Benedek, a kakas

Szívhez szóló történetek a baromfiudvar hetyke királyáról

– Már megint zabpehely? – nézett mogorván Bill az előtte levő teli tálra. – Pontosan olyan, mint amivel azokat az egyéves bikákat etettem egy órával ezelőtt.

– Sajnálom – feleltem. – Elfogyott a tojás. Ez nem fordulna elő, ha saját csirkéink volnának.

– De hát mi rancherek vagyunk – dünnyögte Bill. – Marhákat tenyésztünk. A farmerek tartanak csirkét.

Ha az ember olyan tanyán él Arizonában, ahonnan a legközelebbi bolt is kilométerekre van, kész csapás, ha nincs otthon tojás. Egész családunk szerette a tojást, különösen Bill. Mindenféle formában fogyasztotta, a rántotta, a tükörtojás, a bevert tojás egyaránt kedvelt ételei közé tartozott. De kedvence a Benedek-módra készült tojásétel volt: a sonkára ütött tojás, angol vajas pirítóson, holland mártással.

Én pedig a csirkét szerettem, és ezért akartam, hogy tartsunk néhányat. Amióta csak megvettük a tanyát, olyan mesekönyvbeli képek lebegtek a szemem előtt, amelyeken egy kis vörhenyes tyúk, négy aranyszínű csibe és egy pompás kakas látható, amint a szélsisakra telepedve köszönti a napfelkeltét. – Ha lennének csirkéink – emlékeztettem újra Billt –, soha nem fogyna el itthon a tojás.

Bill már nem először hallotta ezeket. Most megadóan sóhajtott. Megöleltem, abban a tudatban, hogy győztem.

Bill nekilátott, hogy tyúkketrecet barkácsoljon, és szélkakast rendelt, én pedig öt gyermekemmel együtt szorgalmasan böngésztem a baromfi-katalógusokat. A szomszéd azt javasolta, vásároljunk száz csibét. – Ilyen nagy családnak kell ennyi – mondta. – Ha meg marad fölösleges tojás, hát eladják.

Megtudtam, hogy a keltetőállomások minden huszonöt megrendelt csibe után küldenek egy huszonhatodikat kárpótlásul azért a néhányért, amelyik szállítás közben elpusztul. Nagy megkönnyebbülés volt számunkra, amikor kiderült, hogy mind a 104 kiscsirke épségben megérkezett. Négy fajtát rendeltem, köztük a kedvenc araucana-csirkéimet. Ha megnő, az araucana kék, sárgásbarna, olajzöld és türkizszínű tojást fog tojni. – Mindennap húsvét lesz! – mondtam a gyerekeknek.

Hamarosan észrevettük, hogy az egyik araucanánk nagyobb és erőszakosabb a többinél. Rémület és zűrzavar tört ki a csirkék között, amikor elkergette őket az itatótól és az etetőtől. „Mindig akad egy hatalmaskodó tyúk, mely arra törekszik, hogy megtarthassa az első helyet a csipegetők sorában” – hívta fel a figyelmet a baromfiakról szóló kézikönyv. Megállapítottam, hogy ez a megfigyelés itt erre a nagyobb termetű csirkére vonatkozik.

Meg akartam tudni, vajon a különleges bánásmód megszelídíti-e őkelmét. Óvatosan a kezembe fogtam hát, és csöndesen beszéltem hozzá. Nagy meglepetésemre ez hatott. Abbamaradt az izgatott csipogás, és tenyeremmel éreztem, hogy a kis szív heves dobogása lassan lecsillapodik. Attól fogva ezt a csirkét külön etettem, abban a reményben, hogy így kedvére jóllakik, és egyszer majd ő rakja a legnagyobb tojásokat. A leendő első tojás reményében Bill elnevezte a csirkét Benediktinnek.

Hat hónappal a csibék megérkezése után kiderült, hogy bizony nem mindegyikük nőnemű: ötvenkét kakasunk és ötvenkét tyúkunk volt. Ennyi kakas adta hírül minden nap, hogy eljött a hajnal. Ez meghaladta tűrőképességünket, így egyetlen kakasra csökkentettük az állományt, a legnagyobbra, akit Benediktinről átkereszteltem Benedekre.

Ahogy Benedek fejlődött, taraja és a nyakán levő bőrlebernyeg élénkvörös színűvé változott. Büszkén viselte pompás, sokszínű nyaktollazatát, és lobogó farktollai vörösen, zölden, sárgán csillogtak az arizonai napfényben. Lába csaknem akkora volt, mint a kezem, és borotvaéles karomban végződő aranyos sarkantyúja villogott a csüdjén.

Benedek lett a kedvenc háziállatom. Gyakran azzal akarta magára vonni a figyelmet, hogy kioldotta tornacipőm fűzőjét, és sajátosan hangján halkan kotyogott, ameddig én elő nem varázsoltam egy darabka süteményt vagy más édességet. Szeretett engem, bízott bennem, és én is szerettem őt, bíztam benne. Ha a karomba vettem, nyugodtan megült, szokatlan szelídséget tanúsítva.

