Beszédes álmatlanság

Hajnali kettő és négy között, úgy veszem észre, nálunk más szabályok érvényesülnek a hálószobában

Kapcsolódó cikkek

 

Though I have always been a sound sleeper, I am frequently up at 4 a.m. This is around the time that my husband, Ed, having woken up at 3, will generally crawl back into bed. Ed goes downstairs to watch TV so that his tossing and turning doesn’t wake me up. This is very considerate, except that when he returns, he likes to chat about what he’s been watching. The other night, Ed had been watching an infomercial for something called the Steam Shark. I have a distinct memory of surfacing from the depths of sleep directly into the sentence “You can steam-clean around the base of the toilet.”

Last night it was “Honey, Bo Schembechler died.”

Schembechler, Ed explained to my inert self, was a beloved University of Michigan football coach. There is little difference between talking to me about college football when I’m asleep and talking to me about it when I’m awake. Eyelid position, basically, is the difference. Ed kept going: “He was the voice of the Wolverines.”

I was partly awake at this point, and for some reason, the sentence struck me as the funniest thing I’d heard in a very long time. Different rules apply between the hours of 2 and 4 a.m., I find. Things that would ordinarily not even qualify as mildly amusing will often, at 3 a.m., strike the ear as high comedy.

Worries are similarly warped.

I recently spent the hour from 4 to 5 a.m. worrying about the placement of two shrubs we had planted in our yard that day. Ed came in from downstairs, and I unloaded my fears about the overly close positioning of the shrubbery. I made him promise that first thing the next day, we would dig one up and move it, lest they crowd each other’s roots. In the morning, we went out to look at the plants. If anything, they looked a little lonesome there at 17 inches apart, just as the label had recommended. I am now known far and wide as the Nervous Gardener.

Anyway, once the laughter sets in, we’re both up. The topic of wolverines led to savage animals in general, and from there to a game called African Veldt. We frequently make up mindless games to wile away the time until the sandman agrees to take over the proceedings again.

“First person to run out of animals is the loser,” I said. Ed pointed out that since I had been to Africa, the game was rigged in my favor. He made me name three animals for every one of his.

“Fine. Leopard, zebra, elephant.”

“Lion,” said Ed with great confidence.

“Warthog, wildebeest, springbok.”

A long time went by. The shrubbery roots were closing in upon each other. Finally, and with great hesitancy, Ed said, “Giraffe?”

“Eland, gnu, ostrich.”

“You can’t do birds.”

“Birds are animals.”

“Okay, ant,” said Ed, and then he rolled over. He took his bottom pillow and put it on top of his head. This is known as the Ed sandwich: pillow, Ed’s head, pillow. He does this because he can’t sleep if there’s noise in the room. There isn’t now, but there will be. I make noises while I sleep, and Ed has had many hours to devote to cataloging them. Common varietals include the Click, the Tommy gun and the Darth Vader.

Light is also a problem for my husband. There can be no light in the bedroom, not even the light from the digital clock, which is hidden away on the bottom shelf of Ed’s nightstand, broadcasting the time to toddlers and gnomes. The room across the hall must also be dark. We can’t just close our bedroom door to block the light from that room, because this will make the bedroom too stuffy for Ed to sleep. That room must also have its curtains drawn. If he could, Ed would draw the curtains on the windows of our neighbors across the driveway, and on down the street, all the way to the horizon. 

Bár mindig is jó alvó voltam és vagyok, hajnali négy óra tájban gyakran felébredek. Ez az az időpont, amikor a férjem, Ed, aki háromkor szokott felriadni, általában visszamászik az ágyba. Ed lejár tévézni a földszintre, nehogy szöszmötölésével engem is felkeltsen. Igazán figyelmesen viselkedik eltekintve attól, hogy amikor visszajön, szeret velem elbeszélgetni a tévében látottakról. Az egyik éjszaka Ed egy Gőzcápa nevű terméket bemutató reklámműsort nézett végig. Világosan emlékszem, hogy a következő mondat hallatán bukkantam felszínre az álom mély tengeréből: – Gőzzel alaposan meg tudod tisztítani a vécé talapzatát.

Múlt éjjel pedig arra ébredtem, hogy: – Képzeld csak, szívem, meghalt Bo Schembechler!

