Biztos támpont

Apám élete lezárult, de a beszélgetésünk nem

A tengerésznek biztos támpont a viharban a világítótorony fénye: ha követi, révbe ér. Nekem apám zsebkendője ez a biztos támpont. A papát hidegen hagyták a finom francia selyemből és az olasz csipkéből készült zsebkendők, hímzett monogramra sem tartott igényt. Jobb szerette a helyi szatócsbolt olcsó portékáját, az egyszerű fehér vászon zsebkendőt.

Apám zsebkendője számtalan célt szolgált. Nyaraláskor az öt civakodó gyerekkel, egy kutyával, egy macskával és két megviselt szülővel megpakolt, felforrósodott, rozzant furgonban a kocsiablakra erősítve fehér lobogóként funkcionált. Alkalmas volt továbbá a hátsó ülésen bekövetkezett katasztrófák elhárítására, a megolvadt fagylalt és a tojássalátás szendvicsről csöpögő massza felitatására.

Hihetetlen, mennyi emléket hív elő egy kis vászondarab! Ilyennel kötöttük be a szomszédék kutyájával heves összetűzésbe keveredett kedvenc cicám sebét, aztán az én könnyeimet is mindig egy ilyen szívta magába. Ez volt apám bánatűző amatőr bűvésztrükkjeinek a kelléke is. Amikor először láttam sírni apámat, a saját könnyeit is egy ilyen gyűrött zsebkendővel itatta fel, miután el kellett temetnie Princesst, kedvenc német juhászkutyáját.

Bakfiskoromban, mélységes szerelmi bánatomban könnyeim zápora csak akkor apadt el, amikor a papa szelíd dorgálás közepette nyújtotta felém a zsebkendőjét: – Tessék, itt az enyém! Úgy látszik, épp olyankor nincs nálad, amikor szükséged van rá.

Emlékszem, akkor is hozzá fordultam, amikor húszévesen az első nagy önálló utazásomra, Európába készültem. Elérkezett az indulás napja, és inamba szállt a bátorságom, nem tudtam, készen állok-e már erre. Sírva fakadtam, mert belegondoltam, hogy itt hagyok mindent, ami fontos: a családomat, az otthonomat, a barátaimat és az udvarlómat.

– Életed egyik legszebb élménye lesz, meglásd! – biztatott a papa, és felém nyújtotta a jól ismert kis fehér vászondarabot. – Hidd el! – tette hozzá, és rám kacsintott.

A Franciaországban és Afrikában töltött három év valóban csodálatos élményekkel gazdagított. Aztán a Kennedy repülőtérre megérkezve elég volt egy pillantást vetnem a tömegre, máris megláttam a fehér zsebkendőt a papa integető kezében.

Életem folyamán még sokszor jutott szerephez ez a kis darab vászon. Talán az volt a legmeghatóbb, amikor a mama sírta tele örömkönnyekkel két vetélés után végre megszületett kislányom, Shannon láttán.

Mintegy tizenkét évvel később, közvetlenül a válásom után, még nem tudván, hogyan boldogulunk ketten a lányommal, napirenden voltak a zsebkendős nagyjelenetek. Valahányszor elsírtam bánatomat a szüleimnek, hiába kerestem papír zsebkendőt, a végén mindig a papa felkínálta fehér vászonnál kötöttem ki. Aztán a szüleim, mivel aggódtak amiatt, hogy a sötétben egyedül megyek haza, új szokást honosítottak meg mindannyiunk megnyugtatására. Amint megérkeztem, rögtön felhívtam őket: – Szia, papa. Itthon vagyok épségben.

Aztán a papa vívott tizenkét éven át kemény csatát a prosztatarákkal. 1997 karácsonyára a betegség kerekedett fölül. Tudván, hogy bármikor elveszíthetjük, amennyire lehetett, örömtelivé igyekeztünk tenni az ünnepet. Amikor megkérdeztük, mit szeretne ajándékba, szája sarkában fanyar félmosollyal csak ennyit mondott: – Ahová én megyek, ott az embernek már semmire nincs szüksége.