Mikor egyévesek lettek, araucana-tyúkjaink színes tojásokat tojtak; ezek tucatját három dollárért árultuk. Időközben a férfias Benedek gondoskodott róla, hogy minden tojás meg legyen termékenyítve, és a környékbeli farmerek szívesen vették azokat keltetés céljára, hogy feltöltsék saját baromfiállományukat. Benedek segítségével a csirketartás kifizetődő lett számunkra.

Hároméves korára azonban, mivel ő volt az egyetlen kakas, Benedeknek fejébe szállt a dicsőség. Azelőtt szeretett a tyúkok társaságában lenni. Most a tyúkól királyának szerepében tetszelegve, tüstént megtámadta azt a tyúkot, amelyik felmerészkedett az ő trónjára, a legfelső ülőrúdra. Ha egy tyúk a csőrével ki akart kapni egy-egy darált gabonaszemecskét az etetőből, mielőtt ő befejezte volna az evést, Benedek a földhöz szögezte, és döfködte tőrhegyes csőrével.

– Kellene még kakast tartania ezen kívül is – tanácsolta a szomszéd. – A túl nagy igénybevétel megzavarta az eszét.

Hamarosan Benedek már velem szemben is támadóan lépett fel. Odalett a régi bizalom. Most, amikor fészektől fészekig követett engem, perlekedett, toppantgatott a lábával, és rémisztő, sziszegő hangokat hallatott. Mivel tartottam tőle, hogy hosszú éles csőrével belekaphat a lábszáramba, kénytelen voltam söprűvel, gereblyével vagy vasvillával felfegyverkezve belépni a tyúkólba. Ám ha taraja és a nyakán levő bőrlebernyeg skarlátvörösből bíborra változott, mit sem értek a fegyverek. Ilyenkor egyszerűen elmenekültem.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy a tyúkólból eszeveszett rikácsolás és vijjogás hallatszik. Felkaptam egy zseblámpát, meg a sörétes vadászpuskánkat, és rohantam a baromfiól felé. Ott, a lámpa fényében, egy csíkozott farkú mosómedve gonosz szeme izzott fel, amely alagutat fúrt magának az ólba. Féltucat tyúk elpusztult, néhány pedig halálra sebezve hevert a földön. A mosómedve éppen Benedeket markolta meg rettenetes mancsával, és le akarta szakítani a fejét.

Ámbár féltem Benedektől, még mindig szerettem. Behunytam a szemem, és a levegőbe lőttem. Mikor újra körülnéztem, láttam, hogy a mosómedve futva menekül a meszkitócserjék irányába. Benedek csendben feküdt, zihált, szemében vad rémület látszott. Letérdeltem mellé, a tollazatát simogatva halkan beszéltem hozzá. Lassan megnyugodott.

Ettől az éjszakától kezdve Benedek ismét olyan lett, mint régen. Amikor fészektől fészekig mentünk, helyeslően gurgulázott, miközben megraktam a kosaramat tojásokkal. Mikor pedig megajándékoztam őt tíz új tyúkkal, kárpótlásul azokért, amelyek áldozatul estek a mosómedvének, Benedek öntelten pöffeszkedett.

Ahogy múltak az évek, Benedek szorgalmasan teljesítette kötelességét. De aztán történt valami, ami megbolygatta az életét – és az enyémet is. Az egyik tyúk ugyanis „kotlóssá” vált, azaz ráunt a tojásrakásra. Inkább a kiscsirkék kikeltéséhez volt kedve, és ragaszkodott a „kedvenc fészekhez”, egy kis dobozhoz, ahol a tyúkok felváltva tojták a tojásokat. S mivel nem juthattak oda a megszokott helyükre, a többi tyúk a puszta betonra rakta a tojásait.

Ki tudja miért, Benedekben eszeveszett szenvedély lobbant fel Kotlós iránt. Órákig járkált fel-alá a fészke alatt. Nem akart enni. Elvesztette a hangját. Öregszik – gondoltam, hát szenilis és zavarodott lett. Aztán úgy határozott, hogy elüldözi az engedelmesebb tyúkokat a fészkükből. A tojáshozam visszaesett.

A bajokat még tetézte, hogy Benedek, aki akkor már tízéves volt, lelassult. Mikor a tyúkok ezt észrevették, tépdesni kezdték a szárnyait, hát- és farktollait.

Hogy megvédjem Benedeket, úgy döntöttem, külön ketrecbe teszem, amíg a sebei begyógyulnak. Vettem két fiatal kakast a tyúkoknak. Kotlós négy tojást költött ki; a csibékkel együtt a ház melletti udvarra költöztettem.

