Bob Beamon csodálatos ugrása

A huszonhárom éven át, 1991-ig élő 890 cm-es világrekord egyúttal egy fotós kiugrását is jelentette

Kapcsolódó cikkek

Tony Duffy először az 1968-as mexikóvárosi olimpián hallotta annak a férfinak a nevét, akinek később a karrierjét köszönhette. Az olimpiai faluba nemigen juthatott be amatőr fotós, ám Duffynak valahogy sikerült besurrannia. Duffy a távolugrógödör szélénél lebzselt néhány atléta körül. Egyikük a címvédő olimpiai bajnok, Lynn Davies volt Walesből, a másik pedig az amerikai Ralph Boston, aki 1960-ban aranyérmet, 1964-ben pedig ezüstöt szerzett. Boston tartotta a világcsúcsot 8 méter 35 centivel.

Duffy jól hallotta Davies és Boston beszélgetését. A téma a 191 cm magas, 22 éves amerikai versenyzőre, Bob Beamonra terelődött. Boston a következőt tanácsolta Daviesnek: – Ne bosszantsd fel Bobot, mert még képes és kiugrik a gödörből!

Ejha, gondolta magában Duffy, jó lesz odafigyelni erre a fickóra.
 

Tony Duffy könyvelő volt szülővárosában, Londonban, de többre vágyott. A hatvanas évek hippikorszakában telve volt szabadságvággyal, nehezen viselte a könyvelőiroda rideg környezetét. – Elvárták tőlem, hogy mindig józan és körültekintő legyek – mondta nekem nemrégiben Duffy. – Ez teljesen ellenkezett a személyiségemmel.

Hobbijává vált a fényképezés. Vett egy régi Voigtländert, hogy „legyen mivel megörökíteni az utazásokat és a barátnőket”. Az egyik barátnő Patricia Nutting gátfutó volt. Duffy fotókat készített a versenyein, és ezek olyan jól sikerültek, hogy Nutting biztatta, küldje el őket a helyi sportmagazinnak.

Duffy megfogadta a tanácsot, és az egyik képét fel is használták. Honoráriumot kapott, és megjelent a neve az újságban. – Ez volt az első jel, hogy van előttem alternatíva.

Eljárt a sporteseményekre az után is, hogy szakítottak Nuttinggal. Régi gépét egy amatőr Nikon kamerára, Nikkormatra cserélte – ezt manuálisan kellett beállítani minden egyes képhez. 1968 őszén Duffy elutazott az olimpiai játékokra.
 

A versenytársai tisztában voltak Beamon tehetségével, azt azonban nem tudták, hogy mi mindenen ment keresztül, mielőtt ide, Mexikóba eljutott. Édesanyja még Beamon első születésnapja előtt meghalt, édesapját pedig nem is ismerte. Mostohaapjának anyja nevelte fel New York Queens nevű kerületében, ahol Beamon kamasz fejjel kábítószert árult, ami miatt javítóintézetbe került.

Szerencsére az edzői felfedezték tehetségét az atlétikához, és 1964-ben Beamon már az Egyesült Államok legjobb középiskolás ugrói közt tudhatta magát. Együtt versenyzett az ugyancsak New York-i John Carlosszal, s mindketten a texasi főiskolára iratkoztak be.

Beamon technikailag nem volt annyira felkészült, mint Ralph Boston. Viszont gyors volt – amit részben Carlos segítségének köszönhetett –, és az olimpia előtt 23-ból 22 versenyen diadalmaskodott. A saját csúcsát 841 centiméterrel állította fel, ezt azonban hátszélben ugrotta, így nem számított világrekordnak.

Beamon, Boston, Davies és a szovjet ellenfél, Igor Ter-Ovaneszjan – „négyen a világtörténelem hat legjobb távolugrója közül”, ahogy a híres sportújságíró, Dick Schaap fogalmazott – készen álltak a csatára.
 