Schembechler, magyarázta Ed eltompult elmémnek, a Michigani Egyetem közkedvelt amerikaifutball-edzője volt. Elhanyagolható különbség van aközött, hogy ébren vagy alvás közben hallgatom, hogy valaki az amerikai futballról mesél nekem. Csak a szemhéjam helyzete különbözik. Ed zavartalanul folytatta: – Ő volt a Tundrafarkasok hangja.

Ezen a ponton már majdnem ébren voltam, és valamilyen okból a mondat ellenállhatatlanul mulatságosnak tűnt számomra. Hajnali kettő és négy között, úgy veszem észre, más szabályok érvényesülnek. Amit általában a legkevésbé sem találna viccesnek az ember, az hajnali háromkor harsány hahotára fakaszthatja.

Csaknem ugyanez a helyzet az aggodalmakkal is.

Nemrég hajnali négytől ötig a miatt a két bokor miatt szorongtam, amelyeket előző nap ültettünk el a kertben. Amikor Ed feljött a földszintről, beszámoltam neki abbéli félelmemről, hogy esetleg túlságosan közel helyeztük el a bokrokat egymáshoz. Megígértettem vele, reggel az lesz az első dolgunk, hogy kiássuk, és arrább ültetjük az egyiket, nehogy a gyökereik egymásba gabalyodjanak. Reggel kimentünk, hogy szemügyre vegyük a növényeket. Mi tagadás, kicsit magányosnak tűntek fél méter távolságban egymástól, pontosan úgy, ahogy a mellékelt utasítás javasolta. Azóta közel-távol mindenki csak az Idegbajos Kertész néven emleget.

Különben a nevetéstől mindkettőnk szeméből kimegy az álom. A Tundrafarkasok eszünkbe juttatták a vadállatokat úgy általában, innen pedig egyenes út vezetett az Afrikai Szavanna nevű játékhoz. Sokszor múlatjuk bugyuta társasjátékokkal az időt, ameddig az álomtündér vissza nem szerzi uralmát fölöttünk.

– Az veszít, aki először kifogy az állatnevekből – közöltem. Ed felhívta a figyelmemet, hogy egyenlőtlenek az esélyeink, ugyanis én már jártam Afrikában. Ezért kikötötte, hogy nekem egymásután három állatnevet kell mondanom, míg neki csak egyet.

– Rendben. Leopárd, zebra, elefánt.

– Oroszlán – mondta Ed magabiztosan.

– Varacskos disznó, lófarkú antilop, gazella.

Hosszú idő telt el. A bokrok gyökerei lassan közelítettek egymáshoz. Végül Ed igencsak tétován megszólalt: – Zsiráf?

– Tehénantilop, gnú, strucc.

– Madarat nem ér.

– A madár is állat.

– Oké, hangya – mondta Ed, és elfordult. Kihúzta az alsó párnáját, és a fejére rakta. Ez az Ed-féle szendvics: párna, Ed feje, párna. Azért csinálja, mert nem tud aludni, ha zaj van a szobában. Most nincs, de lesz. Különböző zajokat keltek alvás közben, Ednek bőven volt rá ideje, hogy katalogizálja őket. A leggyakoribb változatok: kattogás, géppisztoly, Darth Vader.

Férjemnek a fény is gondot okoz. Semmi sem világíthat a hálószobában, még a digitális óra sem, amelyet ezért Ed éjjeliszekrényének alsó polcára rejtettünk, hogy a totyogós gyerekek és a liliputiak számára mutassa az időt. A közlekedőfolyosó túloldalán lévő szobában is teljes sötétségnek kell lennie. Ugyanakkor nem lehet egyszerűen a hálószobaajtó becsukásával kirekeszteni a folyosóról beszűrődő fényt, mert így a háló túlságosan levegőtlenné válna, és Ed ismét csak nem tudna elaludni. Természetesen a szemközti szoba ablakain is be kell húzni a függönyt. És még nincs vége: ha módjában állna, Ed az utca túloldalán álló házban lakó ablakait is lefüggönyözné, meg az összes többi ablakot is, ameddig a szem ellát.

Vote it up
198
Tetszett?Szavazzon rá!