Valamit azért mindenképp akartunk neki adni. Fivéreimmel és nővéreimmel meghánytuk-vetettük a dolgot, s én zsebkendőt javasoltam – még akkor is mindennap tisztát vett elő. Elmentem egy elegáns boltba, és jó drágán vettem néhány gyönyörű, lenvászon zsebkendőt, melyekbe a keresztneve, a Robert kezdőbetűjét fekete, piros és ezüstszállal hímezték bele. Aztán ismerve apámat, bementem egy diszkontáruházba, és ott is vettem néhányat az olcsóbb változatból. Otthon három csinos kis díszcsomagot készítettem belőlük.

A szüleim 55 év óta először, bár közel egymáshoz, de két külön szobában laktak egy gondozóházban. A papa a kedvenc foteljában ülve bontotta ki a színes csomagocskákat. – No, ebben meg mi lehet? – tette fel a kérdést a három élénk színű csomag kibontása előtt, annak a huncut mosolynak a kíséretében, amit annyira szerettünk. – No lám, pont az, amire szükségem van.

Félretette az elegáns, hímzett zsebkendőket, kiválasztott egyet az olcsók közül, s azt a jól ismert módon meglengette. – Így tudtam megtakarítani valamicskét anyátoknak – mondta. – Azokat a drága zsebkendőket különleges alkalmakra tartogatom.

Apám tudta, hogy már nem sok ideje van hátra. Ahogy mindig, most is mindenre gondolt, még a nekrológjára is. Esténként fáradhatatlanul írtuk együtt a búcsúztatóját. Egy hóviharos januári estén vittem el neki a végleges változatot. Hátradőlt kedvenc foteljében, s én elkezdtem felolvasni. Mindaddig tartani tudtam magam a jelenlétében, de amikor azon az estén belenéztem az engem 45 éven át bátorító szemébe, képtelen voltam elfojtani az érzéseimet. Patakzottak a könnyeim.

Hatalmas erőfeszítés árán megszorította a kezem. – Én már készen állok arra, hogy elmenjek. Ezt te is tudod, Sher. Vigyázz édesanyádra! Rendben?

– Papa... rád mindig számíthattam – mondtam elcsukló hangon.

– És eztán is így lesz, csak kicsit másképp – felelte. – Hidd el!

Papír zsebkendő után kotorásztam a táskámban. A papa szelíden mosolyogva így szólt: – Hála nektek, nekem rengeteg zsebkendőm van. Itasd fel a könnyeidet, és fújd ki az orrod, de jó alaposan! – Kinézett az ablakon. – Nem kellett volna ilyen sokáig maradnod ebben a pocsék időben, nem jó ilyenkor vezetni. Ugye felhívsz, ha hazaértél?

A tízperces hazaúton végig a szavai csengtek a fülembe: hidd el! Nála megbízhatóbb embert nem ismertem. Amit mondott, azt úgy is gondolta. Egy kicsit megnyugodtam, de a hangom még akkor is remegett, amikor érkezésem után nyomban felhívtam. – Szia, papa ...itthon vagyok. – Lehet, hogy most hallja tőlem utoljára ezeket a szavakat?

Így történt. A papa tíz nap múlva meghalt. Tudtuk, hogy felkészült rá.

A temetés utáni hetekben valamennyien tartani próbáltuk magunkat a mama kedvéért. Az egyik legnehezebb feladat a papa szobájának kiürítése volt, ahol minden tárgy rá emlékeztetett. A mama szobájába szinte semmi nem fért. A papa fotelja végül is az én nappalimban lelt otthonra, immár 18 éves lányom vette birtokba, az lett kedvenc elmélkedő, szundikáló és házifeladat-író helye. Őt is szoros szálak fűzték nagyapjához.

A papa halála után nyolc héttel, március 13-án, pénteken rám tört a visszavonhatatlan veszteség érzete. A babonások baljósnak tartott napja a mi családunkban mindig a bizakodásé volt. Apám ugyanis 1919. szeptember 13-án született, és gyerekkorunktól mindig azt hallottuk tőle, hogy ez szerencsés nap.