Másnap délután, az atléták bemelegítése közben Duffy a lelátó felső szakaszáról észrevette, hogy odalent – vélhetően a gyülekező sötét felhők miatt – üresen maradt néhány ülés. Fogadjunk, hogy bejutok, gondolta magában Duffy. Nyakában a Nikkormattal „mosolyogva és nem létező igazolványát lengetve” átverekedte magát a biztonságiakon, és sikeresen lejutott az első sorba.

Pontosan szemközt ült le az atlétákkal, akik így feléje ugrottak. A legtöbb sajtós a közelgő 400 méteres futás fináléjára koncentrált, lényegében ő volt az egyedüli fotós a gödörnél, mindössze 15 méternyire a homoktól.

A 16 döntős közül az első három szabálytalanul ugrott. Duffy úgy hallotta, hogy az amerikai Beamon negyedikként következik. Felállította és élesítette a Nikkormatot.

2300 méteres tengerszint feletti magasságban a levegő ritka, és Duffy szerint a körülmények mind együtt álltak Beamon számára: 23 Celsius-fok volt. Az eső egyelőre váratott magára. A hátszél sebessége másodpercenként 2 méter – épp a megengedett maximális erősség.

Beamon mozdulatlanul állt. A gödörbe bámult, megrázta magát, majd elrugaszkodott a rajttól. Utoljára még – emlékezett vissza később – azt mondta magában: El ne rontsd!

Tizenkilenc lépés után megvetette jobb lábát a deszkán, és az ég felé repült. Mintha futott volna a levegőben. A hajdani híres olimpikon, Jesse Owens becslése szerint – aki egy látcsővel figyelte barátját – vagy 180 centi magasságban lebegett a homok felett.

– Elrugaszkodott a talajtól, de mintha még azután is mászott volna fölfelé – mondta később John Carlos.

Teste már engedelmeskedett a gravitációnak, de Beamon még meglendítette a karját, és előretolta a lábát. Fehér Adidas cipője eltűnt a homokfelhőben, teste kétrét hajlott, feneke majdnem súrolta a talajt. Ez a jelenet mindössze hat lélegzetelállító másodpercig tartott.

Beamon kiugrott a fűre, és visszapillantott, hogy nem szabálytalankodott-e, azután megrázta a végtagjait, és elkocogott az ámuló, vörös zakós versenybírák előtt.

– Elképesztő ugrást láthattunk – jelentette ki az ABC-TV tudósítója, és ez a jelző bizonyára a legnagyobb elismerés volt az olimpiai közvetítések krónikájában.

A gödör mellett elektromos mérőkészülék haladt, de a sín nem ért el odáig, ahol Beamon landolt. A bírák mérőszalagért szaladtak.

Húsz perc után végre bejelentették az ugrott hosszt. Az eredmény hallatán Beamon összeroskadt. Közel 60 centivel szárnyalta túl a világrekordot: 890 centimétert ugrott. Ezzel a modern olimpia történetének legnagyobb egyéni bravúrját hajtotta végre.

– Az agyam 830-840 centire „állt rá” – nyilatkozta később a Philadelphia Inquirernek. – De hogy 890-et ugrom! Az már alkonyzóna volt, idő és tér között. Nem hittem el, hogy ilyen messzire ugrottam.

– Ehhez képest mindannyian kispályások vagyunk – mondta megrendülten Ter-Ovaneszjan, aki 816 centivel a negyedik helyen végzett.

– Ezzel nem tudok versenyezni – jelentette ki Davies, aki 806 centivel a kilencedik lett.

A második helyre a keletnémet Klaus Beer került (819 cm), a harmadikra pedig Boston (816 cm).
 

Tony Duffynak sikerült lekapnia Beamon ugrását. Egyetlen fotót készített, azt is bármiféle koncepció nélkül. Csupán az atléta „szeme fehérjét” látta. Pár nap múlva előhívta a filmet, és a fény felé tartotta a fekete-fehér negatívot.

