszervezeti tagok voltak, és Bakancsot is annak tekintették. Közölték, hogy nem tırik a kutya „elbocsátását”, és megtorló akciókat helyeztek kilátásba arra az estre, ha Bakancsnak baja esne.

A vezérigazgató nagyokat hallgatott, miközben mérlegelte a helyzetet. Nyilvánvaló volt, hogy munkásai elszántak, így neki kell engednie. Vonakodva megkegyelmezett Bakancsnak, feltéve, hogy agresszív viselkedéséről leszoktatják. A kedves, együttérző titkárnő vállalta, hogy szigorú idomítással leneveli a kutyát az idegenekkel szembeni heveskedésről. A fiúk elégedetten tértek vissza munkájukhoz, és az üzemben újra harmónia honolt. Bakancs megfelelő képzést kapott, és őrszolgálati kötelességeit hamarosan kevésbé harciasan végezte.

A japán vezető azóta sem jelentkezett. A vállalattól azonban nem sokkal a látogatásuk után újabb megrendeléseket kaptunk, és máig egyike legfőbb ügyfeleinknek, ezért gyanítom, hogy a férfiú felmondott.

És mi van Bakanccsal? Tudomásom szerint sosem okozott újabb galibát. Ehelyett hıségesen folytatta őrző-védő munkáját még 12 évig, míg egy nap végül békésen kimúlt szolgálat közben. De nem felejtették el. A fiúk még manapság is szívesen emlékeznek vissza arra a napra, amikor egyetlen virgonc kölyökkutya csaknem leállásra kényszerítette a gyárat.

Nyugodj békében, Bakancs!

Vote it up
84
Tetszett?Szavazzon rá!