Az a péntek tizenharmadika azonban semmi okot nem adott az ünneplésre; apám már nem volt velünk. Tudtam persze, hogy jó helyen van, de rettenetesen hiányzott a papa, akire mindig számíthattam.

A hét nap múlva beköszöntő tavasz ígérete sem vigasztalt. Csak egy hónap volt hátra húsvétig, a feltámadás ünnepéig, de még arra sem volt erőm, hogy elővegyem a kellékeket. Szinte megbénultam, ahogy máskor is válsághelyzetekben. És kihez fordultam ilyenkor? A papához.

Sírva hívtam fel a nővéremet. – A papa mindig átsegített az ilyen kríziseken. Mindig tudta, mi a teendő.

– Beszélgess vele! – mondta a nővérem. – Én gyakran azt teszem.

Letettem a telefont, de a könnyeim csak nem apadtak el. Céltalanul ődöngtem a nappaliban, hiába nyúltam bele a papírzsebkendős dobozba, már kiürült. Aztán szóltam a papához: – Tudom, hogy jó helyen vagy. Hiszek benne, és ezt főleg neked köszönhetem. De nagyon hiányzol. Bárcsak tényleg tudhatnám, hogy jól vagy.

Csend. Semmi. Még rémesebben éreztem magam. Képtelen voltam abbahagyni a zokogást, az egész testemet átjárta a fájdalom. A kezem jéghidegre hűlt, minden porcikám remegett. Ekkor vettem észre. A szemem sarkából láttam meg a papa fotelja alól kikandikáló hófehér vászondarabot. – Ez meg mi a csuda? – motyogtam magamban, és semmit nem értettem az egészből, hiszen aznap reggel takarítottam.

Könnyeim fátyolán át először nem is láttam, hogy a papa egyik új, hímzett zsebkendője az. Lehajoltam érte, fölvettem, és ujjaimmal végigsimítottam az elegáns R betűt.

Mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapodjak. Az agyam lázasan dolgozott. Ezt a szobát én mindennap rendbe teszem. Hetente kétszer porszívózok, ezt a fotelt is elmozdítom. Akkor meg ez hogy került ide?

Egyre csak hüledeztem. Amikor kiürítettük a papa szobáját, én gondosan átvizsgáltam a fotelt, kiszedtem minden, az ülőpárna és a karfa közé csúszott tollat, gemkapcsot, más apróságot. Amióta itt áll a nappaliban, nagy szeretettel tisztogatom. Ugráltak már rajta a szomszédasszonyom unokái, és átvészelte azt az éjszakát is, amikor a lányom vendégei, hét bakfis felváltva huppant bele. Hogyan lehetséges az, hogy a zsebkendő épp most került elő?

A fejemet ingatva járkáltam a házban fel-alá. Nem leltem magyarázatot. Aztán egyszer csak eszembe jutott, amit a papa karácsonykor mondott: „Azokat a drága zsebkendőket különleges alkalmakra tartogatom.”

Gyöngéden a zsebembe csúsztattam a hímzett zsebkendőt, aztán elővettem a húsvéti kellékeket: a nyuszikat, tojásokat, pillangókat – a teremtés, az új élet, a feltámadás jelképeit. Íme, a tavasz ígérete!

Igen, már bíztam benne, hogy mint mindig, most is beköszönt a tavasz, és már hittem apám szavaiban.

Annak a titokzatos módon előkerült zsebkendőnek azóta kitüntetett helye van az íróasztalomon. Arra figyelmeztet, hogy vannak dolgok az életben, amelyeket jobb magyarázat nélkül hagyni. A hit gyógyír a sajgó sebekre.

Ami engem illet, nekem apám ezen a módon küldött üzenetet, így tudatta velem: – Szia, Sher! Jól vagyok, hazaértem.

Vote it up
33
Tetszett?Szavazzon rá!