A Ralph Bostonról készített kép homályos volt, ám Bob Beamon fotója rendkívül éles lett. Az ugrás legmagasabb pontján örökítette meg a távolugrót: jobb karja a magasban, bal karja kissé lejjebb, előretartva az eséshez. Az ajka O betűt formált. Mintha átrepült volna a háttérben látható bírák fölött. Tökéletes felvétel a tökéletes ugrásról.

Angliába visszatérve Duffy elküldte képét az Amateur Photographer magazinnak, amely „Mexikói balett” címmel egy oldalpáron közölte le a brit távolugróról, Maureen Bartonról készült fotóval.

Európa lelkesen üdvözölte az amatőr fotós profi felvételét. Szemtől szemben, ugrása csúcsán senki másnak nem sikerült lefotóznia Beamont.

A fotó világszerte magazinokba és poszterekre került. Duffy nekibátorodott, s munkáért folyamodott a Fleet Streeten lévő kiadókhoz, közben pedig képezte magát. Veterán fotósoktól tanult, no meg a saját hibáiból.

1971-ben felhagyott a könyveléssel. 1972-ben, a müncheni olimpián már megbízott sajtófotósként vett részt, és megalapította az Allsport nevű ügynökséget. A „véletlen fényképész” számos díjat nyert képeivel: köztük az osztrák szinkronúszóról, Alexandra Worischról készült gyönyörű felvételével; a twickenhami stadionba berohanó meztelen férfiról készült híres fényképével, amelyen a londoni rendőr sisakjával takarja el a szeméremsértő testrészt; valamint az azóta nemet váltott Bruce Jenner fényképével az 1976-os olimpián.

Az Allsport egyre növekedett, és a világ vezető fotósait alkalmazta. 1983-ban Duffy az Egyesült Államokba költözött, hogy elindítsa az Allsport USA-t és megörökítse az 1984-es Los Angeles-i olimpia pillanatait.
 

Duffy és Beamon útjai sokszor találkoztak, és kölcsönösen elismerték a másik szerepét a sikerükben. Ám Mexikóváros után Beamon sorozatosan lesérült, és soha többé nem tudott 890 cm-t ugrani, de még 830-at sem. Leszerződött a Phoenix Suns kosárlabdacsapathoz, de sosem játszott az NBA-ben.

– Nem volt ráadás – mondta Duffy. – Egyszerűen képtelenség lett volna túlszárnyalni a saját csúcsát.

Beamon diplomát szerzett az Adelphi Főiskolán. 1976-ban megjelent róla egy könyv The Perfect Jump (A tökéletes ugrás) címmel, Dick Schaap tollából (a kötet borítójára Duffy fotója került). Az olimpikon az idén 70 éves, Floridában él, és helyet kapott az Amerikai Olimpiai Hírességek, valamint az Amerikai Atlétikai Hírességek Csarnokában.

– Nagyszerű volt – mondta Schaapnak az ugrásról –, de csak egy dolog volt a tetteim közül.

A világrekordot 1991-ben, Tokióban sikerült megdöntenie az amerikai Mike Powellnek, aki 895 cm-t ugrott. Duffy természetesen itt is jelen volt. Ugyanazt érezte a levegőben, mint 1968-ban, Mexikóvárosban: – Lógott az eső lába, és furcsamód ugyanolyan volt a légkör. Kíváncsi volnék, van-e valamiféle összefüggés.

Duffy utoljára az 1996-os atlantai olimpián dolgozott sportfotósként. Az Allsport később a Getty Images képügynökséghez került. A 78 éves Duffy ma Dél-Kaliforniában él. Megkérdeztem tőle, hogy a Beamon-fotót tekinti-e a legjobb képének. Gondolkodás nélkül felelt:

– A legszerencsésebb volt, és talán a legfontosabb, de egész biztos nem a legjobb, hiszen nem kellett megdolgoznom érte. Ő futott és ugrott, én pedig egyszer, egyetlenegyszer exponáltam.