Mikor visszavittem Benedeket a tyúkólba, napokig kereste Kotlóst, minduntalan a régi fészkét fürkészve. Ugyanakkor megpróbálta háttérbe szorítani a fiatal kakasokat és a hatalmaskodóbb tyúkokat. Végül visszavonult a baromfiudvar egy távoli zugába. Túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy észrevegyem levertségét és étvágytalanságát. Nem tűnt fel az sem, hogy nem köszöntötte a hajnalt.

Közben örömmel gondoztam a négy kiscsirkét, különösen az tetszett, amelyik elütött a többitől. – Mama, hiszen ez a csibe úgyszólván lila! – mondta a hatéves Jaymee. – Violának fogom hívni őt.

Viola már kezdettől fogva szokatlan jelenség volt. Sosem nőtt ki a taraja, sem a bőrlebernyeg a nyakán, ami a tyúkoknál a termékenység fokmérője. Nem tudott kotkodácsolni, hanem csipogott, és sajátos csiripelő hangot hallatott. Ráült a hintára, mint egy kisgyerek és várta, hogy valaki meglökje. Belehuppant a gyerekkocsiba, hogy tologassák. Addig csipkedte a cipőnket, míg egyikünk fel nem emelte őt.

Viola már kétéves volt, de még nem tojt egyetlen tojást sem. Akkor eszembe jutott, hogy ha lenne egy kakas a közelében, az segítene. A fiatal kakasok nem jöhettek szóba, mert féltem tőlük, és amúgy sem tudtam megfogni őket. Benedek! – villant az agyamba.

A tyúkólhoz siettem, hogy elhozzam őt. De mikor megláttam a félhomályban, kimondhatatlanul elszomorodtam. Csőre nyitva volt, szemei behunyva, nyaka és feje úgy csüngött lefelé, mint egy régen ottfelejtett kötél. Csak néhány toll maradt tizenkét éves testén, és szürkülő bőrét mindenfelé lila és zöld zúzódások borították. Hogyan hagyhattad, hogy ez megtörténjen? – korholtam magamat. Mert Benedek öreg és csúnya? Vagy túlságosan elfoglalt voltál, hogy törődj vele? – Benedek! – suttogtam. – Kérlek, ne halj meg.

A hangomra megrezzent. Karomba vettem, kivittem a kertbe, és letettem a fűre. Benedek egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd megpróbált lábra állni. Fájt érte a szívem.

Ekkor Benedek észrevette Violát. Csodaszép tyúk volt, gömbölyű és formás. Benedek mozgatta a fejét, fáradt szeme csak úgy ragyogott.

Láttam, hogy szíve hevesen ver besüppedt bordái alatt, ahogy küszködött, hogy lerázza magáról az öregség béklyóit. A vágytól életre kapva, toppantott a lábával, felemelte fejét, és évek óta most először kukorékolt! Aztán az én rút öreg kakasom keresztültámolygott a gazon, hogy új szerelme nyomába induljon. Alkonyatkor Benedek elégedetten telepedett meg a kertben levő egyik fa legalsó ágán Violával az oldalán.

Két boldog héten át tartott Benedek és Viola idillje. Fürdőztek a porban, férgek után kapirgáltak, és civakodtak a bogarakon. Nemsokára Benedek ugyanolyan peckesen járt, mint régen, és opálosan csillogó tollpihék borították be kék-zöldre vert testét. Érdes hangján ismét köszöntötte a hajnalt.

De már csak két hete volt hátra. Egy reggel mozdulatlanul találtam az alatt a fa alatt, amelyen Violával tanyáztak. Azzal a gondolattal próbáltam vigasztalni magam, hogy boldogan halt meg.

Violát megviselte a veszteség: napokig kereste Benedeket, és szomorúan csipogott. Lefogyott, és hullatta a tollát. Tizenkét nap múlva megtojta első és egyetlen tojását – aztán elpusztult. Én azt gondoltam, hogy halálát betegség okozta, de Jaymee biztos volt benne, hogy Violának megszakadt a szíve.

– Ebben Viola és Benedek gyermeke van, mama! – mondta Jaymee, és kezébe vette a türkizszínű tojást.

Betettük a tojást a keltetőgépünkbe, és huszonegy nap múlva kikelt Omlett. Elragadó csibe volt. Szakasztott olyan lett, mint az apja, a legbüszkébb kakassá cseperedett. Élénkvörös taraja és nyaklebernyege nőtt, szivárványszínű farktollai voltak és rézvörös szeme, csüdjén csillogott az aranyos sarkantyú. Hosszú évekig fenntartotta a Benedek dinasztiát.

Amikor eljött az ideje annak, hogy Omlett is csúnya, öreg és zavarodott lett, visszaemlékeztem Benedekre. Mindig kerítettem rá időt, hogy megsimogassam Omlett tépett, kopott tollait, és beszéljek hozzá. Csak hogy tudtára adjam az öreg kakasnak: ő is különleges lény.

Vote it up
12
Tetszett?Szavazzon rá!